A holokausztrevizionizmus közelmúltja és jelenlegi állása (II. rész): interjú Germar Rudolffal

Az írás első része: A holokausztrevizionizmus közelmúltja és jelenlegi állása (I. rész): komoly eredmények a reflektorfényen kívül

Csonthegyi Szilárd Germar Rudolffal készített, alább olvasható interjúja angol nyelven ide kattintva olvasható.

– Már viszonylag ismert vagy ugyan, de úgy gondolom, kezdésnek jó lenne, ha saját szavaiddal mutatnád be magad az olvasóknak. Bár nem szeretném, hogy az interjú szenzációhajhásznak tűnjön, talán szintén összefoglalhatnád és körülírhatnád a kutatásod és könyvkiadásod miatti üldöztetéssel kapcsolatos tapasztalataidat is? Úgy hiszem, hogy amin te – és a revizionisták eleve – keresztülmentek, egy olyan dolog, amire újra és újra fel kell hívni a figyelmet: egyrészt azért, mert felháborító, és akik mindezért felelősek, megérdemlik a megszégyenítést és megvádolást, másrészt mert az ügy érdekében történt áldozathozatalaid megismerése reális képet fest őszinteségedről és karakteredről.

– A személyes honlapomon 250 szóban közöltem leírást magamról, ahol az érdeklődők részletesebb önjellemzést is olvashatnak. De hadd foglaljam ezt össze kevesebb mint 250 szóban. Német vagyok, aki az 1990-es évektől kezdve Németország szigorú cenzortörvényeibe ütközött, mert naivan azt hittem, hogy a német alkotmány védelmezi a kutatás szabadságát, még akkor is, ha annak eredményei társadalmi tabukat kérdőjeleznek meg. Egyszerűen összefoglalva, kutatásom eredménye az volt, hogy – számos technikai, kémiai és történelmi okból kifolyólag – az állítólagos emberölésre használt auschwitzi gázkamrák nem létezhettek a szemtanúk által leírt formában. Ez nem tetszett a német bíróságnak, akik mindezért börtönbe zártak, és további büntetőeljárással való fenyegetéssel megakadályozták kutatási eredményeim megvédését is a tárgyalás alatt. Megtanultam a leckét és külföldre költöztem, mert nem élhetek egy olyan országban, amely bebörtönözi békés disszidenseit. Miután letelepedtem külföldön, egy kis céget alapítottam – Castle Hill Publishers néven –, azzal a céllal, hogy pont az olyan tudományos anyagokat adjam ki, melyeket a német hatóságok és sok más kormány világszerte el akar nyomni, vagy pusztítani. Az évek alatt számos cikket írtam a cenzúrával és üldöztetéssel kapcsolatos tapasztalataimról, melyeket a világhálón is el lehet olvasni, ahol szintén elérhető egy könyv is, mely a németországi tárgyalásomat részletezi. Nem fogom mindezt itt megismételni. Tulajdonképpen 45 hónapot töltöttem rácsok mögött mint politikai elítélt, aki nem létezik – mert a német hatóságok ragaszkodnak hozzá, hogy nincsenek politikai elítéltjeik, bár az ügyészség személyzetének, a börtön személyzetének és a próbaidős tisztviselők szóhasználata egyértelműen bizonyítja, hogy pontosan az voltam. De nem akarok erről siránkozni végtelenül. Vannak mások, akik nálam sokkal többet szenvedtek békés nézeteik miatt, és vannak disszidensek, akik most is börtönben vannak, és nem csak Németországban. Ezek a disszidensek igazán igénylik figyelmünket és támogatásunkat. Hozzájuk képest én már kijöttem az erdőből, legalábbis remélhetőleg, így nincs rá ok, hogy rám koncentráljunk.

Germar Rudolf

– A Történelmi Szemle Intézet [Institute of Historical Review, IHR] kifulladása után a Castle Hill Publishers vette át az irányítást, és azóta is a revizionista kutatás meghatározó hajtóereje, igen magas színvonalú tartalmakat alkotva már jó ideje, és fontos feladatokat karolva fel, mint az „Aktion Reinhardt” táborok analízise, vagy az ortodox vonal kulcsfigurái, mint Raul Hilberg, Jean-Claude Pressac, Nyiszli Miklós, vagy Deborah Lipstadt stb. hagyatékának boncolgatása. A Holokauszt Kézikönyvek sorozat jelenleg 44 résznél tart, és pár további is a láthatáron van. Mi volt a motivációd a Castle Hill Publishers elindítására, és – hogy előre ugorjunk az időben – mit tudsz elmondani a hamarosan megjelenő könyvekről? Ezen fontos munkák után sem tűnik úgy, hogy a lelassulást terveznéd, és csupán ebben az évben jó pár könyvet adtál ki, az ortodox vonal elég erőteljes arcul csapával. Mik az álomprojektjeid, melyeket egy nap te személyesen szeretnél megcsinálni, vagy milyen témák azok, amelyek szerinted fontosak, és megkövetelik, hogy saját könyvük legyen revizionista szempontból? Például lehetne mondani, hogy Danuta Czech hagyatékába egy mély beletekintés ilyen lenne a kiirtásos narratíva kialakulásában vállalt kulcsszerepe miatt, és az egyik következő könyv pontosan ez lesz – és kis is szolgáltathatna igazságot annak, mint Carlo Mattogno, lenyűgöző enciklopédiai ismeretanyagával és analitikus adottságaival?

