A Hunhír.info oldalain a korábbi hónapokban felvázoltuk az 1918 októbere és 1919 augusztusa közötti eseményeket, vagyis az Osztrák-Magyar Monarchia katonai vereségétől kezdve, az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság időszakát, egészen a kommün 1919 augusztusának elején bekövetkezett bukásáig.
A Hunhír.info oldalain a korábbi hónapokban felvázoltuk az 1918 októbere és 1919 augusztusa közötti eseményeket, vagyis az Osztrák-Magyar Monarchia katonai vereségétől kezdve, az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság időszakát, egészen a kommün 1919 augusztusának elején bekövetkezett bukásáig.
A nemzetközileg elszigetelt, a Clemenceau-jegyzékekkel megtévesztett magyar kommün utolsó katonai fellépése, katonai kísérlete a Tiszántúl felszabadítására a rendelkezésre álló erőkkel már nem volt eredményesen végrehajtható. A vereséget követően a román csapatok átkeltek a Tiszán, a Forradalmi Kormányzótanács lemondása, majd vezetői Ausztriába történő menekülése előtt augusztus 1-én a Peidl Gyula vezette szociáldemokrata-szakszervezeti kormánynak adta át a hatalmat, mely megszüntette a kényszerintézkedéseket és visszaállította az alkotmányos kereteket.
Mivel a Peidl-kormány már nem szándékozott folytatni a fegyveres összetűzéseket, nem vetette be a Tiszán átkelt román csapatokkal szemben a még jelentős erőket képviselő, a Haubrich József – ekkor pár napig a Peidl-kormány hadügyminisztere – vezette IV. budapesti hadtestet és más rendelkezésre álló erőket. Így a románok augusztus 4-én bevonultak Budapestre.
Itt talán érdemes kitérni néhány elemző gondolat erejéig Magyarország 1918-20 közötti külpolitikai helyzetére. Hazánkban rövid, alig másfél év alatt négy politikai rendszer követte egymást. 1918 novemberéig az európai középhatalomnak tekinthető Osztrák-Magyar Monarchia, 1918 őszétől az októbrista liberális-polgári radikális és szociáldemokrata politikai erők fémjelezte Magyar Népköztársaság, 1919 márciusa és augusztusa között pedig a Magyar Tanácsköztársaság, majd 1919 nyarától-őszétől a nemzeti ellenforradalom. A Közép-Európa sorsát formáló antanthatalmak, a környező államok lényegében mind a négy említett rendszerrel szemben ellenségesek voltak, az antant folyamatosan, hazánkat megtévesztő módon támogatta a környező államok területszerző igényeit Magyarország rovására. A legerőteljesebben – egyébként érthetetlenül – a Román Királyságot, ugyanis az 1918 május 7-i Bukaresti béke révén Románia megszegte az 1916 augusztus 17-én az antanttal megkötött titkos egyezményt, miszerint nem köthet különbékét, de ha ezt megteszi, elveszti a jogosultságát a megígért magyar területekre.
Az említett négy, igen eltérő jellegű magyarországi politikai rendszer közül egyébként talán csak a Tanácsköztársaságot nem tekintették tárgyalópartnernek, amikor példaként tárgyalak a kommün vezetőivel, csak taktikai okok miatt tették.
Természetesen a történelemben nem mehetünk bele hipotetikus latolgatásokba, de talán az ország, a kommün sorsa, megítélése is szerencsésebben alakulhatott volna, ha a június első harmadában, a Felvidéken elért győzelmeket követően a kommün vezetése lemond, majd egy koalíciós kormány alakulhatott volna és a Magyar Vörös hadsereg átáll.
A magyar Vörös Hadsereg kassai bevonulása még diadal volt
Kecskeméten a kommün már augusztus 2-án megszűnt, ekkor már Császár István csendőr főhadnagy volt a városparancsnok, akit Werth alezredes, az I. hadtest parancsnoka nevezett ki a város élére. Ő feloldotta az ármaximálási és őrlési tilalmat, visszahelyezte Sándor István volt polgármestert a város közigazgatása élére. Ezt egyébként pár nap múlva szentesítette a Peidl-kormányt felváltó Friedrich-kormány, augusztus 8-án kiadott 3886/1919. számú rendelete, mely a közigazgatási szervek 1918. október 31. előtti állapotát helyreállította.
