A „jogvédő” NGÓ-knak az ukrajnai háborúval kapcsolatban tanúsított szemforgató hozzáállása leleplezte őket abban, hogy minimális érzékenységet sem tanúsítanak a valóban életveszélyben lévő kárpátaljai nemzettársaink iránt, hanem kizárólag a megrendelői igények szolgai végrehajtásában merül ki ténykedésük – fogalmaz Hetzmann Róbert.
magyarnemzet.hu
Lassan tíz éve, hogy a kárpátaljai magyarok helyzete időről időre vezető hírként tér vissza a médiában, az Ukrajnában élő nemzetiségek ugyanis az emlékezetes Majdan téri események óta folyamatosan növekvő elnyomással találják szembe magukat. Persze, tegyük hozzá gyorsan, csak a magyar médiában olvashatunk erről, sőt igazából annak is csak az egyik részében – a globális hírgyárak és helyi rezidenseik igyekeznek ezt a kérdést elhallgatni, vagy ha az nem lehetséges, akkor elbagatellizálni, esetleg valamiféle szükséges kellemetlenségként beállítani.
Ezért nem lett világbotrány abból, hogy októberben ledöntötték a munkácsi turulszobrot, a helyi magyarság egyik legfontosabb nemzeti-közösségi jelképét.
És az a gyanúnk, hogy hasonlóan visszhangtalan marad (a magyar diplomácia tiltakozása ellenére) az új év szintén emlékezetes akciója, a Munkács környéki magyar falvak ellen intézett legutóbbi magyartalanító razzia, amikor karhatalmi erővel eltávolították a magyar feliratokat és szimbólumokat az épületekről, továbbá köztiszteletben álló magyar intézményvezetőket menesztettek azonnali hatállyal, indokolás nélkül.
Lassan-lassan hozzászokunk ezekhez a botrányos, embertelen, a sztálinizmus idején sem jellemző nemzetiségpolitikához (akkor más alapon üldözték az embereket), amelynek minden mozzanata egy irányba mutat: a homogén Ukrajna megteremtése felé, ahol nincsenek nyelvi vagy nemzeti kisebbségek. A Munkácsi járás, úgy tűnik, a magyarellenesség kárpátaljai fészkévé és egyben kísérleti laboratóriumává vált, nyilván nem függetlenül a város politikai életét uraló maffiacsalád, a Baloga klán visszataszítóan opportunista szerepvállalásától. De ne legyenek illúzióink: háborús időkben, amikor a központi hatalomnak csontig ható ellenőrzést kell gyakorolnia a társadalom és a közviszonyok felett még a végeken is, egy-egy ilyen feszültségkeltő lépés, főképpen támadássorozat nem lehet csupán helyi erők akciója a központi hatalom tudta, beleegyezése, súlyosabb esetben biztatása nélkül.
A soknemzetiségű Kárpátalja hagyományosan a béke szigete volt, és a helyi elit még Ukrajna majdanizálódása után is – olykor a központi elvárásokkal dacolva – egy ideig meg tudta őrizni a népek harmonikus együttélését. A 2014 után megszaporodó Szics-gárdista-felvonulások már nyilván az eszkaláció előhírnökeiként jelentkeztek, de élüket jelentősen tompította, hogy eleinte még a Kárpátokon túlról buszoztatott aktivistákkal tudták biztosítani az amúgy sem túl nagy létszámot. Kárpátalja akkor még csak importcikként találkozott a nyugat-ukrán nacionalizmussal, amelynek a forrásvidéke a történelmi Galícia, különösen Lemberg térsége. Ennek a második világháború idején virágkorát élő ideológiának a törekvései, amelyek már a Majdan téri események előtt is nehezen fértek meg egy országban az oroszpártinak bélyegzett kelet-ukrajnaiak mentalitásával, a 2014-es fordulat óta deklarált államcélokká váltak.
Méghozzá a Nyugat beleegyezésével.
A Majdan téren hatalomra jutott erők globális gazdái úgy vélik, a hagyományosan oroszellenes nyugatukrán nacionalizmus szabadjára engedése, a nemzetiségi ellentétek szítása ebben a térségben az ő érdekeiket szolgálja. Új ukrán nemzetet kell építeni a meglévő helyébe, amelyik ortodox kultúrája, keleti szláv gyökerei és történelmi háttere okán túl közel állt a szomszédos orosz világhoz.
Ami a nyugati világpolitikai érdekeknek nem felel meg.
Ezért fordulhat elő az a paradox helyzet, hogy a kozmopolita globalisták számára kézenfekvő a nacionalista erők támogatása Ukrajnában. A cél pedig szentesíti az eszközt: a magyarok legfeljebb csak „járulékos veszteség” lehetnek ott, ahol nyíltan náci történelmi szereplők rehabilitálása, a Harmadik Birodalom ideológiájával kapcsolatba hozható jelszavak, szimbólumok használata is elfogadható a nagy terv érdekében.