– A Castle Hill Publishers elindításának elsődleges impulzusa az volt, hogy tönkrement a vegyészi karrierem a megélhetésem tönkretételét célzó média és bíróság általi kíméletlen kampány miatt. Házas voltam két kisgyerekkel, így elő kellett rukkolnom egy megoldással, hogy biztosíthassam a megélhetésünket. Először arra gondoltam, hogy létrehozom az IHR egyfajta német nyelvű verzióját, lefordítani könyveket és magazinokat, amiket kiadtak. Egyszerűen nem éreztem magam eléggé képzettnek és leleményesnek ahhoz, hogy valamilyen disszidens történelmi kiadót hozzak létre egyedül. De az IHR igazgatója, Mark Weber elutasította ezt a felkérésemet egy ilyen projekthez, így nem volt más választásom, mint hogy a semmiből építsek fel egyedül valamit. Először, 1996-1998 között a már megszűnt belga revizionista szervezet, a Vrij Historisch Onderzoek (VHO) szárnyai alatt üzemeltem. Ez idő alatt nem csupán hozzáfértem a VHO német vásárlóinak és támogatóinak listájához, de más kisebb német nyelvű szervezet is, akik Európában működtek, szintén odaadta címlistáját, így ez segített elindítani a munkálataimat. Nagyon meg voltam elégedve a pozitív visszajelzésekkel, melyeket kaptam, amikor elkezdtem mindezt 1996-ban, így tudtam, hogy van ennek piaca, és így, bár nem lettem gazdag, el tudom tartani a családomat. És ez működött, valóban. 1998 elején létrehoztam a Castle Hill Publishers-t mint saját vállalkozásomat, teljesen függetlenné váltam, és azóta is így megy ez, annak ellenére, hogy világszerte sok kormány kísérlete meg azt elpusztítani. Máig növekedik az, lassan, de biztosan.
A Holokauszt Kézikönyvek sorozat már 50 címmel rendelkezik. 44 már kiadásra került, három másik már a merevlemezemen ül német és angol fordításra várva, és három másik az előkészületek valamilyen stádiumában van. A 45. és 46. részek azt folytatják majd, amit a 44. rész elkezdett: két további könyv azon személyek vallomásainak alapos kritikájával, akik saját elmondásuk szerint auschwitzi gázkamrákban dolgoztak. A 47. és 48. részek Danuta Czechre koncentrálnak. A 47. rész egy könyvterjedelmű kritikája a terebélyes „Auschwitz Krónika” című könyvének, mely világszerte történészek számára egy alapvető munkaként szolgál az auschwitzi tábor történelmét illetően. Ez a könyv Czech azon csalárd és hazug módszereit bizonyítja majd sok példával, amikkel megalkotta a történelem efféle kicsúfolását. A másik könyv, a 48. rész Czech könyvének lecserélésére szolgál majd, valami olyannal, ami nem szemtanúi tündérmeséken, félremagyarázott okmányokon és történelmi téveszméken alapszik, hanem szoros láncolatokon vagy okmányokon, melyek hiteles és történelmi kontextusukban kerülnek bemutatásra. Ez lesz az új aranystandard Auschwitz történetírásában. A 49. és 50. részek majd más táborokra fókuszálnak. Az egyik a dachaui táborban állítólag létezett gázkamráról, míg a másik a neuengammei tábor állítólagos gázkamrájáról szól. Mindkét tábor már górcső alá került korábban (főként a 25. részben, ami minden állítólagos gázkamrát végigvesz), de sokkal több forrásanyag vár feldolgozásra mindkét tábor kapcsán. Más táborok alapos történelmi analíziseire kerülhet majd még sor a jövőben, ki tudja… Mindezen könyveknek Carlo Mattogno a szerzője.
Amit én szeretnék látni, az egy konkrét revizionista Holokauszt Enciklopédia, és nem, Carlo nem lenne a legmegfelelőbb személy egy ilyen munkára. Még töprengünk azon, minként közelítsünk meg egy ilyen projektet, de biztos találunk rá megoldást. Majd szeretnék látni egy serdülők számára írott könyvet, bemutatva nekik ennek a vitának a másik oldalát, amiről a tanárok azt mondják nekik, hogy az nem létezik, vagy legalábbis nem rendelkezik legitimitással. Nagyon egyszerű olyan érvet felhozni, ami legitim, de nagyobb kihívás úgy megírni azt, hogy az vonzó legyen a serdülők számára, anélkül, hogy felkavarná őket bármilyen módon is, mert nem szeretnénk őket bajba keverni. Elolvasva egy ilyen könyvet, szeretnénk, ha világossá válna számukra, hogy milyen veszélyes buktatókkal jár ez a téma: cenzúra, üldöztetés, a megélhetés tönkretétele stb. A fiataloknak meg kell ismerniük azt az ellentmondást, hogy egy olyan társadalomban élnek, mely magát képmutatóan liberálisnak tartja, de liberálisan csak addig viselkedik, amíg mindenki egyetért annak a liberalizmusnak az alappilléreivel, melynek a legfontosabbika az ortodox holokausztnarratíva kritika nélküli hite. Sehol máshol nincs semmiféle nézeteltérés olyan keményen megbüntetve, mint e témában.

