Vanek Ákos triatlonista, világbajnoki bronzérmes, világkupa-futamgyőztes tavaly november óta mentősként dolgozik. Húsvét vigíliáján, április 11-én külön engedéllyel mentős ruhában megkeresztelkedett a pasaréti ferences templomban. Története bejárta a magyar és világsajtót. Vele beszélgettünk.
– Az egyik nyilatkozata szerint tavaly a triatlon már csak hobbiszinten volt jelen az életében. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem vizuális kommunikáció szakán végzett, és honlapokat, videoklipeket tervezett, például a Duna TV-n sugárzott Diplomatavadász című magyar tévéfilmsorozat főcíme is az Ön munkája. Hogyan lett végül mentős?
– Egy sportoló a pályafutása vége felé már sokat gondolkodik azon, hogy meddig akarja még folytatni a sportkarrierjét, és mi lesz azután. A triatlon olimpiacentrikus sportág, sokan négyéves ciklusokban gondolkodnak, erre épül az edzéstervük, és ezt számításba véve kezdenek el foglalkozni az esetleges váltás gondolatával is. Többen azt javasolták, hogy térjek át a hosszútávokra, induljak el az Ironman triatlon felé (3,86 km úszás, 180,25 km kerékpározás, és egy 42,195 km-es maratoni futás, megszakítás nélkül). De már sok időt töltöttem el ebben a sportágban, kicsit belefáradtam, és szerettem volna az életemet más irányba terelni.
Ezt akkor még félig viccnek szántam. Ám amikor részt vettem az évente esedékes kötelező munkaalkalmassági vizsgálaton, kértem, végezzék el az alkalmassági vizsgálatot is, ami ahhoz szükséges, hogy majd mentőgépkocsi-vezetőként dolgozhassak. Ettől kezdve kisebb vizsgák és vizsgálatok lépcsőfokain keresztül eljutottam végül odáig, hogy mentőautón dolgozhatok, már november óta. Követtem a belső hangomat, ami súgott nekem, hogy merre menjek. Hitem szerint ez isteni sugallat volt. A barátaim kérdésére, hogy miért álltam mentősnek, azt válaszoltam: figyeljétek meg, lesznek helyzetek, amikor az én segítségemre lesz szükség. Persze, mondhatja erre bárki, hogy egy másik mentős éppúgy el tudná látni az adott feladatot, de ez csak annyit jelent, hogy akkor a Jóisten őt is ugyanúgy elhívta erre a munkára. Nagyszerű, kitartó szakemberek a bajtársaim. Gondolom, közülük sokan érzik úgy, hogy elhívást kaptak.
– Amikor novemberben jelentkezett menősnek, még nem hallottunk a koronavírusról. Most viszont mentő-gépkocsivezetőként jelentős részt vállal a járvány elleni küzdelemben.
– Sokan úgy gondolják, hogy a gépkocsivezetőnek nincs más dolga, mint furikázni jobbra-balra a mentőautót. Ennél azonban jóval összetettebb a feladat. Minimalizálni kell a szállítási traumát. Amikor síkegyenes az út, akkor maximális sebességgel kell haladnunk, hogy minél előbb a kórházba érjünk. Ha viszont az út kátyús, gödrös, akkor le kell lassítanunk, mert egy erős zökkenő esetén súlyosbodhat a beteg állapota, belső sérülések keletkezhetnek. Ezért sokfelé kell figyelnünk, ami nagyon megterhelő. Amikor megérkezünk a helyszínre, az egységvezető, aki ápoló, mentőstiszt vagy orvos, kiosztja a feladatokat, amelyekből a mentőgépkocsi-vezető is kiveszi a részét.
Arról pedig, hogy milyen gyógyszerekre, beavatkozásra, eszközökre van szüksége a betegnek az ellátás alatt, természetesen a magasabb szakirányú képzettséggel bíró szakember hozza meg a döntést.
– Feltételezem, hogy mostanában leginkább koronavírus-gyanús vagy vírussal fertőződött betegekkel találkoznak.
– Ennek a betegségnek sokféle megjelenési formája van. Egyeseken egyáltalán nem látszik, hogy vírushordozók, mások egy kicsit köhögnek, megint mások nagyon lázasak. Akiknek erős tüneteik vannak, azokat természetesen könnyebb diagnosztizálni. Most nagyon óvatosnak kell lennünk. Gyakran csak később derül ki, hogy a beteg koronavírusos volt, és ilyen esetben a szállítását végző mentőegységet ki kell venni a munkából, mivel fennáll a lehetősége annak, hogy ők is megfertőződtek. Volt már példa erre. Az Országos Mentőszolgálatnál dolgozók nagyon odafigyelnek arra, hogy a lehető legnagyobb odafigyeléssel végezzék a munkájukat, és a legkisebbre csökkentsék annak kockázatát, hogy bárki elkaphassa a vírust. A mostani veszélyhelyzetben rendkívül erős a bajtársiasság a mentősök között, szépen, együttműködve, egymást erősítve dolgozik ez a hatalmas csapat.
