A nyájas olvasó engedelmével nem merülnék el különösebben a népszavazás politikai következményeinek elemzésébe.
„Az aljasok szeretetét csak aljas módon lehet megnyerni.”
Lucius Annaeus Seneca
Kitűnő kollégáim – jobbról és balról egyaránt – bőségesen megtették már helyettem. Elmondtak már róla mindent és annak az ellenkezőjét is, továbbá nem vágyom törökgábori babérokra sem. Ki tudja miért. Pedig szép dolog az és biztos megélhetés.
Talán annyit azért megjegyezhettünk, hogy klasszikus win-win helyzet állt elő: mindenki úgy érzi, hogy győzött. Így azután mindenki boldog. Vagy nem. De ez biztos.
Ami sokkal izgalmasabb – mint többnyire számomra mindig – az a stílus és érvkészlet, ahogyan saját győzelmének történetét elmeséli nekünk a haladó sajtó. Állatorvosi lónak a haladás zászlóshajóját, a Népszabadság „Méret” című cikkét választottam, mert, úgy vélem, abban minden megtalálható, ami e tárgyban fontos, ugyanakkor kellően rövid ahhoz, hogy súlyos mentális károsodás nélkül végigolvassuk. A jeles orgánumot már csak azért is szeretem, mert ők voltak azok, akik egy spiritualista, asztaltáncoltató szeánsz keretében sikeresen idézték meg a boldogult Teller Ede szellemét, olyannyira, hogy még egy halála után kelt levelét is közölni tudták. Nagy teljesítmény volt ez, akárhogyan is nézzük.
A cikk a szokásos örömködéssel kezdődik, miszerint a népszavazáson nem vettek részt elegen így annak „eredményére még egy Orbán Viktor sem tud gombot varrni”, és ezért „…nem tudott olyan hazai támogatást felmutatni, amelyre Európában is hivatkozhatna. Úgyhogy nem lenne meglepő, ha a budapesti hírek hallatán Angela Merkel vasárnap késő este kibontott volna egy üveg moseli rizlinget.”
Zárójel. Hogy a moseli rizling milyen és miből van, arról nem nyitnék vitát, minden esetre én nem szeretem. A németek tényleg megisszák – magam láttam – de hát ők az ochsenschwanzsuppét (ökörfarokleves) is megeszik és ettől kezdve bárminek elfogyasztására képesnek tarthatjuk őket. Maradjunk annyiban, hogy sört biztosan jobbat csinálnak. Zárójel bezárva.
Angela Merkel vélt italozási szokásai után vissza cikkhez. A folytatásban megtudjuk, hogy „…a referendummal csapás érte Orbán Viktort és az Európai Unió ellen folytatott lázadását.” Ízlelgessük itt egy kicsit itt a „lázadás” szót. Lázadni, a szó jelentése szerint, valamiféle felsőbb hatalom ellen szokás, ami eddig felettünk állt, elnyomott bennünket, de most már nem tűrjük ezt tovább és fellázadunk. Mármost nekem fogalmam sem volt róla, hogy az EU és Magyarország között efféle viszony áll fenn; mindig tanul valamit az ember.
Úgy látszik tehát – miután a cikket a „Szerk” jegyzi – hogy a „Szerk” fejében van egyrészt az EU, mint önálló entitás és vele szemben az elnyomott, különálló országok, melyek időnként fellázadnak és egy afféle felcsúti Dózsa György lenne Orbánbasi is. A „Szerk” gondolom már a vastrónt is melegíti a lázadó parasztja számára. Érdekes dolog amúgy egy magát baloldalinak nevező újság részéről az ilyen beállítás, hiszen nekik hivatalból a lázadó elnyomottak pártján kéne állniuk.
Persze, a történelem tanúsága szerint, a haladóknak igazából nem magával az elnyomással volt/van bajuk, hanem csak azzal a helyzettel, mikor nem ők az elnyomók.