Augusztus 3-án Cegléd felől beérkeztek Kecskemétre az Olteanu tábornok vezette 6. divízió előörsei, majd a további megszálló román alakulatok. A Román Királyi Hadsereg másnap, augusztus 4-én vonult be Budapestre.
Augusztus 6-án megjelent egy új polgári napilap, a Kecskeméti Közlöny, dr. Kiss Endre szerkesztésében. Már az első lapszám beszámolt a városba augusztus 3-án bevonult 6. román divízió parancsnoka, Olteanu tábornok rendelkezéseiről. Ezek szerint lefoglalták az autókat és a kerékpárokat, fegyvereket, megtiltották a magyar tisztek, altisztek egyenruha-viselését, internálták a Magyar Vörös Hadsereg katonáit. A kapcsolat Budapest és Kecskemét között lényegében megszűnt. Augusztusban Petain francia tábornok is látogatást tett Kecskeméten.
A román megszállás egyébként nem volt problémamentes, előfordultak a román hadsereg által elkövetett rablások, gyilkosságok is. Tömeges, nagyon súlyos atrocitásokról azonban nem beszélhetünk.
Az antantmissziók, a román megszálló csapatok és a Nemzeti Hadsereg parancsnoksága egyeztetése eredményeképp a Nemzeti Hadsereg, élén Horthy Miklóssal 1919. november 16-án bevonult Budapestre.
Előzőleg Sir George Clark brit diplomata október 23-án megegyezett a Nemzeti Hadsereg fővezérével az alkotmányos kormány felállításáról. Így a Peidl-kormányt augusztus 6-án puccsszerűen leváltó Friedrich István kormányát november 23-án a Huszár Károly keresztényszocialista újságíró vezette koalíciós kormány váltotta fel, melyben Peyer Károly személyében az MSZDP is tárcát kapott.
Ezek az éles szavak hangzottak el a Nemzeti Hadsereg Fővezére részéről a Gellért Szálló előtt. Kétségtelen, hogy az őszirózsás rendszer, majd a Tanácsköztársaság törést jelentett a korábbi történeti állameszme folytonosságában. Horthy Miklós itt elsősorban az őszirózsás önfeladásra, majd ország sorsát a világforradalomra bízó kommün május elsejei ünnepségeire célozhatott.
A Nemzeti Hadsereg bevonulása Budapestre
A november 16. utáni napokban a román megszálló csapatok elhagyták a Duna-Tisza közötti területeket. Az átmeneti helyzetben a Nemzeti Hadsereg főparancsnoksága Héjjas Iván főhadnagyot nevezte ki Kecskemét ideiglenes városparancsnokává.
Mint ismeretes, Héjjas Iván (1890-1950) volt a helyi, meglehetősen türelmetlen és erőszakos direktórium elleni áprilisi felkelési kísérlet vezetője.
1919. november 23-án vonult be a városba a Nemzeti Hadsereg, Churry Béla őrnagy vezette pár zászlóaljnyi egysége. Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig című művében ezt összefüggésbe hozza a november 19-20-án történt eseményekkel:
Kádár Gyula e gondolatokat a történések után mintegy hat évtizeddel, emlékezetből írta le memoárjaiban. Sorai talán a legpontosabban igazolják, a Nemzeti Hadsereg pontosan a rend, a személyi- és a vagyonbiztonság védelmére érkezett Kecskemétre. Héjjas Iván szerepéről pontatlan fogalmai lehettek, az ő szerepét a történetírás, azóta már elemezte és tisztázta.
Tehát mi is történhetett Kecskeméten 1919 november 19-én és 20-án?