– Figyelembe véve az általad kiadott munkák magas színvonalát, kérlek, beszélj nekünk arról, miként születik meg egy ilyen könyv általában? Mint szerző, én is tudom, mennyire kimerítő tud lenni a sok adattal, tanulmányokkal, nevekkel és táblázatokkal stb. való munka, nem beszélve arról, hogy azt a számtalan részletet egy egész szövegtestbe is kell foglalni úgy, hogy az olvasó azt meg is tudja emészteni. Talán jobban motiválná az olvasókat ennek a fontos munkának a támogatása és anyagi segítése, ha nem vennék magától értetődőnek mindezt (főleg a világháló korában, amikor mindenféle tartalom csak egy kattintásnyira van), hanem inkább jobban belelátnának azokba a folyamatokba, melyek eredményeként a polcukra vagy eszközeikre kerül mindaz egy könyv, vagy digitális könyv formájában.

– A legtöbb könyv, amit kínálunk, a szerzők által úgy íródott, hogy semmilyen ráhatással nem voltunk azokra mint kiadó. Így nem kellett beléjük fektetni semmit ahhoz, hogy elkészüljenek, de persze fizetnünk kell a szerzőknek jogdíjakat az eladott könyvek után. Mattogno esetében általában megszabott árral dolgozunk könyvenként, mert némely könyve olyan specializált tanulmányokat tartalmaz, melyek sosem fognak nagy számban elkelni, még akkor sem, ha esetleg a revizionizmus népszerűvé válna. Másként mondva, egyfajta átalányt fizetünk mielőtt elkelne egyetlen példány is, és azután, az elkövetkező években megpróbáljuk fedezni azt a befektetést. Ami valóban költséges és időt igénylő, az a könyvek fordítása angolra és németre. Mattogno, az elsődleges szerzőnk, olaszul ír. A múltban egy harmadik személy fordításaira kellett hagyatkoznom, melyek nem csak költségesek voltak, de néha nem voltak nagyon pontosak sem. Eközben én úgy megtanultam olvasni, megérteni és fordítani az olaszt, hogy már magam is megcsinálom, így mind anyagilag és idő tekintetében sokat spórolok ezzel. Például Mattogno könyve az auschwitzi hamvasztások kemencéiről, mely egy 450 oldalas könyv, szoros szövegszedésben, komoly technikai és matematikai tartalommal, kb. 10 ezer dollárért lett volna egy harmadik személy által lefordítva, és legalább fél évig tartott volna annak elkészülte. De mindössze egy korrekt nyelvre fordított szöveget kapnánk mindezért, mindenféle minőségbeli ellenőrzés és formázás nélkül. Így még kb. egy további hónapomba kerülne, mire formáznám a szöveget, ahogy kell, és ellenőrizném a fordítás teljességét és pontosságát. Így egy ilyen könyv kb. közel 20 ezer dollárba kerülne a jogdíjak, fordítás, szerkesztés, formázás után. Osszuk azt el kb. 200 példánnyal, amit el tudnánk adni abból a könyvből kb. 5 év alatt, és ki lehet találni, hogy mennyit kéne kérnünk egyetlen példányért ahhoz, hogy csak annak a projektnek a kiadásait fedezni tudjuk, nem beszélve a konkrét nyomtatási költségekről és a haszonról, amire szükségünk van ahhoz, hogy minden előrelátható költséget fedezzünk, amivel egy ilyen üzlet elengedhetetlenül rendelkezik. Más szavakkal, soha nem hoznánk ki a dolgot nullára, nem beszélve a haszonról, ha így mennének a dolgok. Van tehát egy a projekteknek létrehozott anyagiakra gyűjtő oldal, ahol a támogatóinktól kérjük, hogy anyagilag járuljanak hozzá a projektekhez, hogy azoknak bizonyos kiadásait fedezni tudjuk. Mindezeken kívül hasznát vesszük a fizetés nélküli önkéntesek munkájának, akik leellenőrzik a szövegeket, és én csinálom a fordítások zömét magam. Vegyük például az említett hamvasztási kemencék könyvének német kiadását. Én fordítottam ezt, és én csináltam a szerkesztést, szövegellenőrzést, miközben fordítottam, és mindent egyből a megfelelő formázásba helyeztem, amire szükségünk van a végső kiadáshoz, és mindezt alig több mint egy hónap alatt. Az olasz szöveggel kapcsolatos gyarapodó szakmai tudáskészletem, és ezenfelül a mesterséges intelligenciás fordítószoftver, mint a DeepL, ezt lehetővé teszi. Így a fordítási folyamatot legalább harmadjára csökkentem, ahogy a költségeket is. Figyelembe véve, hogy egyidejűleg, vagy legalábbis egymást követően lefordítva az új könyveket először angolra, majd egyből németre, több időt és költséget takarít meg a szinergiahatás miatt, a megtakarítás könnyen ötödére csökken, ahhoz viszonyítva, mintha két kívülálló fordítaná külön ezeket angolra és németre. Bár ez a csináld magad módszer korlátozza az évente elkészíthető könyvek számát, mivel csak én vagyok, aki folyékonyan beszél akadémiai szinten németül és angolul, járatos az olaszban és rendelkezik egy alapos ismeretanyaggal a vonatkozó történelmi és technikai témákról, illetve aki tudja miként lehet megbízhatóan és gyorsan szerkeszteni és formázni a szöveget pont úgy, ahogy az a kiadáshoz szükséges mind nyomtatásban, vagy mint digitális könyvként. De ezzel a korlátozással együtt lehet élni. Az egyetlen fájdalmas korlátozás, amivel rendelkezünk jelenleg, az a promóció. Elég könyvünk van, amikkel dicsekedhetünk, de nem igazán van közönség, akiknek dicsekedhetünk mindezekkel, a széleskörű cenzúra miatt. A marketing költséges, és a befektetés megtérülése gyászos.

