Nem sokan mondhatják el Szlovákiában, hogy több, mint háromszor annyi évesek, mint maga az ország. Szlovákia 30 éves volt január elsején, ez csecsemőkornak számít a történelemben, Vadkerty Katalin történész 95 lesz áprilisban, igazi felnőttkor. Mondhatnánk, történelmi fordulatok élő tanújaként egyszerűbb történésznek lenni, hiszen a saját bőrén tapasztalta meg a hol kedvező, hol pedig tragikus történelmi eseményeket.
Melyikből, a kedvező vagy a tragikus fordulatokból volt több?
A válaszadás csak szubjektív lehet, mert amíg a hontalanság éveinek számunkra tragikus következményei voltak, ugyanakkor a szlovákság a nemzetté válási folyamat részeként élhette meg. Úgy vélhette, hogy a kitelepítés, a reszlovakizáció és a deportálás egyfajta országtisztulási folyamat, amelynek vannak ugyan áldozatai, de azok a magyarok, és így rendben is van a dolog. Hogy ez mennyire nincs rendben, azt próbáltam az életművemben, A kitelepítéstől a reszlovakizációig trilógiában tényekkel megfogalmazni és dokumentálni. De talán erre a témára ne is pocsékoljunk több időt, mert ennek a remek lapnak az olvasóit már egészen más dolgok izgatják.
Van elég baj napjainkban is, és akit érdekel az a kegyetlen időszak, amiről írtam, úgyis utánanéz, esetleg el is olvassa a könyveimet. Csak arról az egyről ne feledkezzünk meg, hogy a hírhedt Beneš-dekrétumok egy része máig kihat az életünkre, nem beszélve az 1945–1948 között elszenvedett megaláztatásokról, amelyekért eddig nem kértek tőlünk bocsánatot.
A második világháború borzalmai pedig egyaránt sújtottak mindenkit, még a partizánokat is… Amiben 1968-ban reménykedtünk, az csak 1989 novemberében vált valósággá, de közben volt egy husáki korszak minden megpróbáltatásával együtt. Aztán amikor a rendszerváltás után azt gondoltuk, hogy kitágul a világunk, évekig soviniszta gyűlölködéssel kellett szembesülnünk újra, szóval, így tágult ki. Kicsit később pedig Moszkva helyébe érkezett menetrendszerűen Brüsszel… Összehasonlíthatatlan ugyan a kettő, mégis vannak az embernek fenntarásai az EU kétarcúsága, mindenhatósága és boszorkányüldözése miatt.
Mérföldkövek: Érsekújvár, Léva, Rimaszombat, Kisvárda, Pozsony, aztán megint Újvár. Mit jelentenek ezek az állomások Kató néni számára?
Az első a kezdet, az utolsó a vég! Nagyon hálás vagyok a Teremtőnek, hogy életem alkonyán lehetőségem volt visszatérni a szülővárosomba. Itt körülvesz a szeretet! Az utca, ahol lakom egy kis családi házban, tele van szeretetreméltó emberekkel, és az enyémek, a testvérem gyerekei is a közelben laknak. Nagyon segítőkész mindenki, érzik rajtam az évek súlyát, de azt is látják, hogy nem adom fel soha. Én a magam módján segítek nekik tanácsokkal, élettapasztalatokkal, sokat beszélgetünk, az egész utca szinte a saját nagymamájának tekint. Aztán itt van a kertem, tele szebbnél szebb virágokkal, bokrokkal, gyümölcsfákkal.
Kora tavasztól késő őszig kiülök, élvezem őket, bámulom őket, a kisebb munkákat még el is tudom végezni a kertben. A fákat ugyan már nem én metszem, létrára nem mászok, de azért locsolgatok, a nyári meleg estéken olyankor nagyon felfrissül tőle a levegő meg én is.
