Nagyböjt 3. vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 4,5–42)
A pusztában vándorló nép szomjazik, és kérdőre vonja Mózest: „Közöttünk van-e az Úr vagy nincs?” (Kiv 17,7) A szomjúság itt több mint testi hiány: a bizalom próbatétele. Amikor az ember kiszolgáltatottnak érzi magát, amikor elfogynak a biztos pontok, könnyen megszületik benne a kétely, hogy Isten talán távol maradt, vagy közömbös a sorsa iránt. A kősziklából fakadó víz azonban azt hirdeti:
János evangéliumában Jézus a kútnál ülve szólítja meg a szamariai asszonyt (vö. Jn 4,5-42). Szomjas, vizet kér – és közben ő maga az, aki élő vizet kínál. A beszélgetés a mindennapi szükségletektől indul, de fokozatosan a lélek mélységei felé halad. A nő eleinte a hétköznapok terhét szeretné csökkenteni: ne kelljen újra és újra vízért járnia. Jézus azonban arra a forrásra mutat, amely „örök életre szökell” (vö. Jn 4,14), s amely nem külső körülményektől függ. Az igazi szomjúság nem a toroké, hanem a szívé. Vágyunk arra, hogy életünknek értelme legyen, hogy múltunk ne béklyózzon meg végérvényesen, hogy valaki egészen ismerjen, és mégis elfogadjon.
Nagyböjtben gyakran azt kérdezzük: mit adhatunk Istennek? Böjtöt, önmegtagadást, több imát, tudatosabb szeretetszolgálatot. Ezek fontos és valóságos tettek.
Nem mi tesszük meg az első lépést, hanem ő lép oda hozzánk, sokszor éppen ott, ahol leginkább sebezhetőek vagyunk.
Az igazi imádság talán ott kezdődik, ahol ki merjük mondani: szomjas vagyok. Nem pusztán valamire, hanem Valakire.
Arra vágyik, hogy engedjük: ő legyen életünk forrása, és ne csupán alkalmi vigasz. Amikor a szamariai asszony otthagyja a korsóját, ez annak a jele, hogy a találkozás átformálta a belső rendjét; már nem ugyanaz a legfontosabb számára, mint korábban, mert a forrást találta meg.
Nagyböjt harmadik vasárnapja csendes, de komoly kérdést intéz hozzánk: mire szomjazom valójában? A kősziklából fakadó víz és a kútnál elhangzó szó ugyanazt ígéri: Isten forrása nem apad ki. A kérdés inkább az, merítünk-e ebből a forrásból, hogy bennünk is élő vízzé váljék.
Szerző: Monostori László
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