– Kevin MacDonald evolúciós pszichológus legutóbbi könyvében vázolta fel teóriáját arról, hogy a fehér emberek miként alkotnak „morális közösségeket”, ahelyett, hogy vérségi csoportokra koncentrálnának. Úgy vélem, hogy ez az egyik oka annak, miért tekintik olyan sokan a „holokausztot” erkölcsi bűnnek, és mint olyat, a „holokauszttagadást” erkölcsileg megvetendőnek. Egy a Science Advances-ben leközölt újabb tanulmány segíthet ezt megérteni, melyben a kutatók azt a következtetést vonják le, hogy az emberek hajlamosak az áldozatnak tartottakat automatikusan erkölcsösebbnek tartani, még akkor is, ha azok semmit nem tesznek azért, hogy azt objektíven megérdemeljék (és így hajlamosabbak arra, hogy megbüntessék azokat, akiket azok bántalmazóinak tekintenek). Ezen keretek között a revizionisták nincsenek üldöztetés áldozatainak tekintve, hanem mártírok bántalmazóiként látják őket. Sokan nem akarhatják elfogadni, vagy akár csak megfontolni a revizionista narratívákat egyszerűen azért, mert – mint holmi vallásos impulzustól vezérelve – istenkáromlás elkövetésének tekintik ezen álláspontok merő megfontolását is. (Ugyanezt lehet elmondani napjaink más szent teheneiről: faj, „LMBTQ+-jogok” stb.) Nem mindenki erősen elkötelezett az „igazság” iránt, és ehelyett inkább hajlamosak elfogadni azt, ami a „morális norma”. Úgy vélem, ha a revizionizmus azt akarja, hogy emberek nagy tömegei hallják és fontolóra vegyék azt (most félretéve itt a cenzúra témáját), úgy kell magát bemutatnia, mint ami morálisan teljes mértékben jogos, sőt, fontos is, nem csupán mint ami „az igazság”. Ezért is van az, hogy régi ellenségeink annyi energiát fektetnek a becsmérlésre és hiteltelenítésre. Egy másik álláspont az lehet, hogy elég meggyőzni egy kisebb, de minőségi, forradalmi csoportot, akik – majd ha befolyást és hatalmat szereznek – magasabb státuszt adnak a revizionista szempontoknak: kb. úgy, ahogy például az „LMBT”-aktivisták beférkőztek a magas státuszú intézményekbe (média, akadémia, popkultúra stb.), és saját nézeteiket konszenzussá tették egy fentről-lefelé irányuló folyamattal. Ez a kérdés bizonyára olyan régi, mint a revizionizmus maga, de mit gondolsz arról, hogy miként lehetne a revizionizmust elfogadhatóbbá tenni a nagyobb közönség számára? Szükséges a szélesebb körű elfogadottság a győzelemhez, vagy az ortodox narratívát le lehet győzni máshogy is, mielőtt a tömegeket is meggyőznénk?

– A tömegek jellemzően azt hiszik el, amit a tévében (vagy a videós felületeken) látnak. A tévé és a világhálós videózás erősen monopolizált, és ezeken a revizionisták részesülnek az elképzelhető legrosszabb bánásmódban. Ezen körülmények között téveszme azt hinni, hogy meg lehet győzni a tömegeket. Próbálkozunk, de nincsenek illúzióink. Mindig, amikor valami fejlemény történik, és van egy részleges áttörésünk, a hatalmasok egyből odacsapnak nekünk masszív cenzúrával, és visszavetnek minket a kezdőpontra. Így van ez már 70 éve, és nem látom, ez miként változhatna meg a jelenleg uralkodó kulturális és ideológiai paradigma alatt, ami a bolygón uralkodik. Egy paradigmaváltást igényel ez a változás. Jelenleg mindössze próbálom összegyűjteni, megőrizni és bemutatni a legjobb bizonyítékokat, amiket csak találunk, és remélem, hogy változnak a dolgok valamikor a jövőben, még az életemben, vagy az követően. Bár, amint épp említettem, próbálunk eljutni befolyással rendelkezőkhöz, akik megingathatnák ezt a csónakot, és talán egy ilyen beingás felboríthatja, de ez egy hosszas folyamat, és nem vehetünk rá mérget. Hosszútávra kell berendezkednünk, kitartónak kell lennünk, és folytatnunk kell ezt az árokharcot, ameddig csak lehetséges.

– Robert Faurisson évtizedeken keresztül nagyban hozzájárult a revizionista ügyhöz, mind egyéni munkásságán keresztül, mind másokkal való együttműködéssel (mint a Zündel-tárgyalások alatt). A közelmúltban halt meg. Érdekelne az összegzésed munkásságát illetően, halálának fényében. Mit tanulhatott – vagy tanulhatott volna, ha figyelt volna – Faurisson professzortól a világ? Mi az ő alapvető hagyatéka?

– A kérdés az, hogy miért merül fel egy ilyen kérdés egyáltalán? Ha Mattogno meghalna ma, hagyatékát egyszerű lenne bemutatni. Csak rá kell nézni könyveinek hosszú listájára, melyek lefektetik a holokauszt sok témáját érintő élvonalbeli kutatását. Mindezt nem lehet Faurisson kapcsán megtenni, mert soha nem írt egyetlen kimondottan a témának szentelt könyvet sem. Rendelkezünk a tárgyalási dokumentumaival és sok, jellemzően rövid esszéjével, de ez minden. Nehéz mindebből egy megkapó hagyatékot kiolvasni. Így tehát a hagyatéka nem annyira az, amit hátrahagyott írásban, hanem az, amit másokban megihletett. Hasonló Szókratészhoz, aki nem hagyott hátra egyetlen ismert írást sem. Csak a tanítványain keresztül ismerjük őt, mint Platón, és Platón tanítványa, Arisztotelész. Miközben Szókratész volt a modern (nyugati) filozófia megalapítója, Faurisson mindössze a tanítványa volt a revizionizmus megalapítójának, Paul Rassiniernek. Miközben Rassinier több könyvet is írt, melyek máig klasszikusok, mindez nem mondható el Faurissonról. Mindazonáltal, miközben Rassinier megihlethetett egyeseket, Faurisson a revizionista aktivitás lavináját indította el az ún. Zündel-perek eredményeként, melyeket ő vezényelt a háttérből. A bizonyíték, ami bemutatásra került azokon a tárgyalásokon, és a társadalmi figyelem, amit ezek a tárgyalások kiváltottak, tízezreket ihlettek meg arra, hogy Faurisson módszerének, a pontosságának a tanítványai legyenek. Ahogy Rassinier mindössze döcögött, Faurisson a forrásokhoz ment, és olyan pontos akart lenni, amennyire lehetséges. Hovatovább, miközben Rassinier békülékeny volt hozzáállásában, addig Faurisson megalkuvást nem tűrő és kíméletlen volt. Provokációi sok „botrányt” okoztak az évtizedek alatt, és a revizionizmusra ezek által olyan figyelem hárult, ami példa nélküli. Mint Szókratész, ő is ragaszkodott ahhoz, hogy alapvetően a nyugati társadalmak hasznára válik majd, hogy ő egy döglégy, aki irritálja az önelégült társadalmat, és rákényszeríti azt arra, hogy az a kényelmetlen valósággal szembenézzen. Ebben az értelemben Szókratész a tárgyalása alatt előadott „védőbeszéde” Faurisson beszédeként is értelmezhető.

– A szinte szent és szimbolikus „gázkamrák”, „megsemmisítő táborok”, vagy „náci terv a zsidók kiirtására” úgy tűnik a közönség szemében olyan erőteljes, mint mindig, de jól látom azt, hogy az ortodox történészek és propagandisták fókusza valamelyest eltolódott ezektől a „kamráktól” a „gázfurgonok”, vagy az Einsatzgruppen keleti területeken történt aktivitása felé? Néha látok átlagos embereket vitatkozni a világhálón, akik, amikor sarokba szorítva érzik magukat egy revizionista által Auschwitz, vagy a halottégetések kapcsán, mintha menedéket találnának a biztonságosabbnak vélt, és homályosabb keleti „golyók általi holokauszt” és „Aktion Reinhardt” táborok témájában. Valós jelenség ez az eltolódás szerinted? Látunk majd egyre nagyobb hangsúlyt ezeken a témákon, talán a klasszikusabb táborok és „gázkamrák” fokozatos elhagyását?

– Annak a tendenciája, hogy a gázkamrákról a Keleten történt tömeges agyonlövésekre terelődjön a fókusz, már az 1990-es évek közepén megfigyelhető volt, kiváltképp mióta a francia hobbitörténész Jean-Claude Pressac elkezdte lejjebb szállítani az auschwitzi, és mindhárom „Aktion Reinhardt” táborban bekövetkezett elhalálozások számát. A Reinhardt táborok közül Sobibórra sok figyelem hárult, mivel újra felfedezték pár fal alapját, amiről állítják, hogy az a „gázkamra” épülete volt. A bizonyíték hiánya jellemzően elősegíti a mítoszok és tündérmesék kialakulását, így az Auschwitz-mítosz, tekintve a fizikai és dokumentarista bizonyítékok hatalmas mértékét ebből a táborból, melyek rácáfolnak a mítoszra, az elsők között volt, aminek mennie kellett. Miközben kevés bizonyíték létezik bármelyik Reinhardt tábor kapcsán, az ortodox narratíva Treblinka és Bełżec kapcsán olyan sok fizikai képtelenséggel van tele, hogy elkerülhetetlen volt az ortodoxia számára, hogy Sobibórra koncentráljon, aminek az állítólagos áldozati száma mindössze töredéke annak, amit a másik két táborról állítanak, így Sobibóré nem annyira lehetetlen, mint a többié. Amikor a német-szovjet fronton túli tömeges kivégzésekről van szó, hatalmas dokumentáció létezik tömeges agyonlövésekről, némi törvényszéki dokumentáció exhumált tömegsírokról – bár többnyire kétséges szovjet forrásokból –, de szinte semmi dokumentáció nincs a gázfurgonokról, és használatukról. Így én kétlem, hogy a gázfurgonok valaha is az ortodox figyelem központjába kerülnének, de majd meglátjuk.

– Egyes nem hívők azon a véleményen vannak, hogy a holokausztrevizionizmus alapvetően értelmetlen, mert ha széles körben elfogadottá is válik a fősodratban, hogy nem voltak gázkamrák, vagy terv minden zsidó kiirtására, akkor is megmaradna igaznak az, hogy a zsidóknak komoly üldöztetésben volt részük, és nagymértékű emberveszteséget szenvedtek egyes gyilkosságok (mint a keleti területeken) vagy betegségek miatt, a táborokba és gettókba való deportálásuk következményeként, ami pedig abból eredt, hogy „gyűlölték” őket. Ezen álláspont szerint „a holokauszt” megmaradna így is, akkor is, ha „gázfurgonok” és nem „-kamrák” voltak, vagy ha talán csak „2 millió” és nem „6” volt a szám, vagy ha „különböző módon való legyilkolás” és nem „elgázosítás” lenne, ami fennmarad. Hasonlóan ahhoz, ahogy a „6 millió” megmaradt, még azután is, hogy „négymillió”-ról leszállították azt „kb. másfél millió […] többségében zsidó”-ra (Auschwitzban). Egy másik példa a „11 millió” makacs száma lehetne; bár beismerte már nem más, mint a világ egyik vezető holokauszt-szakértője, Yehuda Bauer, aki a Jád Vásem akadémiai tanácsadója, hogy a hozzáadott 5 millió nem zsidó áldozat egy „hazugság” (az ő szóhasználata), melyet Simon Wiesenthal talált ki. Bauer, ha jól rémlik, ezt már mondogatta jóval azelőtt, hogy a Times of Israel és a Zsidó Távirati Iroda cikkezett volna róla 2017-ben, és mégis, a szám fennmaradt. A táborok áldozati száma váltakozott az évtizedek alatt, de „a holokauszt” megmaradt, mintha mindez lényegtelen lenne. Gondolom ez egy alapvetően pesszimista nézőpont, mert még az eredmény is értelmetlennek van tekintve, de érdekelne mit gondolsz minderről?

– Saját tapasztalataim szerint, jellemzően azok, akik politikai célokkal rendelkeznek, és akik a holokausztrevizionizmust arra szeretnék használni, hogy ideológiai céljaikat elérjék, azok akik egy rövid revizionista fellángolást követően rájönnek, hogy ez nem a csodaszer politikai problémáikra. Láttam sok jobboldalit, konzervatívot, fajrealistát, identitáriust, antiszemitát és nemzetiszocialistát, akik átestek ezen az evolúción. A helyzet az, hogy a revizionizmus nem olyasmi, aminek van egy „lényege”, hogy elérjen egy „célt” azon túl, hogy bemutassa a valóságot. A pontosság a történetíráson belül nem triviális dolog, és amikor a holokausztról van szó, az egyszerre rendkívül nehéz és rendkívül fontos is. Nehéz a szélsőséges nyomás miatt, amiben része lesz annak, aki az alapvetően elfogadott narratívával nem összeillő nézeteket hangoztat. Fontos, mert a hatalmasok felhasználják és kihasználják a holokausztot mint az elsődleges pszichológiai fegyverüket, hogy saját ideológiai céljaikat elérjék. A történelem, kiváltképp a nem túl távoli részei annak, mindig is fel és ki lett használva azok által, akik politikai, gazdasági, pénzügyi és társadalmi hatalommal rendelkeznek. Úgy gondolom, ez elkerülhetetlen. Arra használni a történelmet, hogy a jelen és jövő számára szolgáltasson leckével, tulajdonképpen fontos is, és ha a történelmet pontosan tanítják, és ha a leckék, amiket tanulunk belőle bölcsek, akkor az egy jó dolog. A holokauszt nem kivétel ez alól. Igaz az, hogy a történelmi események és meg nem történt dolgok, melyeket a kifejezés magába foglal, illetve a társadalmak általi kezelése annak a témának, kivételes, sőt, egyedi természetű, bármelyik verzióját is tekinti valaki igaznak. A zsidók üldöztetése a nemzetiszocialista Németországban nem volt szép látvány, még a revizionista szemszögből sem, és az áldozati szám döbbenetes, bármit is gondoljon róla az ember. A revizionista becslések legalacsonyabb pontján – amit én túl alacsonynak tartok – kb. 300 ezer zsidó áldozatról beszélünk, ami így is hatalmas szám. A történelmi revizionizmus nem egy eszköz bármilyen rezsim tisztára mosására, vagy bármilyen ideológia és cél támogatására. Ha így közelítjük meg azt, elkerülhetetlenül csalódni fogunk hosszútávon. Ehelyett a revizionizmus egy eszköz arra, hogy megértsük, mi is történt valójában annak idején, mi alakult rosszul – és mi megy rosszul máig – társadalmainkban, melyek ellehetetlenítik egy kiegyensúlyozott összegzését annak a történelemnek, sokszor a büntetőtörvény fenyegetésével, és mik azok a helyes tanulságok, amiket levonhatunk mindabból – a valós történelemből, és annak rejtett politikai célokat szolgáló kihasználásából.

– A valamelyest eltolódó fókuszról beszélve, a revizionizmus – és annak fejlődése, illetve sikerei – helyett hadd kérdezzelek az ortodox narratíváról, és annak fejlődéséről, ami az éveket vagy évtizedeket illeti alapvetően… Mik voltak szerinted a legnyomósabb munkák, érvek, narratívák (saját szempontjukból), melyek ortodox körökből jöttek az utóbbi időben? Miként jellemeznéd a kiirtásos vonal evolúcióját? Például Jean-Claude Pressac egy jelentős löketet adott nekik (legalábbis eleinte: sok érvét ma is ismételgetik), de ki egy „Pressac” az ezredforduló utáni időszakban? Ki mozdítja előre az ortodox vonalat történetírási szempontból? Vagy előrelépéseik mindössze a cenzúrából és irányításból fakadnak (pl. internetes közösségi felületeken, pénzátutalási felületeken, a könyvpiacon)?

– Jean-Claude Pressac megpróbálta eltolni a fősodort oda, hogy az radikálisan felülírja saját narratíváját, de végeredményben kudarcot vallott ebben. A félrevizionista Auschwitz-narratíváját lecserélte az, amit Robert van Pelt írt meg, aki átemelte a Pressac által bemutatott néhány bizonyítékot, és belekényszerítette a régi propagandisztikus keretek közé (lásd a Holokauszt Kézikönyvek sorozatunk 22. részét a részletekért). A legutóbbi ortodox könyv, ami a revizionizmushoz viszonyuló holokausztkutatás alapvető helyzetével foglalkozik – Morsch és Perz: „Neue Studien zu nationalsozialistischen Massentötungen durch Giftgas” – egyértelműen egy visszaesés volt szinte a status ante állapothoz. Ez tulajdonképpen megismételte a Kogon et al. által „Nationalsozialistische Massentötungen durch Giftgas” című 1983-as könyvükben lefektetetteket, és nem véletlen, hogy a két könyv címe szinte ugyanaz. A revizionizmus minden előrehaladásával, amit elért a kora 1980-as évek óta eltelt évtizedek alatt, megérdemeltünk volna egy alapos összevetést az ortodoxia szempontjából, a felszínre került mindenféle bizonyítékok fényében, de ehelyett úgy döntöttek, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják mindazt, és a háborús időszak propagandájának régi fegyvereihez nyúlnak inkább (lásd a Holokauszt Kézikönyvek sorozat 25. részét a részletekért). Tudjuk néhány fősodratú történésztől, akik titokban kommunikálnak velünk, hogy teljes mértékben tisztában vannak vele, mennyire a velejéig rothadt az ortodox narratíva, de mind félnek a társadalmi üldöztetéstől és kormányzati büntető eljárástól. Így tehát a cenzúra diadalmaskodik.

