601 éve ezen a napon, 1420. március 17-én V. Márton pápa bullájában keresztes háborút hirdetett a husziták ellen. A huszitizmus ugyanis nem szűnt meg vezetője halálával: bár az előbb kiközösített, majd tanai visszavonására kényszerített, végül máglyán elégetett Husz János akkor már öt éve halott volt, az általa elindított, két táborra szakadt mozgalom a huszita háborúknak nevezett fegyveres konfliktus hatására egységbe kovácsolódott. Az ezt követő másfél évtizedben öt keresztes hadjárat végződött súlyos vereséggel, ám a veszély csökkenésével a kelyhesek és a táboriták ismét egymás ellen fordultak, míg végül 1434-ben – a táboriták vereségét követően – letették a fegyvert.
A 14. században a cseh egyház morális értelemben történetének kétségkívül egyik legkomolyabb mélypontját élte: miközben a Cseh Királyság földbirtokainak felét birtokolta, az alsópapságot felháborította a főpapok gazdagsága és szimóniája (azaz az egyházi posztok adásvétele), a parasztokat pedig nyomasztották az egyházi adók, így jelentős igény alakult ki a társadalmi reformok iránt.
Egy ilyen, társadalmilag és politikailag egyaránt robbanásveszélyes helyzetben lépett fel Husz János (csehül Jan Hus) cseh pap, egyetemi tanár. Husz nem volt egyedül: IV. Károly cseh király (1346-1378) ugyancsak reformokat akart, ahogy a John Wycliffe angol teológus-reformátor munkáira építő Kroméri Jan Milíč nemzeti mozgalma is.
Mivel a prágai egyetem fizetést nem adott, 1400-as pappá szentelése után az akkor 30 éves reformer elfogadta a Milíč-tanítványok alapította Betlehem-kápolna prédikátori és plébánosi posztját, ahol csehül hirdették az igét.
A francia király IV. Károly utódjával, IV. Vencel cseh királlyal (1378-1419) együtt 1409-ben zsinatot hívott össze Pisába az egyházszakadás felszámolása céljából. A zsinat letette a Csehországban elismert XII. Gergelyt és XIII. Benedek ellenpápát, és V. Sándort választotta meg egyházfővé.
A leváltottak ezt természetesen nem fogadták el, így egyszerre három pápa működött. Prága érseke, Zbynek Zajíc és a főpapság XII. Gergely mellé állt, Husz és a reformpárt pedig V. Sándort támogatta.
Az érsek megvesztegetéssel rávette Sándort, hogy tiltsa be a prédikálást a kápolnákban, így a Betlehemben is, ám mivel Husz ezt nem tartotta be, az érsek kiátkozta és feljelentette Rómában. Bár a cseh király mellé állt, Zajíc 1411-ben elérte, hogy a szentszék kiközösítse Huszt, ám ő tovább prédikált és tanított.
Husz fellépett többek között a papi hierarchia és a szerzetesség ellen, valamint az egyházi vagyon és a papi kiváltságok eltörléséért. Mellesleg a cseh nemzeti kultúra megújításán is fáradozott, szembeszállva a latin és a német nyelvű műveltség addigi egyeduralmával.
Eszmerendszerének mintegy szimbólumává vált egy, a kereszténység és a papi hivatás lényegét érintő követelés: az istentisztelet során ne csak a pap áldozzon mindkét szín alatt (sub utraque specie), hanem a laikus hívő is – azaz Krisztus testét ne csak a szentelt ostya képében vehesse magához, hanem – akárcsak a pap – a szentelt bort tartalmazó kehelyből is. A vallásreformer követőit, a huszitákat emiatt utraquistáknak vagy kelyheseknek is nevezték.
Husz János megégetése (kép forrása: Wikimedia Commons)
1411-ben XXIII. János ellenpápa keresztes háborút és búcsúcédula-árusítást hirdetett XII. Gergely és annak híve, László nápolyi király (1386-1414) ellen. Husz ezt elítélte, de hamar szembekerült Vencellel, mivel a király részt kapott a cédulák hasznából.
Ellenfelei ekkor felújították római perét, mire Husz Dél-Csehországba menekült. Az ellene írt vitairatokra itt felelt, fő művében, Az egyházról (De ecclesia) című röpiratban (későbbi perében ebből vették az ellene felhozott vádakat) az egyház fejéül csak Krisztust ismerte el, vitatva az egyházi hierarchia és a pápaság létjogosultságát.
Mikor Luxemburgi Zsigmond magyar uralkodó 1411-ben német király lett, az egyház egyesítése végett XXIII. Jánossal zsinatot hivatott össze Konstanzba, ahol Husz tanai ismét terítékre került. Meghívták Huszt is, ám ő nem akart menni, de amikor Zsigmond menlevelet adott neki, igent mondott.
1414-ben elment Konstanzba, ahol egy hónap múlva lefogták, majd bíróság elé állították. Hívei elérték, hogy nyilvánosan védekezhessen, így a vádak egy részét visszavonták.
Egy 30 pontos listát állítottak össze, majd Husz három hét gondolkodás után, 1415. július 6-án, az utolsó tárgyaláson, a konstanzi dómban kijelentette: nem tagadhat meg olyat, amit nem is vallott.
Bár a prédikátor élete végéig katolikusnak mondta magát (Husz Krisztust dicsőítve, zsoltárokat énekelve ment vesztőhelyére), eretneknek nyilvánították, s Konstanz főterén – fején egy „eretnekek ura” feliratú papírsüveggel – még aznap máglyára vetették. Ugyanerre a sorsra jutott egy évvel később híve, Prágai Jeromos is.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
