A rimaszombati járásbeli Balogtamásiban az 1945-1948 között kitelepített balogvölgyiek emlékére 2016-ban avatták fel azt az emlékkövet, amelynél évente megemlékeznek a Rákóczi Szövetség támogatásával.
A Balog-völgy falvai közül arányaiban véve Balogtamásiból telepítették ki a legtöbb magyart. A magyar lakosság 23,3%-nak kellett elhagynia szülőföldjét. Az emlékhelyet a kitelepítésben érintett polgárok közül Homoly Magda és Bán Ilonka leplezte le, akik azóta már nem lehetnek közöttünk.
A megnyitóban Boholyné Bódi Erzsébet Juhász Gyula Consolatio című versét mondta el, majd Lakatos Ferenc, Balogtamási polgármestere röviden felidézte a 76 évvel ezelőtti történteket.
Így emlékeztek arra, hogy a kitelepítettek első vagonja 1947. április 12-én indult el, s ezt követően alig maradt olyan magyar család az akkori Csehszlovákiában, aki ne lett volna érintve a lakosságcserében Magyarországra vagy a kitelepítésben Morvaországba.
Pósa Erzsébet, a Rákóczi Szövetség Balogvölgyi Helyi Szervezetének elnöke idézte Csáky Csongort, a Rákóczi Szövetség elnökét: Olyan emberekre emlékezünk, akiknek egyetlen nagy hibájuk volt, valamennyien magyarok voltak. A többségüknek valódi fogalma sem volt a körülöttük zajló eseményekről, a világ nagy dolgairól. Csak azt érezték, a nyelvük, a nemzetiségük, a kultúrájuk bűnössé teszi őket és csomagolniuk kell. A világháború vége, az impériumváltás azonnali gyors változásokat hozott. 1945 tavaszán a kassai kormányprogram, Beneš elnöki dekrétumai megpecsételték a németek és a magyarok sorsát az újonnan létrejövő Csehszlovákiában.
Immár hetedik éve a Balog-völgyében is kötelességüknek érzik, hogy emlékezzenek és emlékeztessenek. Az emléktáblával megjelölt emlékkő előtt fejet hajtott és koszorúzott Balogtamási község nevében Lakatos Ferenc polgármester; a Szövetség párt Rimaszombati járási szervezete nevében Pál Piroska járási titkár és Szabó Krisztián; a Remény Idősek Klubja nevében Pásztor Magdaléna és Boholy Erzsébet, valamint a klub tagjai; a Csemadok Nagybalogi Alapszervezetének nevében Pál Gabriella és Miko Éva vezetőségi tagok; a Rákóczi Szövetség Balogvölgyi Helyi Szervezetének nevében Pósa Dénes, Molnár Jolán, valamint Homoly Lőrincz Mária és Gyurán Budai Ágnes a kitelepített nagyszüleikre emlékezve.
„Közösségünk emlékezete meghatározza a jövőnket. Ma felvidéki, szlovákiai magyar identitásunk egyik meghatározó elemére emlékezünk és köszönetet mondunk azoknak, akik az embertelenségben emberségesek voltak velünk. Mert erre is volt számos szép példa” – üzente Csáky Csongor.
„Én még csak 7 éves voltam. Édesapám akkor jött haza Oroszból, amikor már vitték is Morvába. Először a nagyszüleimmel itthon hagytak, de nyáron a keresztapám kivitt engem is. Nagyon szerettem ott lakni, ott már villany volt, mikor még csak lámpával világítottunk. A helyi gazdák nagyon rendesek voltak, törődtek a szüleinkkel, akik a mezőgazdaságban dolgoztak, reggel-este pedig az istállóban. Én ott jártam iskolába is. Majd két év múlva az anyukám a többi asszonnyal összebeszélt, és elszöktek. Az apáink maradtak, de amikor látták, hogy egyedül nem boldogulnak, őket is hazaengedték. De itthon mindenünk tönkrement, s akkor még szlovákok laktak a házunkban. Mindent elölről kellett kezdeni, s mire megkezdődött volna az előrehaladás, addigra megint jött a szövetkezetesítés, s mindent el kellett adományozni…” – idézte fel Vitályos Aranka.
A megemlékező műsorban a kultúrházban közreműködött a nagybalogi Szivárvány Énekkar Pál Gabriella vezetésével és a bátkai Remény Idősek Klubja Pásztor Magdaléna vezetésével. Előbbiek keretbe foglalták a megemlékezést, s elénekelték a Credo: Mert a haza nem eladó és Gárdonyi Zoltán: Tartsd meg hazánkat, Isten dalokat.
Pásztor Magdaléna szülei, Péntek András és Zsíros Ilona szintén megélték a kitelepítést. Édesanyja 1948. május 8-án, Dél-Csehországban, Bohumilicén az emlékkönyvébe bejegyezett egy körlevelet, ami odakint kézről kézre járt.
A körlevélben, melyet a nyugdíjasklub tagjai irodalmi színpad keretében adtak elő, leírják, hogy egy „hideg téli reggel sok csendőr, sok katona nagy fehér autóval jött az udvarokba. Majd szétszórták őket, mint hulló levelet Morvaországban és Csehország határán, ahol sok magyar került rabszolgasorsba”.
„Buzgó reménységgel tekintsünk az égre, buzgó imádsággal a jó Istent kérve: Legyen vége már a magyar szenvedésnek! Hisz mennyit szenvedett s nem tudja miért? Szenvedő testvérek, meddig tart ez még? Lesz-e még valaha szabad a Felvidék? Bízzatok testvérek, Isten adjon hitet a nehéz sorsunk elviseléséhez!” – így biztatták egymást idegen földön.
A megmaradásunkért hálát adva, reménységgel tekintve a jövőbe, jó kedéllyel, örülve a találkozásoknak folytatódott tovább a megemlékezés és az összejövetel, mely szeretetvendégséggel ért véget.
A rendezvény a Rákóczi Szövetség támogatásával és a Balogtamási Községi Hivatallal való együttműködésben valósult meg.
(Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
