Az országgyűlés 2012. március 26-án nyilvánította a kuláküldözés idején tönkretett magyar gazdák emléknapjává június 29-ét, Péter és Pál napját, amely a hagyomány szerint a betakarítás kezdete, a parasztság ünnepe volt. A kuláküldözés 1948-ban, közvetlenül a kommunista hatalomátvétel után kezdődött. A sztálinista Rákosi-rezsim kíméletlen harcot indított a magyar agrártársadalom ellen.
Minden eszközzel arra törekedtek, hogy lerombolják az évszázados hagyományokkal bíró paraszti életformát, és a gazdákat földjeik elhagyására kényszerítsék.
.
A mintát – mint a korszakban számtalanszor – most is a Szovjetunió jelentette a magyar kommunisták számára, a rezsim célkeresztjébe pedig a kuláknak bélyegzett nagygazdák kerültek.
A Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára 1948. kecskeméti beszédében hirdette meg a „kuláküldözést”, mint a szocializmus építésének, a mezőgazdaság kollektivizálásának eszközét.
A kommunista rezsimben a kulákokat a kapitalista rendszer utolsó maradványainak, a mezőgazdaság szocialista átszervezése fő akadályozóinak minősítették, a „dolgozó nép” ellenségének kiáltották ki őket. Mint ahogy azt a beszédében Rákosi felvázolta, nem sokkal később meg is indult a béreseket foglalkoztató módosabb parasztok módszeres üldözése – országosan mintegy 71 ezer kulákcsaládot tartottak nyilván.
Kuláknak az minősült, akinek 25 hold vagy annál több szántója, 5 hold vagy annál több szőlője volt, továbbá a cséplőgép-tulajdonosok és a malmot üzemeltetők, a gyakorlatban azonban a helyi pártvezetőség döntött arról, ki kerüljön fel a kuláklistára.
A kulákokat különösen sújtotta a beszolgáltatás, az adó feletti, valószerűtlenül magas teher, amely teljesen ellehetetlenítette őket. Sok kulákká minősített embert saját lakásából melléképületbe költöztettek ki, a házába pedig betelepedtek a helyi pártfunkcionáriusok. Volt, aki nem bírta elviselni a zaklatásokat és öngyilkosságot követett el. Másokat otthonukban vertek agyon, vagy a börtönben elszenvedett testi bántalmazások következtében vesztették életüket.
Épp ezért a kommunista erőszakhullám miatt pedig a gazdák tömegével ajánlották fel „önként” földjüket az államnak.
A kulákokat megbélyegezték, igazolványukban ott virított a nagy K betű, amely iskolás gyermekeik neve mellett is szerepelt az osztálynaplóban. Gyerekeiket középiskolába nem vagy csak lakóhelyüktől távoli intézménybe vették fel, felsőoktatási intézménybe pedig még a legjobbak sem kerülhettek. Nagykorúságuk elérése után ezért sokan költöztek a városokba, mert ha munkásként dolgoztak, néhány év múlva már bejutottak az egyetemre, főiskolára.
Sztálin 1953-as halála után alakult Nagy Imre-kormány számos korrekciós intézkedést hozott, melyek közül a kuláklista eltörlése és az amnesztiarendelet bizonyult fontosnak. A kulákkérdés azonban nem került le a napirendről, a pártvezetés Rákosi vezette sztálinista szárnya mindent megtett azért, hogy a kulákokkal szembeni gyűlöletet tovább szítsa. A kulákokat tették felelőssé a kényszerrel létrehozott termelőszövetkezetek felbomlásáért, de azért is, ha a téeszek gyenge eredményt értek el.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a Kádár-rendszer már inkább a kiegyezésre törekedett a parasztsággal. 1959 tavaszán törvényerejű rendelet szabályozta a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, csoportok alakításának feltételeit és működési módját, lehetővé téve nemcsak a volt „kizsákmányolók” belépését, hanem azt is, hogy két év után a vezetőségbe is bekerülhessenek. Ezzel a kádári rendszer elismerte, hogy szükség van e réteg szaktudására, szorgalmára, és lehetőséget adott arra, hogy a korábban kuláknak bélyegzettek a helyi társadalomban visszaszerezzék elvesztett helyüket.
Az Országgyűlés 2012-es határozatában elítélte a kommunista diktatúra idején a magyar középparasztsággal szemben tanúsított kegyetlen üldöztetést és megkülönböztetést. Az országgyűlés javasolta, hogy a kuláküldözés történetéről, körülményeiről méltó módon, rendszeresen emlékezzenek meg, hogy a fiatal nemzedékek megismerhessék a magyar középparaszti réteg szenvedését.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
