A kisebbségek kizsákmányolásának és elnyomásának mintázatai Vataščin Péter2026. 09. 14., h – 19:11 Pilsen |
Gerhart Hauptmann A takácsok című klasszikus darabjával kezdődött el szeptember 9-én a pilseni 34. Divadlo Nemzetközi Fesztivál. A Katowicei Wyspiański Sziléziai Színház merész és intenzív feldolgozása a kapitalista kizsákmányolása mellett a kisebbségek elnyomását is aktualizált formában mutatta be.
Habár nem volt teltház, a Pilseni Kajetán Tyl Színházhoz (Divadlo Josefa Kajetána Tyla Plzeň) tartozó Új Színpad (Nová scéna) nézőterén kellő izgalom honolt a 34. Divadlo Nemzetközi Fesztivál (Mezinárodní festival Divadlo) első előadása előtt. Az üdvözlő díszköröket pragmatikus sietséggel tudta le a városi és színházi vezetés, magam pedig mindenféle elvárások nélkül vártam, hogy milyen feldolgozással adja meg a fesztivál kezdőhangját a katowicei társulat.
Többedmagunkkal abban a szerencsében volt részünk, hogy előző este egy pilseni söröző házi termékeit fogyasztva véletlenül a katowiceiek mellett foglaltunk helyet. A szlovák, cseh, lengyel nyelveket váltogató döcögős kommunikáció nehézségein túlépve végül a internacionalizáló angol mellett kötöttünk ki, majd Michal Piotrowski színésznek köszönhetően megtudtuk: A takácsokban (eredeti címe: Die Weber; lengyelül: Tkalci) sziléziai nyelvet fognak használni az „alsóbb népréteget“ képviselő alakok. Szlovákiai magyar (vagyis „kisebbségi“) és etnológusi énünk figyelmét azonnal felkeltette ez a nem elhanyagolható mozzanat, így gyorsan eldőlt: szeptember 9-én este ott leszünk az előadáson.
A 19. század végi dráma egy gyártulajdonos és emberei, valamint a munkások közti elfajuló ellentétet fejt ki töményen, lépcsőzetesen növelve a feszültséget egészen a borítékolható végig. A pénzérméikért könyörgő alkalmazottak, majd a nélkülözés és a nyomor, a jólét és a uralom világainak nem kevés szociális érzékenységet hordozó bemutatásai után sor kerül ezen pólusok óhatatlan ütközésére, amely leginkább csak jó nagy adag nyugtalanságot hagy maga után.
Így is össze lehet foglalni a darab lényegét, amellyel már Hauptmannak sem az lehetett a célja, hogy finom szőtt jellemfejlődéseken, bonyolult történetszövésen át egy megnyugtató lezárásig eljutva meséljen a századforduló előtti ipari Szilézia társadalmi ellentéteiről. A német szerzőt nemhiába tartják a naturalizmus mesterének, hiszen masszívan, tömbszerűen és könyörületet nem ismerve hat a színmű még ma is.
A néző arcába akarja vágni a nyers valóságot.
Ám mindez még nem jelenti azt, hogy a drámát könnyű most, 2026-ban színpadra vinni. Gyorsan e lehetne rontani közhelyekkel, szájbarágással, netán unalomba fulladó modorossággal. A Katowicei Wyspiański Sziléziai Színház (Teatr Śląski im. St. Wyspiańskiego w Katowicach) társulata Maja Kleczewska rendezői keze alatt azonban sikerrel manőverezett el e kockázatok mellett, s a végeredmény pont azok ellenkezője lett.
A katowiceiek feldolgozása bátran él egy sor vizuális, gondosan megkomponált színpadi eszközzel. Ilyenek például a harsány és kaotikus tömegjelenetek, ahol azonban a rendezői kontroll nem hat mereven, hanem hatásosan teremti meg egy spontán lakás- vagy kocsmabeli jelenet életszagúságát. Kleczewska nem félt használni a kortárs vizualitás eszközeit sem. Az AI-generált, néha pszichedeliába áthajló videós illusztrációk a színpad hátterében kellő asszociatív erővel bírnak mindvégig. Leginkább azonban a „film a színházban“ elven működő élőkamerás felvétel nyújtott plusz hatást, különösen a kocsmajelenetnél. S ha már kocsma:
a jó érzékkel felállított díszletek nemcsak az „ivóban“, de a munkáslakásban zajló színben is bárkinek azonnal ismerősek lehetnek, akár Pilsenben vagy Katowicében, Lublinban vagy Komáromban él. Pont ilyen terekben éltek és élnek ma is milliók az országainkban.
Borzasztóan érdekes mozzanata a darabnak az, ahogyan Hauptmann 130 évvel ezelőtti kapitalizmuskritikáját aktualizálja. Ez nem könnyű mutatvány, hiszen a mű még a fordizmus korszaka előtt született, amikor a kapitalista kizsákmányolás első, jól ismert korszakát éltük. Ma pedig lényeges részben nagyon más módon működik a kapitalista piac – ám talán nem mindenben. Úgy érzem, a katowiceieknek sikerült áthidalniuk ezt a történeti ívet. Ennek elsősorban a színpadi megjelenítés és a színészi játékba gondosan beépített gesztuskészlet az oka, amely kelet-európai szemmel azonnal dekódolható. Van továbbá valami történeti korokon átívelő mintája a kizsákmányolásnak és elnyomásnak, érje az munkásságot vagy… egy etnikai kisebbséget.
A takácsok ugyanis eleve kiállt egy kisebbség mellett, akik Hauptmann korában a lengyel munkások voltak. Ők a saját anyanyelvükön beszéltek, míg a gyártulajdonosok és az elit a németet használták.
A katowiceiek most csavartak egyet a dolgon: az elit beszélt lengyelül, míg a munkásság sziléziaiul.
Ugyanis akár tudunk róla, akár nem: Lengyelországban él egy kisebbség, amelyet sziléziainak szokás nevezni, akiknek ráadásul van egy saját nyelvük. Hogy mennyien vannak, arról folyamatosan viták zajlanak, de nagyjából félmilliós csoportról van szó – vagyis számbelileg könnyen összevethető a szlovákiai magyarsággal. A lengyel állam nem ismeri el őket különálló etnikai csoportként. És itt rejlik a katowicei színház előadásának „politikai aktualitása“: a sziléziai nyelv használatával egyértelmű gesztussal állnak ki a sziléziai kisebbség jogai mellett. A másfél éve bemutatott darab ezen a téren állítólag csak elismerést kapott eddig. Érdekes színháztörténeti adalék egyébként, hogy a Wyspiański Színház német nyelvű társulatként indult, s története során mindvégig élt a többnyelvűség lehetőségeivel, beleértve a sziléziait is.
Hauptmann darabja sem eredetileg, sem most nem nyújt megnyugtató megoldást, s végképp nem feloldozást. A gyártulajt és családját letaroló lázadó munkásság nem hoz magával katarzist.
A nézőnek nincs olyan érzése, hogy akár a tőkés kizsákmányolás, akár az etnikai elnyomás problémája megoldódna a rájuk adott erőszakos válasszal, ami viszont elkerülhetetlen, teljesen logikus fejlemény.
Mindez még nyugtalanítóbban hat a Wyspiański Színház interpretációjában, amely után a színházból kilépve egy darabig biztosan alázatosabban lépkedünk az utcán.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