A Tanácsköztársaság időszakában Kecskeméten számos feszültség halmozódott fel, éles, emberi áldozatokat követelő konfliktusokra került sor. Mintegy 14-15, ebből 2-3 köztörvényesnek tekinthető- áldozatot követelt a vörös terror. Talán csak Sinkó Ervin egy hónapnyi szerepe ítélhető meg pozitív megközelítésben e hónapok alatt. Valószínűsíthetően a helyi vörös karhatalmi alakulatok is részt vehettek a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye több pontján a június 19-24. között kirobbant felkelések leverésében. Írásos forrásokkal nemigen dokumentálható, de bizonyára voltak Kecskeméten a román megszállókkal is együttműködő személyek is. Mindez nyilvánvalóan felszította az indulatokat a városban és környékén. Itt nyilvánvalóan rögzíteni kell, történetileg, jogilag, morálisan semmiféle egyéni „igazságtétel” nem elfogadható, ez a törvényes szervek feladata.
A román megszállás ellen illegális akciókat végrehajtó Héjjas Iván és Francia Kiss Mihály vezette szabadcsapatok már a románok távozása előtt megkezdték a listáikon szereplő személyek megbüntetését. E sértett, indulat által vezérelt csoportok a románok távozását követően 1919. november 19-én a déli órákban, az őrséget leszerelve elfoglalták a Rákóczi-úti börtönt.
A tragikus eseményről az Új Nemzedék című lap „A kecskeméti népítélet” című cikkében tudósított Komáromy János. A szerző a „parasztság gyilkos kitöréseként” minősítette az eseményeket. Kérdéses a felelősség kié. Héjjas Iván mint városparancsnok biztosan nem hagyhatta el Kecskemétet, esetében az lehet a kérdés, hogy meg tudta volna-e akadályozni az eseményeket, vagy engedhetett a korábbi illegális alakulatai nyomásának bosszúálló törekvéseinek. A várost tehát mint városparancsnok semmiképp nem hagyhatta el.
Az akciót valószínűsíthetően Francia Kiss Mihály irányította. Az viszont eltérő bosszúálló csoportok létezésére utalhat, hogy külön-külön két helyszínre szállították a fogvatartottakat: 9 főt Orgoványra, 24 főt pedig Szikrára vittek ki, és ott a bosszú áldozatául estek. Elszállításukra a gyorsan sötétedésbe hajló kora délutáni órákban kerülhetett sor.
Tényszerűen megállapítható, hogy a meggyilkolt helyi kommunisták nagyobb része összefüggésbe hozható a Kecskeméten már említett, a kommün alatti 14-15 erőszakos halálesettel. Az áldozatok a direktórium vezetésében, igazságügyi, karhatalmi szerveiben tevékenykedtek. Feltételezhető, hogy az áldozatok egy része szerepet játszhatott a megyében a júniusban lezajlott felkelési kísérletek leverésében. Erre utalásokat találhatunk az MSZMP Bács-Kiskun megyei Igazgatósága által 1969-ben kiadott könyvben, mely a munkásmozgalom megyei szereplői életútját összegzi. Természetesen lehettek, voltak közöttük ártatlan, vétlen, esetleg tévedésből a bosszú áldozatául esett személyek is.
A kecskeméti köztemető a pártállam által emelt 1919-es mártíremlékművén összesen 39 név szerepel. A pártállam túlzó történetpolitikai, oktatásban is megjelent elvei szerint itt történt a legnagyobb méretű fehér visszavágás, terror. Így lényegében nevetséges a fehérterror ekkor elképzelt, több ezres számadata.
Kádár Gyula az 1970-es évek végén rögzített távoli emlékeit, talán a korabeli Kecskeméti Közlöny november 23-ai riportja révén frissíthetjük fel.
Szinte a bevonulással egy időben, a Nemzeti Hadsereg körzetparancsnoksága statáriumot hirdetett a súlyos bűncselekményekre. Zárójelben, ez az említett atrocitásokkal összefüggésbe hozott helyi vezetőket, elkövetőket már nem érintette, túlnyomó részük résztvevője volt a történelmi tettnek minősülő, 1921-es nyugat-magyarországi felkelésnek, majd az 1921 novemberi kormányzói amnesztiával mentesültek a felelősségre vonás alól, azonban állami, karhatalmi szervekben már nem kaphattak szerepet.