Az áldozati pózban tetszelgő ukrán kormány nem minden alap nélkül érzi úgy, hogy szabad kezet kapott.
Az Európai Unió nyomására ugyan el kellett fogadniuk egy új nemzetiségi törvényt, de azt már nem szabta meg a „művelt” Nyugat, hogy annak mit is kellene tartalmaznia.
A tavaly decemberben meghozott jogforrás nem meglepő módon nem előrelépést, hanem inkább visszaesést jelentett az ukrajnai nemzeti közösségek számára: amellett, hogy továbbra sem biztosítja a szabad szimbólumhasználatot és a nemzetiségi média működését, a nemzetiségi jogok kedvezményezettjeként kifejezetten az egyes magánszemélyeket jelöli meg, még véletlenül sem a közösségeket. Ezzel együtt is, az új törvény csupán szemfényvesztés, és ez jól láthatóan senkit sem érdekel Brüsszelben.
Ukrajna minden erkölcsi-politikai támogatást feltétel nélkül megkap, legfeljebb csak udvarias tessék-lássék elvárásokat támasztanak az unióba igyekvő „éltanulóval” szemben.
Miközben a renitenskedő EU-tagállamok – Magyarország, Lengyelország – jogi köntösbe bújtatott, valójában politikai természetű leckéztetése folyik, addig az uniós vezetők nyilatkozatai alapján az lehet a benyomásunk, hogy Ukrajna maga a megtestesült jogállam, arrafelé legfeljebb apró gyermekbetegségek akadnak, és ez az egyébként maffiaszerű működéséről közismert államalakulat, ahol a titkosszolgálat embereket tesz el láb alól indokolás nélkül, a nyugati értékek védőbástyája.
A Munkácsi járásban történtek éppen a legtisztábban mutatnak rá arra, hogy Ukrajnában nemcsak jogállamiságról nem beszélhetünk (ami egyébként eleve egy nehezen meghatározható, átpolitizált fogalom), hanem jogról sem, legalábbis a nyugati civilizációban szokásos értelemben semmiképp.
Munkácson ugyanis a magyar szervezetek szerint – mit sem törődve Ukrajna nemzetközi vállalásaival, a Kijevben megalkotott törvényekkel – helyi rendeletekkel szabályozzák a nemzetiségi jogokat, vagyis az őshonos magyar közösség emberi jogait.
Hab a tortán, hogy ezeket a „jogszabályokat” a helyi önkormányzat végrehajtó (!) bizottsága alkotja.
Egyes pletykák szerint azért, mert a környéket uraló kiskirálynak ott van meg a többsége. Ha ez az ország Brüsszel értékelése szerint jogállam, akkor feltehetően Észak-Korea is az (csak politikai döntés kérdése!), de lehet, hogy Magyarország mégsem.
Bizonyára így gondolhatják ezt a nyugati jogvédő szervezetek is, tiltakozó hangjukat ugyanis egyszer sem hallatták.
Vagy ha mégis megfogalmazódott egy-egy kritika, akkor azt gyors bocsánatkérés és szabadkozás követte, amint az Amnesty International emlékezetes nyári jelentésével kapcsolatban láthattuk. Még véletlenül sem szeretnék megbántani Ukrajnát, ezért elnézőek, és a jelek szerint ezt az iránymutatást követik a máskor egyébként igen hangos magyarországi emberi jogi szervezetek is. A kárpátaljai magyarok szisztematikus jogfosztása valamilyen sajátos okból nem érte még el az ingerküszöbüket, és továbbra is hallgatnak. Olykor azzal bújnak ki a felelősség alól: ők csak a magyarországi viszonyokat monitorozzák, odakint nem illetékesek – ez az érdekes elv persze csak szelektíven érvényesül, a lángoló amazóniai őserdők vagy az amerikai BLM-mozgalom magyarországi tematizálásának már nem áll útjába.
A történelmi tapasztalatok szerint nem a véletlen műve, ha egy szervezet a finanszírozója elvárásainak megfelelő magatartást tanúsít. A magyarországi hivatásos jogvédő NGO-k derékhada bevallottan kétes eredetű, demokráciaexportra szánt dollárból és euróból gazdálkodik. Az ukrajnai háborúval kapcsolatban tanúsított szemforgató hozzáállásuk leleplezte őket abban, hogy minimális érzékenységet sem tanúsítanak a valóban életveszélyben lévő kárpátaljai nemzettársaink iránt, hanem kizárólag a megrendelői igények szolgai végrehajtásában merül ki ténykedésük.
Jusson ez eszünkbe, amikor legközelebb Magyarországot támadják, kik is ők valójában!
Hetzmann Róbert, a Patrióták elnöke és a Nemzeti Összetartozás Alapítvány kurátora
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
