Horgászni mindig lehet. Télen, nyáron, hóesésben, zimankóban, rekkenő hőségben, éjjel-nappal. Természetesen az előírásoknak megfelelően. De a tavaszi horgászatnál nincs varázslatosabb.
A járvány tavalyi, első fordulója idején, amikor a borzasztó olaszországi helyzeten szörnyülködött a világ, előfordult egy felettébb humoros jelenet. A legvadabb kijárási tilalom alatt, amikor a házból is alig szabadott kimenni, a bergamói utcán a rendőrök megállítottak egy fazont. Hová megy? Csak ide, a sarki patikába, mondta emberünk. khaki ruhában, pecabottal? Hülyének néz minket?
Hiába na! A horgász nem bír a vérével. Annak mennie kell, akár esik, akár fúj, akár vírus, akár életveszély.
A természet csalogató ereje mindent legyőz, s ha hívó szava az atavisztikus ösztönből fakadó nemes hobbival társul, akkor nincs mese. Meg aztán milyen veszély fenyegetné a néptelen vízparton? Tavaly ilyenkor még az odajutás jelentett gondot. Az idén már megengedett a természetjárás.
Sok ember sokáig szenvedett a bezártságtól, s ez alól a horgászok tábora sem kivétel. Ők tudják csak isten igazából, mit jelentenek az első lépések odakint,
amikor a zsendülő fűbe merül a cipő, a mogyoróbokrok barkája cirógatja az ember arcát, egér szöszöl a tavalyról ottmaradt avarban, vagy éppen ijedt őzbak ugrik meg a pezsdülő vetésben a közeledtére, amikor megroppan egy gally a lépte alatt. Ezt csak az tudja átérezni, aki örökre eljegyezte magát a horgászattal. Mert a peca nem arról szól, hogy gubbaszt a spori a széken, és stíröli a botspiccet, az úszót, vagy a kapásjelzőt.
De hová menjen az ember májusban, amikor szinte minden halfajra tilalom van?
Bárhová, ha nem húshorgász, és nem az a szándéka, hogy telirakja a mélyhűtőt. Leginkább közeli folyóvízre, tópartra, kanálishoz. Amely teli van titkokkal és meglepetésekkel. Nem kell szonar, a vízoszlopot és a halat vizslató radar. Az csak tönkreteszi a varázslatot, és megfosztja az embert a sejtelemtől, hogy milyen mélységben mi rejtőzhet a felszín alatt.
A nagy folyó öblei, tartásai, hullámtörői halak csapatait bújtatják, a halastó vizébe beletérdelő öreg fa lombja alatt, a melegedő tavalyi nádasban ott burványlanak a méretes pontyok, süllők, olykor egy-egy harcsa is előmerészkedik a fűzfagyökerek alól.
Igaz, el is felejthetjük őket, az említett tilalom miatt. Ha mégis horogra akadnak, mehetnek vissza.
Fogni azért szabad termetes kárászokat, néhány keszegfajtát. De nem is a fogás a lényeg, hanem az ismerkedés a hosszú böjt után. Elnézni a gyűrűző kishalrajokat a felszínen, a tempózó teknőst, hallgatni a tőkésrécék ricsaját. Élvezni, hogy végre kezd helyre-billenni a tengelyéből kifordult világ.
Megjelent a Magyar7 2021/19. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
