Miért tört ki a Duna-Tisza-közi, a dunántúli és a budapesti ellenforradalom az 1919-es kommunista uralom ellen, illetve milyen ideológiai, politikai és propagandisztikus jelenségek, döntések alapozták meg a Tanácsköztársaság kegyetlen megtorló intézkedéseit? Többek között ezekről a témákról esett szó a Clio Intézet előadás-sorozatának legutóbbi állomásán november 18-án, a Budapest Főváros Levéltára előadótermében.
A szép számú közönség előtt elsőként Romsics Ignác történész szólalt fel, aki a legjelentősebb ellenforradalmi megmozdulások hátterét és lefolyását vázolta föl röviden.
Az előadás, bár tény- és adatgazdag volt, sok újdonságot nem tartalmazott Romsics 1982-es, A Duna-Tisza köze hatalmi-politikai viszonyai 1918–1919-ben című könyvéhez képest.
Ennek ellenére érzékletes képet kaptunk arról, hogy a Tanácsköztársaság támogatottsága már a kezdeti időkben is rendkívül alacsony volt a 70 százalékban kis- és középbirtokos parasztok által lakott Duna-Tisza-közén, ez pedig az idő múlásával és a vörös hatalom egyre népszerűtlenebb intézkedéseinek következtében csak még intenzívebben csökkent.
A Tanácsköztársaság 1919. március 21-ei kikiáltásának következményeire csak fokozatosan ébredt rá a Duna-Tisza-közének lakossága, és ennek megfelelően alakult ki Kun Béláék szűk támogató rétege, valamint a jóval szélesebb ellenérdekeltek tábora.
Romsics szerint a kommunista agrárpolitika sem a szegény-, sem a gazdag parasztoknak nem tetszett, a rendszer antiklerikalizmusa és az egyházak kizárása az oktatásból széles tömegeket fordított a tanácskormány ellen:
„Azok a rémhírek, miszerint a templomokból mozit és bordélyházat csinálnak, az apácákat pedig „átképzik” örömlányokká, az egész ország, ugyan nem túl mélyen, de érzelmeiben azért vallásos lakosságát lázadozásra ingerelte”
– hangzott el a történésztől.
A rekviráló Vörös Hadsereg intézkedései szintén nem tették túl népszerűvé az új elitet és kiszolgálóit. Romsics az általános elégedetlenséget többek között az alábbi, kalocsai helyzetet bemutató idézettel illusztrálta:
„Úton-útfélen szidják, becsmérlik a zsidókormányt, olyanok, akiknek legtöbbet adott. A nép teljesen a papság és az apácák kezében van, népgyűléseinkre, előadásainkra nem jöttek el, semmi érdeklődés az ügy iránt.”
Az utolsó csepp viszont mégis a Tanácsok Országos Gyűlésének két júniusi rendelete volt. Az egyik kimondta, hogy az egy főre jutó éves gabona-fejadag mindössze 75 kilogramm lehet, ami még a háborús évek lehetőségeihez mérten is csekélynek számított.
A másik intézkedés az északi hadjárat kifulladása miatt elrendelt általános sorozás volt, ami épp aratás idejére esett.
Ez a két döntés eredményezte, hogy június 18-án Dunapatajon fegyvert ragadtak a község lakói, az ellenforradalom pedig pár nap alatt Ráckevétől Érsekcsanádig, Dunaföldvártól Szekszárdig a Duna mindkét partján futótűzként terjedt végig.
A szocialista történetírás toposzaival ellentétben az ellenforradalmi „vérengzéseknek” mindössze két halálos áldozata volt:
A férfi lakosságnak nagyjából a 30-35 százaléka fogott fegyvert, ám a többség kivárt, és sem az ellenforradalmárokhoz, sem a kommunistákhoz nem csatlakozott. A vörös őrök viszont csak kevés helyen álltak ellen, többnyire elmenekültek vagy átálltak a felkelőkhöz.
Ez is eredményezte azt, hogy a Tanácsköztársaság vezetése többezres erőt vezényelnek az ellenforradalom leverésére:
szálltak szembe a kapára-kaszára kapott parasztsággal.
A fegyveres összetűzések június 21. és 25. között tartottak, ezek során a katonaviselt gazdák több alkalommal is szabályos csatákat vívtak a terrorbrigádokkal és a vöröskatonákkal – ilyen volt például a dunapataji, közel 3 órás ütközet is, melyben Szamuelyéket a helyieknek sikerült Hartára visszanyomni. Ezek azonban csak ideiglenes győzelmek voltak.
A vörösök előretörésével az ellenforradalom szervezői és legaktívabb résztvevői jobbnak látták elmenekülni, többségük Szegedre szökött és beállt az ott alakuló Nemzeti Hadseregbe. Akik maradtak, azok fölött a különösen véres megtorlások kezdetén rögtönítélő bíróságok ítélkeztek, általában tényleges tárgyalások nélkül. Szamuely terorrlegényei élen jártak gyilkolásban, az ő csoportjuk hozta a legtöbb halálos ítéletet, de máshol is sor került kivégzésekre. A népbiztos által vezetett terrorkülönítmény kegyetlenkedéseit idővel a felsőbb vezetők is megelégelték és jobbnak látták inkább feloszlatni az alakulatot.
Romsics Ignác érintőlegesen beszélt a június 24-i budapesti ellenforradalmi kísérletről is, ám ezzel kapcsolatban végképp semmi újdonságot nem mondott, bár hozzátette: ő maga nem kutatta a témát. Mi viszont a nyár folyamán, a sikertelen ellenforradalmi megmozdulás százéves évfordulója alkalmából írtunk egy részletesebb összefoglalót a történtekről, ami itt olvasható:
A második előadó Gellért Ádám, a Clio Intézet társ-ügyvezetője volt, aki a kommunista ideológiai előkészítés és a kegyetlen gyilkosságok közötti kapcsolatot vizsgálta, annak tükrében, hogy lett a vörös vezetők vad szólamaiból öldöklő gyakorlat, hogyan látták ezt a lelkiismeretes vöröskatonák és milyen konkrét vonatkozásai lettek akár egyéni szinten a történteknek.
A történész kiemelte, hogy a Duna-Tisza-közi és a budapesti felkelések ideje alatt meggyilkolt 232 embernek a 90 százaléka a Duna-Tisza-közi ellenforradalmakban, június 19-30. között vesztette életét.
A terror jellegének jobb megértése érdekében, Gellért Ádám a vezető kommunista-szociáldemokrata politikusoknak a Tanácsok Országos Gyűlésén elhangzott, a kor nyilvánosságában mindenki számára hozzáférhető kijelentéseit vette górcső alá.
Június közepétől egyre hevesebben lángolt fel a Tanácsköztársaság vezetésében a vita azzal kapcsolatban, hogy tompítani vagy éppen erősíteni kell-e a diktatórikus eszközök alkalmazását. A mérsékeltebb szociáldemokrata Kunfi Zsigmond a konszolidáció mellett tört lándzsát, ezzel viszont magára vonta a radikálisabb kommunisták haragját, akik a terror fokozása mellett kardoskodtak.
Kun Béla szerint például „arra kell törekedni, hogy a diktatúra gyakorlása minél szilárdabb, minél erélyesebb legyen, csak így kerülhető el az, hogy proletárvér omoljon”. Június 14-én pedig kijelentette:
„Kétségtelen dolog elvtársaim, sok szükségtelen tyúkszemrelépés történt, de elvtársaim, tyúkszemretaposás mindenképpen szükségtelen, mert nem a tyúkszemre, hanem a nyakára kell taposni.”
A helyettes külügyi népbiztos, Alpári Gyula szerint pedig „a diktatúra módszereitől függ”, hogy a burzsoázia képes lesz-e visszacsinálni a „régi állapotot”, és kifacsart logikával, Kunfinak odaszúrva hozzátette:
„Azok, elvtársaim, akik humanitást prédikáltak, magának a burzsoáziának teszik a legrosszabb szolgálatot.”
Rákosi Mátyás olyan nyíltsággal beszélt a vörösterror rémtetteiről, amire Gellért Ádám szerint a történelemben nem sok példa akad egy diktatórikus rezsim kiszolgálójától. Az akkori szociális termelési népbiztos így próbálta mentegetni, a rendszer önvédelmi mechanizmusaként beállítani az atrocitásokat:
„Minden egyéb kifogásolni való, vagy túllépése az elveknek, rajtunk kívüli okokból keletkezett. Itt elsősorban az akasztófákra és a vérengzésekre gondolok. (…) Ami történt az feltétlenül szükséges volt és kizárólag a burzsoázia provokációjának ellenhatása volt.”
A Gellért Ádám által idézett hozzászólásokból az is kiviláglott, hogy a diktatúra vezetői büszkék voltak arra, hogy – Kun Béla szavaival élve – két és fél hónap alatt szervezettség terén többre mentek, „mint az orosz proletárforradalom egy év alatt”. Számítottak arra, hogy az egyes társadalmi osztályok ellen irányuló intézkedések ellenállást váltanak majd ki, a terrorral pedig nagyon is tudatosan akartak félelmet kelteni a renitenskedőkben:
„Erre felkészülésül megtörténik az az érzelmi és szellemi előkészülés – ahogy a büntetőjogban mondani szokás -, amelyet tettek fognak követni”
– fejtette ki az előadó, hozzátéve, hogy a korábbi tapasztalatok, a június második feléig elkövetett több száz gyilkosság alapján mindenki pontosan tisztában volt vele, mit jelent az, hogy Szamuely Tibort rendelik ki a Duna-menti ellenforradalom leverésére.
Gellért Ádám a felfokozott hangulat és a terrorisztikus eszközök alkalmazása kapcsán meglehetősen deskriptív nyelvezet hatására megnyilvánuló erőszak következményeit egy június 23-ai konkrét példával szemléltette. Ezen a napon lőtte agyon és fosztotta ki Görbe János szakaszparancsnok és Rózsa Sándor vöröskatona Dunapataj határában Nagy Gyulát, a Hofherr és Schranz kispesti gyár, egyébként szakszervezeti kommunista munkását. A négygyermekes családapa hiába mutatta igazolványát, és hiába könyörgött, hogy kíméljék meg az életét, nem volt számára kegyelem.
Az egyértelműen jogellenes és értelmetlenül kegyetlen tett csupán egy volt a sok közül, a vöröskatonák becsületesebb felében mégis komoly felháborodást váltott ki. A Budapesti Vörös Őrség egyes számú karhatalmi ezred, 1. zászlóaljának 3. százada a gyilkosság miatt beadvánnyal fordult a Vörös Őrség Országos Parancsokságához, 1919. június 30-án. Ebben többek között
„öntudatos proletárhoz nem illőnek”, „vadállatias, barbár cselekedetnek” és „a kommunista tanokkal össze nem férőnek”
titulálták a rablógyilkosságot, melyet a vörös hatóság el is kezdett kivizsgálni.
Gellért Ádám meghívására egyébként Görbe János egy távoli leszármazottja is részt vett az előadáson, aki elárulta: a családi emlékezet egyáltalán nem őrizte meg kegyesen az 1919 szeptemberében végül öngyilkosságba menekülő vörös parancsnokot, az utóduknak fogalmuk sem volt, hogy ilyen szörnyű szálat is rejt számukra a múlt szövete.
Azonban Dunapatajon, ahol a rendfenntartó egységek fölött Szamuely Tibor vette át a parancsnokságot, már nem voltak ilyen önérzetesek a nem terrorista vöröskatonák. Kutassy János, a 40. vörösezred 3. zászlóaljának parancsnoka vallomásában így ír a rend felbomlásáról és az esztelen gyilkolás kezdetéről:
„Mikor a község másik végére érkeztem, jött egy bőrkabátos és azt kiabálta, hogy Fehér ezredes úr parancsára nem szabad foglyot ejteni, hanem lehet gyilkolni mindenkit. Erre én az embereim is egészen megbolondultak, és csak nagy nehezen sikerült az embereket rábeszélnem, hogy a foglyokat leölni nem szabad.”
Fehér Imre ezredparancsnok valósággal idegösszeomlást kapott az alá beosztott csapatok garázdálkodási láttán, és tehetetlenségében elsírta magát, aminek következtében Gellért szerint a terroristák és saját emberei szemében is nagyot csökkent a tekintélye (a vöröskatonák közül egyébként a későbbi vallomások szerint többen is sokkos állapotba kerültek a községben elkövetett rémségek hatására – a szerk.). Ugyanakkor mindenképp érdemei közé tartozik, hogy ő legalább megpróbált fellépni a Szamuely által szabadjára engedett terror ellen.
Az előadó az erőszakos cselekmények erősen szituációhoz kötött jellegére is felhívta a figyelmet. Erre példaként Herczog István népbiztos-perben tett vallomását említette, ahol Fehér segédtisztje elmondta:
ugyanazok a katonák, akik Dunapatajon véletlenszerűen akasztottak, gyilkoltak és hullagyalázásig fajuló borzalmakat követtek el az ellenforradalmárokkal szemben, pár nap múlva Kalocsa mellett, az uszodi aknazárnál már meghatottan, éljenezve nézték az ellenforradalmi monitorokon lobogó magyar trikolórt, a sapkájukat lengették a matrózok felé, és a kiérkező, dühödten toporzékoló Szamuely parancsára sem voltak hajlandóak tüzet nyitni a fellázadt hajókra.
Szamuely gazságait egyébként a kommunista sajtó igyekezett heroizálni, ám Gellért Ádám leszögezte, hogy a rettegett népbiztos neve már a Tanácsköztársaságban is összeforrt a rettegéssel és a terrorral, és nem csak a Horthy-korszakban, hanem a vörös uralom regnálása alatt is Saint-Justként ábrázolták (igaz, ekkor ezt még pozitívumként beállítva).
Júliusban Fehér ezredes egy külön beadványban tiltakozott Haubrich Józsefnél, a IV. hadtest parancsnokánál a terrorcsapatok kegyetlenkedései ellen. Az iratban a következőképpen indokolta, miért fordult a legénységgel együtt a feletteseihez:
„Alulírottak tartoznak ezzel a világ előtt saját becsületes nevüknek, nehogy valaha a történelem ítélőszéke előtt, mint vérszopó hiénák állíttassanak be.”
Gellért Ádám azt is elmondta, hogy ezért a panaszért Fehér ellen eljárás indult, sőt a Parlament pincéjébe is elhurcolták, ahol válogatott kínzásoknak vetették alá, és csak az olasz missziónak köszönhette szabadulását. Ezt követően teljesen elhatalmasodott rajta az üldözési mánia, idegállapota végül annyira megromlott, hogy novemberben öngyilkosságot követett el.
Az előadó ugyanakkor arra is remek példával szolgált, milyen módon keretezte át magában pozitívummá a kommunista ideológia és propaganda hatására a szörnyű rémtetteket az egyszerű, hétköznapi ember. A Nagy-gyilkosság kapcsán ugyanis Görbe János vörös őr testvérei és felesége beadvánnyal fordult Kun Bélához, melyben a következőképpen kértek kegyelmet az akkor már vizsgálati fogságban lévő rablógyilkos katonának:
„Tudnivaló, hogy egy ellenforradalom elnyomása közben és annak tudatában, hogy egy általunk szabadon választott és követett elv elnyomására tervszerűen végrehajtott akció az idegeket annyira tönkreteszi, hogy az az öntudatos munkáskatona mindenkiben az elveinek ellenségeit látja, és még, ha hozzávesszük azt az állítólagos körülményt is, hogy az a bizonyos reájuk lőtt és csak azután lett agyonlőve, nem tartható fenn a vád, mert a gyilkosság önvédelemből történt.”
Gellért Ádám előadásának fontos tanulsága, hogy az első világháborús harctéri brutalizáción túl az államhatalom aktív bátorítása, lelki kondicionálása, illetve a közösségi mikrokozmosz és a pillanatnyi élethelyzetek behatásai is elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy a kommunista karhatalmi erők olyan bestiális dolgokat kövessenek el, amilyeneket elkövettek.
Ezek alapján elmondható, hogy az emberellenes erőszak felelőseit nem csak azok között kell keresni, akik meghúzták a ravaszt, a szerencsétlen áldozatok nyakába akasztották a kötelet vagy szabad kezet adtak a hóhérlegényeknek. Azokat is súlyos felelősség terheli, akik szándékosan vagy önhibájukon kívül az ideológiai frázisokba burkolt erőszakos nyelvezettel azok morális gátlásait is feloldották, akik alapjáraton sosem vetemedtek volna ártatlan életek kioltására.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