Komolyra fordítva a szót, a magyar baloldal lassan évszázados – magam a patkánylázadástól számolom – reflexéről van szó. Amely reflex azért alakulhatott ki, mert maguktól sohasem tudtak hatalomra vergődni ebben az országban. Makacsul retrográd nép vagyunk, amit a legszebben talán Rákosi elvtárs foglalt össze annak idején: „Tízmillió fasisztával építem a szocializmust.” – jelentette a jeles rablóvezér megbízóinak. Abban a boldog tudatban mondta ezt, hogy van erős gazda, aki majd megmenti az irháját. Meg is mentette, hiszen ágyban párnák között halt meg és helyette azokat akasztgatták tömegesen, akik lázadozni merészeltek. Ezért keresnek most is valami külső, erős segítséget, aki ismét biztosíthatja uralmukat a „tízmillió fasiszta” felett. Azt már mély és őszinte sajnálattal látják, hogy az EU vonakodik a tankokat is bevetni és pontosan úgy viselkedik, ahogyan szatócsok és uzsorások ivadékaitól elvárható: kizárólag pénzzel és jogi huzavonával akarják elérni céljaikat. Ez egyébként, esetünkben előnyükre szolgál, hiszen furcsa képzelettársításokkal járna újra tankokat látni az utcákon.
Továbbhaladva a cikkben megemlítik, hogy felmérések szerint a magyarok nem akarnak kilépni az EU-ból. Azért került a csizma az asztalra, mert – szerintük – Orbánbasi ki akarja vezetni az országot az elíziumi mezőkről. Az természetesen nem zavarja őket, hogy ilyet momentán senki sem mondott. Ezen majd 2020 után lehet elmélkedni, ha – mint rebesgetik – megszűnnek az EU-s támogatások s a régi, rutinos gyarmattartók már egy részét sem lesznek hajlandók visszaadni annak, amit kivisznek. És elesik az az – egyébként hazug – érv, hogy az EU-s pénzek nélkül visszazuhannánk a pattintott kőkorszakba és lándzsával kergetnénk a mamutot a magyar ugaron.
A cikk befejező része azután teljesen elmerül az abszurd humor bugyraiban. „A parányi Luxemburg például már több kulcsszereplőt adott Európának, tehát elvben nem kizáró ok, ha egy államférfi kis országból származik, ha ő elég nagy formátumú és a vezető hatalmak kompromisszumát testesíti meg” – írják, és az ember valóban nem tudja eldönteni sírjon vagy nevessen. A parányi Luxemburg eleddig olyan „nagy formátumú” vezetőket adott Európának mint például a mi nagyszerű Juncker barátunk, vagy Jean Asselborn, esetleg az acélos frizurájú Viviane Reding. Nos, nekik az arc-formátumuk kétségtelenül nagy, az agyuk azonban ezzel arányosan kicsi. Jó, legyünk objektívek, Junckernél a pohár is nagy. Mindannyian kétséget kizárólag megtestesítik „a vezető hatalmak kompromisszumát” amennyiben ez a kompromisszum arról szól, hogy amíg mindenféle agyatlan bohócok vezetik a bürokráciát, addig mi azt csinálunk, amit akarunk, ők nem fognak zavarni minket. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy például Juncker megbízatását a Bundesmutti verte keresztül annak idején.
Az egész cikk végkicsengése az, hogy mély örömöt szeretnének érezni Orbánbasi veresége fölött. Annyira szeretnék ezt, hogy már akkor is ezt érzik, mikor még nem is szenvedett vereséget. Nem akarják – nem tudják – észrevenni, hogy az ország ellen drukkolnak. Mintha zöld-fehér sálban, „Lila majmok” feliratú táblával ülnének be az újpesti ultrák közé és később az ambulancián csodálkozásuknak adnának hangot a történtek miatt. Vannak, akiken nem lehet segíteni.
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