– Húsvét vigíliáján a pasaréti ferences templomban Kálmán Peregrin testvér megkeresztelte. Ezek szerint a felnőtt megtérők közé tartozik?
– Sokan vélekednek úgy, hogy akik felnőttkorban csatlakoznak Krisztus Egyházához, azok teljesen másként kapcsolódnak Istenhez. Akik a szüleik révén már gyermekként beleszületnek a kereszténységbe, azok lexikális értelemben is sokat tudnak a hitről, belenőnek a vallásba, számukra ez természetes.
Már évekkel ezelőtt is rendszeresen jártam szentmisékre a barátaimmal, akik nagyszerű emberek. Fokozatosan érlelődött meg bennem a döntés, hogy hivatalosan is részese legyek a kereszténységnek, mert fontos számomra, hogy tanúbizonyságot tegyek Krisztusról. A húsvéti dátum már régóta ki volt tűzve a keresztelésre. A járvány miatt azonban valószínűnek látszott, hogy elmarad a szertartás. A csoporttársaimmal, akikkel együtt jártam a katekumenátusba, így is történt, az ő keresztelésüket elhalasztották. Kálmán Peregrin atya azonban az én ügyemben közbenjárt az egyházi vezetőknél, és kérte, hogy nekem adják meg az engedélyt a szentség felvételére, mivel egészségügyi dolgozó vagyok.
– Sikeres sportolóként elgondolkozott néha azon, hogy Isten kegyelméből kapta a tehetségét? Vagy egészen természetesnek vette ezt, és a maga erejének tulajdonította az eredményeit?
– Ne olyan irányból közelítsük meg a dolgot, hogy tehetséget kaptam a Jóistentől, és onnantól kezdve a siker előre meg volt írva. Sokan mások is tehetségesek. Amikor serdülő triatlonista voltam, az én korosztályomból egy magyarországi versenyen húsz versenyzőből szinte bárki nyerhetett volna. Bármelyikükből sikeres sportoló válhatott volna, idővel azonban lemorzsolódtak. A testi adottságuk megvolt, a hit és az elszántság azonban másfelé vitte őket. Valószínűleg nem volt olyan fontos számukra a triatlon, mint nekem. A jó eredményekhez sokszor iszonyú nehéz edzéseket kell végigküzdeni, mondjuk egy-egy hideg januári napon, amikor nagyon távolinak látszik a siker, és csak a kemény munka van, nap mint nap. Ahhoz, hogy ezt tartósan vállalni tudd, az kell, hogy a reményekhez kapcsolódás nagyon erős legyen benned. Hogy ez mindvégig kitart-e a lelkedben, az egyfajta minőségbeli különbségen múlik; ez az, ami meghatározza, hogy az ember hosszú távon is megmarad-e az eredményért folytatott küzdelemben.
Nem kellett ehhez a templomban lennem, mert a szeretetét és a gondoskodását hitem szerint enélkül is megkaptam. Nagyon erős hit kell ahhoz, hogy a sportban elérd a gyerekkori álmaidat, és mentorok is, akik ott állnak melletted, segítenek. Ilyen volt nekem Pócsföldi Ottó kerékpárosedző, Zemen János futóedző, Pozsgay Gábor úszóedző. És a családom tagjai, akiktől nagyon erős értékrendet kaptam.
– Térjünk vissza a mentős hivatáshoz. Mennyire segíti Önt a hite a jelenlegi válságos helyzetben, amikor még az átlagosnál is sokkal jobban meghatározza a betegek hangulatát a fájdalom, a félelem?
– Korábban már említettem, hogy amikor megkérdezték tőlem, miért kezdtem el mentőzni, azt válaszoltam: isteni sugallatot kaptam. Ez a járvány már önmagában magyarázat, megerősítés számomra. Most rengeteg mentősre van szükség, és én egy vagyok a sokak közül, akik naponta keményen küzdenek azért, hogy ellássák az embereket. Ez is visszajelzés, hogy a megérzéseim, amiket isteni sugallatként éltem meg, valósak voltak. Örülök, hogy sikerült meghallanom a hívó szót, és odamennem, ahová a Jóisten rendelt.
