Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
„A költő tudja, hogy az Isten soha nem hagyja el az embert;
és ihletett szavaival szép tanúságot tesz erről a folytonos bizonyosságról.”
(Borsodi Heni)
Kányádi Sándor (1929–2018) költészetét az olvasók töretlenül szeretik, és a kritika is nagyra tartja. Alábbi – ötven év előtti – verse mindazonáltal a kevésbé ismertek közé tartozhat:
Folytonosság
áldozóhely volt szentély
pogány templom később keresztény
mutatja még egy-két mohos darab
a hajdani falat
most csak hely fű fa és bokor
tenyészget csöndjében élni akar
lábod ősi ösvényre ismer
akármikor jössz itthon van az isten.
(1974)
Rejtelmesen – más szóval titkot közlően – egyszerű a cím, melynek fogalmi lényegét egy formanyelvi sajátosság is érzékelteti: a központozás elhagyásával a költemény a megszakítatlanság, a sértetlenség és sérthetetlenség sejtelmét-tapasztalatát sugallja. A rendszerbe nem kényszeríthető rend képzetét fejezi ki az a tulajdonsága is, hogy bár jambikus és páros rímes verselés jellemzi, a sorok hosszát nem rögzíti szabály, s a rímek is bátor asszonáncok (azaz elütő mássalhangzókkal élő összecsengések); ráadásul a zárlatot előkészítő részben még kancsal rím („bokor” – „akar”) is dúsítja a közlést. (Ez a „kancsalság” egyszerre utalhat „fű fa és bokor” szándékainak bevégezhetetlen voltára [vö. „tenyészget”], valamint arra, hogy a flóra világa emberi beszéddel csak részlegesen közelíthető és közvetíthető.)
De miről is beszél ez a gondosan szerkesztett keresetlenség?
Valamikori szent épület romjainál időzik a vers figyelme: a nyitány három nekiveselkedéssel, szinte találgató óvatossággal nevezi meg a régmúltbéli, lehetséges építményt, avagy annak funkcióit („áldozóhely”, „szentély”, „templom”) – s ezzel a „pogány” minőséggel állítja szembe a „keresztény” templom képét. Gondolati bravúr, hogy a szembeállítás csak a jelzők bevett jelentésében dereng föl; a verstudat épp a folytonosság, vagyis a szerves összetartozás, sőt egylényegűség eszméjét mondja ki. A negyedik sor váratlan kurtasága a romos-töredékes jelenvalóság alaki megjelenítője. (Ennyi maradt a templomból: hat szerény szótag.)
Időszembesítés logikája fűzi tovább a gondolatmenetet. Míg az első strófa a múltakon mereng, a második a jelen („most”) világába térít vissza – egyszersmind az időtlenség dimenziójába von: „most csak hely fű fa és bokor / tenyészget csöndjében élni akar”. A vegetáció térfoglalása az éden visszatértével analóg esemény; a növényi lét békéjéből pedig tisztán következik a tisztaság romolhatatlan jelenléte, egyúttal az úton levés antropológiai jegye: „lábod ősi ösvényre ismer”.
A vers teológiai állásfoglalás is: fölirata (Folytonosság) és végkövetkeztetése („akármikor jössz itthon van az isten”) szerint a különböző korszakok és hitvilágok egyazon isten (az egy Isten) vonzásában állnak.
Komoly hitbölcseleti és vallásközi hagyománya van ennek az elképzelésnek, de Kányádi Sándor szavai új életre derítik a régi gondolatot. A mű – arról tanúskodván, hogy „miért tekinthető a jól szituált vers önmaga médiumának” (H. Nagy Péter) – maga is ösvénnyé válik, a költészetben (is) megtalálható Isten felé.
Fotó: Thaler Tamás
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
