Válóczy József, az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára írását olvashatják.
Jézus születésének hírnökei a megváltó érkezését hirdették. A karácsonyünneplés a maga kedves, családias kulisszáival persze arra fókuszál, hogy a megváltó szeretetreméltó kicsi gyermekként érkezik, de a felnőtt hit már a csöppnyi jászolban is az emberrel szinte egyidős megváltásvágyra, megváltáskeresésre adott érdemi, végérvényes isteni választ kutatja. Mária, József, Betlehem pásztorai, aztán sok-sok évszázad keresztényei bizalommal fogadták ezt az üzenetet, az újkortól kezdve megszólaló kétkedő, számonkérő hangok azonban arra sürgetnek, hogy ne térjünk ki a karácsonykor igen ünneprontónak ható kérdés elől: vajon valóban megtörtént-e a proklamált megváltás? Vajon nem jogos-e a felvetés: a kereszténység csapdahelyzetbe került azáltal, hogy azt állítja, Isten már elmondott és megtett mindent, ami a megváltásra szoruló ember és világ megmentéséhez szükséges és elégséges? Csapdahelyzetbe, amennyiben így tehetetlenül kiteszi magát számtalan éles és indulatos kritikának, amelyek a megváltottság hiányát reklamálják, és amelyek létjogosultsága nehezen megkérdőjelezhető…
Talán ismerős Nietzsche szemrehányása: „Szebb dalokat kellene énekelniük, hogy megváltójukban hinni megtanuljak: megváltottabbnak kellene látnom tanítványait! (…) De vajon kit győz meg ez a maskarás szomorúság?” Talán ismerős Simone Weil dilemmája: az ártatlanok szenvedésének színe előtt, úgy tűnik, csak két, egyaránt botrányos válaszlehetőség közül választhatunk, nevezetesen, hogy Isten vagy nem tudja megsegíteni őket, vagy nem akarja (ő egyébként végül egy harmadik, igen radikális hívő válasz mellett dönt). Talán ismerős a kontingencia posztmodern igenlése: a világ, az ember töredékes, de ez nem valami gyógyíthatatlan betegség, nincs sem szükség, sem remény a korrekciójára, méltósággal és életörömmel elfogadható úgy, ahogy van. S talán ismerős az akciófilmek „profán megváltástanának” logikája, amely minden megváltás előfeltételeként kezeli az (akár önbíráskodó) igazságszolgáltatást, és valójában ennek krónikus késedelme okán esik nehezére hitelt adni a keresztény megváltáskérügmának.
A megváltás hiány(osság)ának kérdése világos, a kérdés jelentősége nyilvánvaló. Elméleti szinten a teremtés és a teremtő kudarcának kényszerű bevallása-bevállalása következnék belőle, érzelmileg a saját megkísértettségünk, elakadásaink kilátástalanságába való beletörődésre kárhoztatna minket. Ha becsületesen beleállunk az „ütközésbe”, érdemes, sőt muszáj nekünk magunknak újragondolnunk, mit is értünk, mit is kell értenünk azon a(z egyébként bibliai eredetű) kijelentésen, hogy Jézus egyszer s mindenkorra megváltotta a világot. Kiderülhet egy ilyen reflexióból, hogy leginkább a valódi teológiai tartalom félreértése áll az elutasítás mögött, és gyümölcse lehet az, hogy empatikusabb és pontosabb választ tudunk adni a megváltás-szkeptikusoknak.
A nyugati megváltásteológia meghatározó forrása volt Canterbury Szent Anzelm Cur Deus homo című műve, az ő úgynevezett elégtételtana, amely a megváltás szükségességét és megvalósulásának módját egy eléggé szűk, jogi szemléletű bűnfogalomból bontja ki („a bűn lényege az Istennek járó köteles tisztelet megtagadása”), majd ebből következően a megváltást mint ennek a „sértésnek” kvázi mechanikus ellentételezéseként fogja fel. A végtelen Istennel szembeni, tehát végtelen értékű sértés „mennyiségileg arányos” kiengesztelésére kizárólag az emberré lett Isten életének odaadása lehet képes: nem teljesen logikátlan, nem rosszhiszemű ebbe az érvelésbe (az Anzelm-elmélet méltányolható pozitív szándéka és részletei ellenére) egy kegyetlen bürokrata Isten képét belelátni. A II. Vatikáni Zsinat utáni teológia szakítani igyekezett ezzel az e világi hatalom, az alá-fölé rendeltség modellje alapján elképzelt istenképpel, és a bűnt nem valami jogi-hatalmi viszony, hanem a személyek közötti kapcsolatok „koordináta-rendszerében” igyekezett elhelyezni. Ennek a megközelítésnek az értelmében talán szabad azt mondanunk, hogy a jézusi megváltás a rosszul felfogott bűntudattól (is) megszabadít minket.