– A mentős hivatás óhatatlanul együtt jár azzal, hogy az ember állandóan betegséggel, fájdalommal, szenvedéssel találkozik. Hogyan dolgozza fel ezt lelkileg? Együttérez a szenvedőkkel, vagy próbál érzelmi távolságot tartani tőlük, már-már immunissá válik?
– Biztosan Ön is látott már festményeket, freskókat, melyeken angyali alakok halottakat tartanak a kezükben. Az arcukról nem megtörtség, borzalmas rémület olvasható le, hanem kedvesség, nyugalom, az elfogadása annak, hogy minden úgy van jól, ahogyan van, nem is történhetett volna másképp. Mi kísérői vagyunk a folyamatoknak, és remélem, hogy minden nehéz helyzetben ott vannak mellettem az őrangyalok, akik segítenek a különösen kritikus pillanatokban, megsúgják, hogy mit kell tennünk, amikor elakadunk egy nehezebb helyzetben. Ha életmentő beavatkozásra van szükség, természetesen megtesszük. Ám ha nem segíthetünk, ha például elveszítünk egy idős embert, aki eltöltötte már itt a földön azt az időt, amit neki szánt a Jóisten, azt el kell fogadnunk.
A legnagyobb gyógyító szeretettel próbálunk közelíteni hozzájuk. Leginkább az elmagányosodott időseknek van szükségük erre. Előfordult, hogy egy nagyon idős hölgyet vittünk kórházba, és úgy látszott, nincs magánál, nem tudja, mi történik körülötte. A mentősképzés alatt azt tanítják nekünk, hogy minden beteget úgy kell ellátnunk, mintha a családtagjaink lenne. Ezt én komolyan is gondolom. Így hát teljesen ráhagyatkoztam az erkölcsi érzékemre, és az az idős hölgy az érintéseimből biztosan megérezte valahogy, milyen minőségben vagyok jelen mellette, mert amikor már végeztünk a dolgunkkal, és elköszöntem tőle, egy keresztet rajzolt a homlokomra. Megható pillanat volt.
– Az ima is része a munkájának? Természetesen nem arra gondolok, hogy a beteg ellátása helyett imádkozik. De előtte vagy utána előfordul?
– Nem csak számomra fontos az ima. A mentősök között sok a hívő, akik gyakran magukban imádkoznak a betegekért, akár ellátás közben is. Az imádságnak akkor jöhet el az ideje, amikor megérkezünk a kórházba, és van néhány pillanat, amikor a beteg vizsgálatára várunk, vagy egy orvos éppen diagnózist ír. Úgy érzem azonban, hogy
Ha nem az embert, az emberi lelket látnám a betegben, az lélekölő volna számomra. Felemelő pillanat, amikor érzem, hogy segítünk egy kiszolgáltatott helyzetben lévő embernek, és ott vagyunk mellette tisztelettel és emberséggel.
– A mostani járványhelyzet kétségbeejtő. Megtesszük, ami rajtunk múlik, bizalmunkat, hitünket pedig Istenbe vetjük. Ön a hit mellett a humor szerepét is fontosnak tartja.
– Igen, ez nagyon lényeges. Ha például most, a járvány idején az életünk nem szólna másról, mint a félelemről, akkor igazán szomorúak lennének a mindennapjaink. Hogy mi lesz a végkimenetele annak, ami történik velünk, nem tudjuk előre. Egyesekre egyáltalán nem hat majd a vírus, mások kórházba kerülnek, és lesznek, akik meghalnak. Nem hiszem, hogy segítene rajtunk, ha folyamatosan aggódnánk, rettegnénk. A félelem persze nem fölösleges. Figyelmeztetés számunkra, hogy megtegyük a szükséges óvintézkedéseket. De nem töltheti ki a mindennapjainkat, mert akkor megkeseredünk.
Az elmúlt hetekben, hónapokban kellően sokat beszéltünk már arról, mennyire lényeges odafigyelnünk egymásra, illetve a kézmosásra, a higiénára. Mindenki próbálja ezt betartani, és hacsak lehetséges, otthon maradni. Ám ezekben a nehéz időkben is emberként kell viselkednünk. Az emberi természethez pedig alapvetően hozzátartozik a humor. Az, hogy képesek legyünk kinevetni akár a nagy bajokat is. A humor sok ember számára felüdülést, megkönnyebbülést jelenthet a mostani krízishelyzetben is.
Fotó: Vanek Ákos
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. április 26-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