Néha még füvet is nyírok, teszek-veszek, vagy csak leemelek egy könyvet a könyvespolcról és a kedvenc kerti székemben ülve olvasok a jó levegőn. Közel van a Berek, az újvári erdő és a Nyitra folyó is. Nos, ezt Pozsonyban a Miletič utcai egykori harmadik emeleti lakásomban az olvasáson kívül már nem tudnám megélni. A fővárosban lakva is sokat jártam kirándulni a barátnőimmel, de hát ők már „cserbenhagytak”. 74 évesen költöztem ide, és ezzel kaptam az élettől most már több mint 20 esztendőt. Szeretek élni ebben a városban, Pozsonyt már nem bírnám elviselni, a hírek pedig a világhálón jönnek onnan is és mindenhonnan. Úgy kell szelektálnom, hogy ne vigyék el a kedvem. A többi város pedig állomás, megálló a második világháborúban szétbombázott vasúti gócpont Érsekújvár és a végállomás Érsekújvár között. Felvidéki körtánc, olyan karikázóféle egy kis gyerekkori kisvárdai kitérővel, de felnőve aztán töretlen hűség a szülőföldhöz. Mutasson nekem egy olyan felvidéki kortársat, főleg értelmiségit, aki ne lett volna hasonló sodrásban ezekben az években! Életem nagy részét Pozsonyban, az egykori magyar koronázó városban éltem le, itt dolgoztam a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében.
Milyen volt a szocializmusban egy történész munkája? Nem volt túlságosan korlátok közé szorítva?
Egyértelműen a történelmi valóság hamisítása zajlott azokban az években. Ezért lettem gazdaságtörténész. Azon a területen tárgyilagos tudtam maradni, nem kellett tényeket ferdítenem. Beleástam magam az Osztrák–Magyar Monarchia gazdaságtörténetébe, szakmai érdeklődésemet elsősorban a mezőgazdasági iparra és az agrárgazdaságra összpontosítottam. A szocialista történetírás keretében nem akartam, de nem is nagyon tudtam volna tisztességgel mással foglalkozni. A rendszerváltás után aztán a történész is szabadabban lélegezhetett és dolgozhatott akár a hontalanság éveivel is. És az sem mindegy persze, hogy meg is jelenhettek könyv formájában ezek a munkáim.
Pozsonyban igyekeztem több-kevesebb sikerrel berendezkedni egy magyar polgári életre. Végtelen fájdalmas volt átélni a magyar szó kiveszését a városból. Ugyanilyen fájdalommal tölt el szülővárosom fokozatos elszlovákosodása is az évek folyamán.
Amikor nem itt éltem, a család akkor is erősen ide-kötött, figyelemmel kísértem a folyamatot. Ez sajnos általános felvidéki jelenség. Most már csak annyira magyar Érsekújvár, amilyen volt Nyitra a hatvanas-hetvenes években. Komárom viszont már most olyan, mint Érsekújvár volt akkoriban. Nyitra pedig már semennyire se magyar. Így múlunk csendesen… Ez egy tudatos asszimilálás eredménye, amihez persze mi is statisztálunk önfeladással, iskolatévesztéssel, gyökérvesztéssel és ezek vegyespárti igazolásával.
Min kellene változtatni, mi állíthatja meg a lemorzsolódásunkat?
Az alapértékeket kellene megőrizni! Ahogy visszagondolok az életemre, mind a mai napig tudatosan megőriztem a belém nevelt magyarságomat, emberségemet, segítőkészségemet. Nemcsak a családban, hanem az egész magyar közösségben. Istenadta szerencsém, hogy ezeket az alapelveket nemcsak a szüleim nevelték belém, nemcsak a hazai közeg volt rám hatással, hanem fiatalságom alatt lehetőség adatott erre az egyházi iskolában, később az államiban is.
A tudás mellé megkaptam az önbecsülést, mások tiszteletét. Belénk nevelték, hogy büszkék legyünk a magyarságunkra. Ez nemcsak az ünnepnapok alkalmával erősített minket, hanem a hétköznapokban is megtartott magyarságunkban.
A magyar népdalokat és népmeséket ugyanúgy ismertük, mint később a magyar irodalom nagyjainak műveit, idézeteit és a klasszikus magyar zene dallamait. A mi nemzedékünk viselte az első világháború következményeit, a harmincas években pedig már megcsapott minket a második világháború szele, amely aztán beélesedve a barátok, ismerősök zömét elvitte, szanaszét dobálta. Jöttek a hontalanság évei, a nyílt magyargyűlölet, amit nem is kell górcső alá tenni, a mai napig érezteti a hatását. Még napjainkban is, ha valamelyik szlovák párt nincs jó passzban, átmegy a magyarkérdésre, és rögtön szerez új híveket. A szlovák történelemkönyveket is ki kellene végre gyomlálni! Az itteni magyarok pedig sajnos nagyon könnyen feladják magyarságukat. Miért nem lehet a játszótereken az unokákkal magyarul beszélni, az üzletekben magyarul kérni? A nőknek „ovátlanítani” és mindenkinek magyar keresztnévre váltani, amikor ez természetes és már törvényileg is lehetséges? Naiv voltam, azt hittem, hogy a beolvadás városi sajátosság és főleg érsekújvári! De volt nálam a napokban egy kedves barátom keletről, és amikor mondtam neki, hogy itt, Nyugat-Szlovákiában túl gyors az „elkopási” folyamat, az volt a válasza, hogy ez nem kizárólag nyugati jelenség, hanem általános a Felvidéken. Ma már nem jelent olyan értéket a magyarságtudat és magyarságvállalás, mint régebben. Sokkal inkább divat lett a laza liberalizmus és ennek az árnyoldalai: genderelmélet, szivárványosság, térdepelés, európaiság, de nem a szó 20. századi értelmében, amely a Nyugat irodalmi lap költőire is hatást gyakorolt. Babitsék, Adyék a modernségük mellett nagy hazafiak is voltak.
Ma már viszont a nemzettudat eltörpül. A felvidéki magyarság jövőjét magunk alapozzuk meg, azok, akiknek a gyerekeik és unokáik magyar iskolába járnak. Az iskola nem egyenlő a nyelvvel, hanem magatartást befolyásoló, nemzeti sajátosságokat és hagyományokat megismertető és átadó intézmény.
Amennyiben az iskola tannyelve nem az anyanyelv, elég kilátástalan a helyzet. A szlovák iskola nem adja meg azt, ami a magyar identitás megtartásához szükséges. Tehát a család mellett a hitünkön és az iskolán van a fő hangsúly, de nem elhanyagolható a magyar párt szerepe sem az identitás megerősítésben. Ebben a sorrendben: család, iskola, hitélet és felnőttkorban a magyar párt. Szükség van mind a négyre, egymást erősítik!
Kiböjtöltük a magyar pártok egyesülését, milyen legyen a Szövetség arculata?
Az idősebb nemzedék még sok mindent elnéz a magyar pártnak, de a fiatalok már nem! Mindenre kiterjedő jó program nélkül otthagyja őket, és szlovák pártra fog szavazni. Úgy gondolja, hogy attól még magyar marad.
Nagy szükségünk lenne egy olyan ütőképes, nem széthúzó magyar pártra, amely befolyásolni tud minket, a gondolkodásunkat, a magatartásunkat, a mindennapjainkat, amelyre büszkén fel tudunk nézni.
És persze szükségünk van egy erős anyaországra is, amelyre szintén büszkék lehetünk!
Kató néni szerint a Szövetség már egy igazi összefogás, vagy csak kényszer szülte látszategység?
Amíg belül platformokra fognak játszadozni, addig nem lesz valódi egység! Nem tudom, de a platformok bizonyára kellettek az egységesüléshez, de ma már a párt kinőtte ezt a fajta megosztottságot. Nincs is nagyon rá példa sem nálunk – kivéve a megosztásunkat célzó Progresszív Szlovákia magyar platformját –, sem Magyarországon.
Félre kell tenni a személyi ambíciókat, amikor a magyarság megmaradásáról van szó, csak ennek kellene előtérbe kerülnie. Lemorzsolódás ugyan mindig lesz, de nem mindegy, milyen erős.
Meggyőződésem, hogy parlamenti pártként a magyar Szövetség eredményesen fogja szolgálni a felvidéki magyarságot. Legyünk rajta!
Mit tetszik kívánni a felvidéki magyaroknak 2023-ra?
Szülőföldön való boldogulást, békét, egyenes gerincet, kitartást és hűséget a magyar nemzethez!
Megjelent a Magyar7 2023/1. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