A személyes kapcsolatok „koordináta-rendszerében” a bűn lényege és gyökere az Istennel szembeni bizalmatlanság: François Varillon finom megfogalmazásában „az emberek akkor veszítik el az ártatlanságot, amikor kételkednek Isten ártatlanságában”. A bizalom sérülésének következtében az ember, amikor rettegni kezd a büntetéstől, valójában el tudja képzelni Istenről, hogy rosszat tesz neki. Ebben a perspektívában a megváltás nem a sérült tekintély igazságos vagy ingyenes helyreállítása, hanem a bizalom újjáteremtése. Ebben a perspektívában a tekintély tulajdonképpen eszköztelen, esélyt éppen a hatalmi pozíció feladása, a szolidaritás megelőlegezett, akár a teljes önfeláldozásig elmenő bizonyítása jelenthet számára. Varillon víziójában a megbocsátás mint új teremtés az eredeti teremtésnél nagyobb hatalmat feltételez, ugyanakkor, az eredeti teremtéshez hasonlóan, ez a hatalom a visszahúzódás képessége (Hölderlint idézi: „Isten úgy hozza létre az embert, mint a tenger a szárazföldet: visszahúzódik”), ezért, paradox módon, hitelességének kritériuma végső soron a jeltelensége. A római levél (és tulajdonképpen az egész Szentírás) meggyőződése, hogy a természet sebzettsége, az egyén feletti emberi struktúrák esendősége vagy akár gonoszsága az (első) ember bűnbeesésének következménye, ezért az Egyház meggyőződése, hogy – bár ez túl kevésnek látszik – a lélek gyógyulása a valóság teljes megváltásának első és leglényegesebb lépése. A világban jelen lévő szenvedés, gyűlölködés, rövidlátó ügyeskedés láttán folytatódó minden, az Egyházon kívüli világgal sokszor közös értetlenségünk, lázadásunk, csalódottságunk ellenére nem adatik nekünk több bizonyosság, mint annak tudata, hogy Isten ezt az első, elengedhetetlen lépést, és így azt, ami rajta és csak rajta múlhatott, megtette.
A lélek gyógyulásának, a bizalom újraépülésének, a megváltottságnak jelei szinte észrevétlenek, az viszont, aki észreveszi őket, félreismerhetetlennek és evidensnek fogja tudni őket. A számtalan szólásra jelentkező közül álljon itt a Szabó Ferenc közvetítésével megismert, felnőtten megtért francia katolikus filozófus, Emmanuel Mounier tanúságtétele, akinek fogyatékossággal élő kislányában adatott meg felfedezni az „újjáalkotok mindent” gondoskodó Istenét: „Egyszerűen hallgatni kellett e fiatal titok előtt, aki lassanként elárasztott bennünket örömével. (…) Úgy közeledtem némán ehhez a kis ágyhoz, mint egy oltárhoz, mint szent helyhez, ahol Isten jelekkel szólt. Marcangoló mély, mély szomorúság, de könnyű és átváltozott. A lányka körül minden – más szót nem találok –: imádás. Soha nem éreztem oly erősen, hogy az ima állapotában vagyok, mint amikor kezemmel érintettem homlokát, amikor tekintetemet e szórakozott szempárra loptam, e szemre, amely messze, nagyon messze mögém nézett, jobban látva, mint egy éles tekintet. Misztérium, amely talán a jóság titka, merjük kimondani: túlságosan súlyos kegyelem. Közöttünk élő ostya, néma és ragyogó, mint az ostya.”
Fotó: Wikipédia (Georges de La Tour: A pásztorok imádása; 1644 körül)
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 18–25-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