Tehát, a Kecskeméti Közlöny november 23-ai száma tudósít a Nemzeti Hadsereg városba történő bevonulásáról. A lap szerint a Nagykőrösi utca torkolatától, a Nagytemplomig a katolikus és a protestáns felekezetek hívei, a város által fenntartott iskolák diákjai, több ezres tömeg ünnepelte a Nemzeti Hadsereget. Ez – akárcsak Budapesten – az ország és a magyarság visszanyert méltóságát jelenítette meg.
Az új hatalom Kecskeméten is szigort, de engedményeket is mutatott. Elbocsátottak, 3500, a románok által internált vöröskatonát. Sorozásokat rendeltek el, a 18-45 éves férfilakosság körében a Nemzeti Hadsereg kiegészítésére, valamint építő egységeket is terveztek szervezni a tönkrement közlekedési infrastruktúra újjáépítésére.
Ismeretes, hogy a novemberre már megerősödött Nemzeti Hadsereg vezetése fellépést tervezett Románia ellen, ettől csak az antant nyomása tántorította el. Az új rendszer ekkor tervezett kül- és katonapolitikai céljai napirendre kerülésére még közel két évtizedet kellett várni.
Talán néhány gondolatot érdemes hozzáfűzni a jelenleg éles történetpolitikai vitákat kiváltó, mindkét oldalon megjelenő terrorhoz.
Kétségtelen, hogy a vörösök kezdték, a világháború éveiben is békés, polgári életet élő hátországban, ahol eddig történetileg ilyen jelenségek nemigen fordultak elő. E terrorakciók többnyire a kommün elleni felkeléseket követték. Súlyosabb esetnek minősülhet a semmivel nem igazolható túszszedés, a megfélemlítő kivégzések. Váry Albert államügyész szerint a Tanácsköztársaság hónapjai alatt 590 áldozatról beszélhetünk. 20-30 százalékuk fegyveres összetűzésekben esett el, a többit kivégezték.
A fehér visszavágás megközelítőleg hasonló létszámot jelenthetett, ebből is levonhatjuk a fegyveres összetűzésekben harmadnyi, elesett vörös karhatalmisták, funkcionáriusok számát. A visszavágások főleg helyi, nem feltétlenül törvényes, indulatok szülte fellépésekből következhettek. Mint a kecskeméti példán is láthatjuk, a Nemzeti Hadsereg a törvényességet képviselte.
A mindkét oldalon megjelenő terror kapcsán azért megállapíthatjuk, a világháború elvadította az embereket, az emberi és politikai konfliktusok megoldásait. Azonban azt is hozzá kell tenni, hogy a terrort mindkét oldalon politikai eszmék célok motiválták, személyes haszonszerzésről nemigen lehetett beszélni a szereplők kapcsán.
Általánosságban nemigen kerülnek szóba a csehszlovák és a román hadseregek által a hadifoglyok és a civil lakosság ellen elkövetett, sok száz áldozatot jelentő gyilkosságok. (Komárom, Onga, Apátfalva, Kőröstárkány, Hódmezővásárhely stb.) Prezan tábornok szobrot kap Kolozsváron, Stefanik csehszlovák hadügyminiszter szobra közel három évtizede áll hajdani iskolájában, a szarvasi gimnáziumban.
A hazánkban történtek arányaikban össze sem hasonlíthatóak a korabeli világ kataklizmáihoz, az orosz polgárháborúhoz, a török-görög-örmény konfliktusokhoz.
Talán a brit hadsereg 1919-es amritszári áldozatai is elérik a hazai vörösterror, majd a fehér visszavágás kivégzett áldozatainak számát.
Hazánk 100 évvel ezelőtti megrázkódtatásaiból ma talán a nemzeti társadalom belső konfliktusai integrációjának, belső szolidaritásának szükségességét vonhatjuk le.
Ekkor e folyamatok csak Olaszországban indulhattak el, hazánkban az 1920-as évtizedre a konzervatív társadalmi és politikai erők jelentős mértékben mérsékelték, visszaszorították az ellenforradalom radikális, leginkább Bajcsy-Zsilinszky Endre és Gömbös Gyula nevével fémjelezhető csoportjait.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »