Már az NEK után, amikor Ferenc pápa egy újabb magyarországi látogatásról beszélt, felébredt a szívünkben a vágy, hogy ismét Krisztus földi helytartójának közelébe kerülhessünk. Szinte hihetetlen, hogy ez a találkozás már meg is valósult, s másodszor is részt vehettünk Budapesten a katolikus egyházfő által bemutatott szentmisén.
Míg a NEK-en családként voltunk jelen, most nagyobb családunkkal, az egyházfai plébániaközösséggel zarándokoltunk több ponton kapcsolódva a Pozsonyi Magyar Katolikus Közösség csoportjához, együtt erősítve közös, felvidéki közösségünket, melyet egyenkendőink viselésével fejeztünk ki. Már ott tudatosítottuk, hogy maga a kendő egy tanúságtétel, hiszen mindenki láthatta, hogy kihez tartozunk, és miért jöttünk. Többen rá is kérdeztek, honnan érkeztünk.
Hazatérve rácsodálkoztunk mindarra, amit ez a nem egész két nap adott nekünk, hiszen annyi élménnyel, benyomással, értékes gondolattal gazdagodtunk, mintha egy hosszabb zarándoklaton vettünk volna részt.
S bár nem minden programunk kapcsolódott közvetlenül Ferenc pápa látogatásához, mégis egy összefüggő egészként, kegyelmi időként idéződnek fel bennem az élmények.
Molnár Tamás atya, a pozsonyi magyarok lelkipásztora szervezési feladatai mellett a magyarországi médiában is képviselte felvidéki közösségünket. Plébániaközösségünket a helyi gyökerekkel rendelkező Matus Jenő atya kísérte lelkipásztorként, busznyi csapatunk számára a szervezés embert próbáló feladatát pedig Šillo Kiss Ivett vállalta magára. Hálás köszönet illeti mindannyiukat!
Szombaton érkeztünk, biztosítva fiataljainknak, hogy a Papp László Sportarénában szívükbe fogadhassák a Szentatya hozzájuk szóló üzenetét.
Mi, a csoport többi tagja a Szent István-bazilikát látogattuk meg idegenvezető kíséretében, s leróttuk kegyeletünket a Szent Jobb előtt.
Különleges élmény volt a Gellért-hegy oldalába ágyazódó Sziklatemplom felkeresése, ahol szentmisén vettünk részt, s ahol a pálos atyák rendkívüli szeretettel fogadtak minket. A szentmisét bemutató atya kedvesen üdvözölte a Felvidékről érkezett híveket. A Jó Pásztor vasárnapja alkalmából elhangzott szavai mélyen megérintettek mindannyiunkat.
Figyelmeztetett napjaink nagy kihívására, hogy a papok túlzott aktivitásba menekülnek. Szavai szerint a papnak nem elsősorban tudósnak, művésznek, szónoknak vagy más szakterület kiváló művelőjének kell lennie. A pap az imádság embere kell, hogy legyen, s a jó pásztornak jó báránynak is kell lennie, hiszen maga Jézus a húsvéti bárány.
A pap az Istent közvetíti az embernek, az ember megpihenni, vigasztalást nyerni megy hozzá, és tulajdonképpen istenélményt vár tőle.
Ez pedig csak úgy tudja közvetíteni, ha maga is rendszeresen az ima erejéből merítve Isten közelségében időzik. Az atya a szentmise végén saját Felvidékről kitelepített ismerőseinek vendégszeretetét, segítőkészségét felidézve búcsúzott el tőlünk. Megjegyezte még, hogy a Jóisten nem dolgozik maga ellen, így midig biztosítani fogja, hogy legyenek, akik igent mondanak hívására, de imádkoznunk kell, természetesen magyar papokért is. A pápai himnusszal és nemzeti imánkkal végződő szentmise megható élményként vésődött szívünkbe. Majd egy rendkívül értékes előadást hallgathattunk meg az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend és a Sziklatemplom történetéről, a templomban őrzött gyönyörű fafaragványokról. Maga a Boldog Özséb által alapított rend számos szállal kapcsolódik szűkebb hazánkhoz, hiszen a máriavölgyi és sasvári kegyhelyek is pálos alapításúak.
A szombati nap tapasztalatai előkészítették szívünket a Szentatyával való találkozásra a szentmisében. Vártuk a főpásztort, aki az istenközelség élményét közvetíti nekünk.
Bár öt órakor keltünk, s már korán elfoglaltunk helyünket a Parlament előtt, az idő gyorsan eltelt. A rövid tanúságtételek, a rózsafüzér imádkozása, a közös, felemelő ének rendkívül felgyorsította az eseményeket. A Pásztor már ott is volt, és elhaladt előttünk. Nyafogó kisiskolás, morcos kiskamasz, küszködő fiatal, ereje teljében lévő felnőtt, beteg és idős egyaránt kitörő örömmel fogadta a pápát.
Ferenc pápa beszédéből megfogott, többek között, az a gondolat, hogy
a Jó Pásztor kitárja ölelő karját, összegyűjti a juhokat az akolba, ahol megerősödnek, feltöltődnek, s a kapun keresztül kilépnek a világba, hogy tanúságot tegyenek.
A kapun keresztül ki-be járhatnak, és újra megpihenhetnek. A kapun kilépve tehát sugároznunk kell valamit, ami a többi ember figyelmét is felkelti, és Jézushoz vonzza őket, mint ahogy a sárga kendőt is észrevették a nyakunkban. Továbbá: saját magunknak is nyitott kapuvá kell válnunk, nem szabad önzésünkbe zárkóznunk. Sok ember felé kell nyitnunk, nem szabad megelégednünk kevés baráttal és a telefonunkkal, ahogy azt a fiataloknak is mondta a Szentatya.
„Az élet valódi, nem virtuális, nem egy képernyőn folyik, hanem a világban.
Ne virtualizáljátok az életet!” – szólított fel a pápa az Arénában. Ha ezen kicsit elgondolkozunk: Vajon mit érezhet, mikor mindenki fotózni akarja ahelyett, hogy föltekintve rá fogadná az áldását?
Sajnos, ami a mai mobilkultúra természetes része, az tulajdonképpen a saját önzésünk. Nem a pápát nézem, nem a valós pillanatot élem át, hanem próbálom virtualizálni, hogy meg tudjam osztani, és gyűlhessenek a lájkok. Ezáltal mintegy passzív nézőjévé válok a történéseknek, ahelyett, hogy a szereplője, alakítója lennék saját életemnek. A Jó Pásztor az ilyen kérdésekkel is szembesíteni tudja az embert.
Mielőtt azonban a Jó Pásztor a nyájba terelné a juhait, a nevükön szólítja őket. A fiatalokkal való találkozón beszédében keresztnevükön szólította a Szentatya a felszólaló fiatalokat, s reflektált az általuk megfogalmazott gondolatokra. Látogatása során a beszédeiben több szentünk nevét felsorolta, s rámutatott hősies fokon gyakorolt erényeikre. Idézett József Attila A Dunánál c. verséből, utalt történelmünk, kultúránk elemeire.
Vagyis nevünkön szólított minket, magyarokat. A nevünkön és a nyelvünkön szólított minket, hiszen több szólásunkat, közmondásunkat magyarul mondta el, s ismét elhangzott: „Isten, áldd meg a magyart!”
Érdeklődik irántunk, ismer minket. Ő választott minket, hogy másodszor is közénk jöjjön, mint ahogy Istent se mi választjuk, hanem ő választ minket.
Mikor megkérdeztem a lányomat, aki részt vehetett a fiatalokkal a pápai találkozón, hogy mi maradt meg benne a Szentatya szavaiból, a válasz az volt, hogy: „A pápa azt mondta: »Aki mer az nyer.« Magyarul mondta!”
Aki mer, az nyer. Ezt bizonyítja a plébániaközösségünkből származó Matus Mária Szerafina nővér esete is, aki elhatározta, hogy Budapesten kezet fog a pápával. Pénteken a Szent István-bazilika előtt tartózkodott a tömegben, s mikor a pápa az őrök kíséretében tolókocsiban az emberek között haladt, Szerafina nővér szinte kiröppent a tömegből, és kezet fogott a pápával. Mindezt élő adásban közvetítette a televízió. Merjünk mi is! Ha neki sikerült, nekünk is sikerülhet, amit elhatároztunk. Találkozunk május 14-én Komáromban.
Ott voltunk Budapesten kis, sejtnyi családunkkal, nagyobb családunkkal, a plébániaközösséggel felvidéki közösségünk részeként, mely a nagy, magyar családba tartozik.
Közösséget alkottunk katolikusként, keresztényként, egy nagy, emberi nyáj részeként. Nyissuk ki szíveink kapuit, építsünk hidakat egymáshoz, beszéljük egymás nyelvét.
Megpihentünk, feltöltődtünk, éreztük a pápa közelségét, aki Krisztus földi helytartója. Olyan hatással volt ránk, hogy utána a gyerekek is erről beszéltek az iskolában.
A mi feladatunk most kezdődik, miután a Pásztor egybegyűjtött minket Budapesten, azokat pedig, akik nem tudtak eljönni, a képernyők előtt. Most rajtunk a sor, hogy kilépjünk a kapun és ragyogjunk, hogy felhívjuk az emberek figyelmét Krisztusra, hiszen Ő a mi jövőnk. Ferenc pápa beszédeihez és Krisztus tanításához bármikor visszatérhetünk, ha megfáradtunk, hogy újra erőt merítsünk belőle.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
