Nem tartozom azok közé, akik külsőségekből ítélik meg az embereket: a lány természetellenes színűre festett haja semmiféle ellenérzést nem váltott ki bennem, végül is mindenkinek egyéni döntése, hogyan öltözködik vagy milyen frizurát visel: a mindenkori divat és az életkor nagymértékben befolyásolják az ilyesféle dolgokat, egy tizenévesnél az átlagostól elütő hajviselet lehet akár a korba való belesimulás, akár a lázadás jele is. Szeretném azt hinni, a kék hajú lánynál utóbbi áll fenn, elvégre mégiscsak többet ígérő egy rebellis jellem, mint a megfelelés kényszerét már öntudata kialakulásának kezdetén magáévá tevő tucatkarakter, dehát az ilyen dolgokat első látásra nem lehet megítélni, ehhez beszélgetni kellene vele, s nem is keveset – erre azonban a kék hajú lány nem adott lehetőséget. Részint, mert fülig bele volt bújva a telefonjába, részint mert ő éppen kutyát sétáltatott. Vagyishogy inkább a kutya sétáltatta őt, hiszen a kék hajú lány arra ment, amerre a póráz irányította, nem nézett a lába elé sem, csoda, hogy meg nem botlott a szegélykőben. Mert a kutya meglehetősen szertelen módon állította össze aznapi útitervét, a villanyoszlop tövének körülszaglászása után a zöldövezet közepén levő bokor becserkészését tűzte ki céljául, majd a parkoló autók közé kíváncsiskodott be, onnan a szemközti járdán az enyhe széltől űzött sztaniolpapír üldözésére indult, majd ismét vissza a zöldövezetbe. A kék hajú lánynak láthatólag nagy gyakorlata van ebben az összevissza cikázásban, kitartóan követi a póráz elülső végét, érzékeny a bőrszíj minden le-fel és jobbra-balra elmozdulására: ha nem telefonjával bíbelődne, azt hinné a külső szemlélő, hogy az összeszokott páros vezető egyénisége vakvezető kutya. De nem, a kék hajú lány jobb kezében tartott telefonján időnként hüvelykujjával babrál, máskor fejének enyhe mozgásával jelzi, átfut valamilyen szöveget a képernyőn, olykor meg el is mosolyodik. Nem, nem lehet gyengénlátó, ő csak egyszerűen a kutyasétáltatás kötelező aktusának idejére kizárta magát környezetéből, bár amilyen szakszerűséggel bánik fél kézzel a telefonnal, arra enged következtetni, a virtuális világban való létezés állandósult állapot nála. Lám-lám, mégis ítélkezem fölötte, állapítottam meg, és máris rosszallóan kezdtem magamra nézni. Lesütött szemmel indultam tovább.
Azaz indultam volna, mikor a kutya lekuporodott a zöldövezetben. Na, ezt még megnézem, döntöttem el rögvest, nyilván, nem a dologvégzés folyamatának követése, hanem az utána szükséges cselekedetek bekövetkeztének ellenőrzése végett. Ha ez így bonyolult, lefordítom: arra voltam kíváncsi, a kék hajú lány összegyűjti-e a kutya székletét, vagy továbbra is telefonjába merülve észre sem veszi, hogy a sétáltatás elérte alapvető célját. Álltam hát az utcasarkon, kicsit toporogtam is, mert mégiscsak valami télféle lenne, úgy tettem, mintha várnék valakire, bár nem állt fenn az a veszély, hogy a kék hajú lány rájön, őt figyelem kitartóan.
A kutya elvégezte dolgát, kettőt kapart hátsó lábaival, majd elindult a legközelebbi tömbházbejárat felé. A kék hajú lány a már megszokott módon követte őt, épp csak felpillantott telefonjából. Mintha körülnézne, bár az is lehet, csak véletlenül futott le tekintete a képernyőről. Pár lépés után eltűntek az ajtó mögött.
Szomorúan nyugtáztam, túl korán kialakulni kezdődő értékítéletem mégsem lehetett teljességgel helytelen. Szívtam még kis ideig a füstöt, gondolkoztam ilyen-olyan dolgokon, a gyerekszoba szükségességén, az iskolai nevelés hiányosságain, e jobb sorsra érdemes város polgárainak közvetlen környezetükhöz való viszonyulásán, csupa olyasmin, amin manapság nem szokás rágódni – amikor kinyílt a tömbház bejárati ajtaja, és kilépett rajta a kék hajú lány. Ezúttal bal kezében nem volt póráz, jobbjában pedig nem telefonját szorongatta, hanem göngyöleg műanyag zacskót. Pontos léptekkel a zöldövezetnek ahhoz a bizonyos helyéhez ment, letépett egy staniclit, lehajolt, egyetlen mozdulattal becsomagolta az ürüléket, s mert a közelben e célra szolgáló, kutyalányt és kutyafiút ábrázoló gyűjtőalkalmatosság nem található, a villanyoszlopra szerelt kukába dobta a szemetet.
Azt hiszem, elpirultam kissé. Belemerültem cipőm orrának böngészésébe, és mire arra a következtetésre jutottam, hogy bocsánatot kell kérnem a kék hajú lánytól, amiért – bár gondolatban csupán – megvádoltam őt, ismét eltűnt a tömbház ajtaja mögött.
Jártamban-keltemben gyakran gondolok arra, sok kék hajú lány kellene még ebbe a városba.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