– Némiképp ide tartozik: miként tekintesz a fiatalabb generációra a revizionizmus tekintetében? Itt konkrétan mind a tudásanyag és a revizionista kutatások ismerete, mind a hozzájárulás értelmében kérdezem ezt. Lehetne érvelni azzal, hogy a fiatalabb generáció nem olvas elég könyvet, vagy hosszas szöveget, vagy hogy túl fásultak és közönyösek ahhoz, hogy motiválva legyenek erre az embert próbáló munkára, de még ha el is fogadjuk mindezt, biztosan kell legyen legalább néhány kiemelkedően alkalmas személy, akik képesek lehetnek kiváló kutatási munkára és hozzáállásra. Vannak „új Faurissonok”? Esetleg egy „fiatalabb Mattogno”?

– Képletesen szólva, nehéz a fiatal fáknak a kevés hatalmas, megtermett fa árnyékában növekedniük, melyek elnyelik az összes fényt. Mostanra már Mattogno munkássága olyan hatalmas és alapos, mind terjedelmében és mértékében, hogy ijesztő lehet bárkinek, aki e témában akarja megvetni a lábát. Hallottam ezt gyakran „amatőröktől”, ahogy magukat nevezik, és ez visszatartja őket attól, hogy legalább megpróbálkozzanak vele. Miként tudna bárki is érvényesülni Mattogno azon szakértelméhez képest, amit eddig bemutatott, és máig bemutat? Még engem is, aki nem vagyok kispályás ezen a téren, rendkívül lenyűgöz a forrásanyaggal kapcsolatos tudása, mely könnyen meghaladja a tudását a legtöbb, vagy akár minden szakértőnek a földön, e témában. Ezt figyelembe véve, nem lepne meg, ha azt látnám, hogy sok évet, vagy akár pár évtizedet is igényelhet, miután Mattogno abbahagyja úttörő anyagainak kiadásait, hogy bármilyen komoly revizionista kövesse őt az útján, vagy új utat törjön magának.

– Írásaid és a könyvek, amiket kiadsz, elég erőteljesek ahhoz, hogy zavarja azokat, akiknek érdekük a valótlanságok fenntartása, s jelentős mértékben sikerül is nekik ezeket a könyveket cenzúrázni fősodratú felületekről. Amint azt a Zsidó Krónika megfogalmazta: „Amazon, az internetes kereskedés, beszüntette három holokauszttagadó könyv árusítását, miután zsidó csoportok növekvő frusztrációjuknak adtak hangot amiatt, hogy a honlap felületet biztosít antiszemiták számára.” Ezek Thomas Dalton könyvei voltak a Castle Hill Publishers-től, de persze több más művet is kiiktattak. Ezek a zsidó csoportok úgy tűnik kulccsal rendelkeznek a hatalom nagyobb szintjeinek ajtajaihoz, olyan mértékben, hogy még ilyen felhívásokat is megengedhetnek maguknak: „Ha a társadalom bármelyik tagja további sértő művet talál, kérjük keressen meg minket, és mi azt jelentjük a megfelelő csatornákon keresztül.” Tudják, hogy ha ők jelentenek valamit, az érintettek arra hallgatnak. Sok disszidens arról számol be – főleg a Trump-korszak alatt –, hogy pénzátutalási felületek, sőt még bankok is letiltották őket nyilvánvalóan politikai okok miatt. Mi a helyzet a cenzúra és az abbéli szabadságod tekintetében, hogy az emberekhez szólhass a 2017-es Amazon-tisztogatás óta?

– Egyesek szerint egy médium cenzúrázása csak érdekesebbé teszi azt, így az visszasül, de ez csak azok számára van így, akik komolyan odafigyelnek arra, mi is történik, akik nyitott gondolkodásúak, és a korlátokon kívül is képesek gondolkodni. Ez a népességnek egy apró része. A tömegek számára, ha a cenzúra nem működne, nem alkalmaznák azt. Működik. 2016-ban elindítottunk egy kampányt azt célozva, hogy megalkossuk a legsikeresebb fősodratú holokausztkönyvek könyvhosszúságú kritikáit. A könyvek címei hasonlítottak azokéra, amiket kritizáltak. Ez azt eredményezte, hogy az Amazon keresési algoritmusai feltüntették a könyveinket azok mellett, amiket azok kritizáltak, és mivel a vásárlók így elkezdték mindkét könyvet megvenni, az Amazon algoritmusai elkezdték mindkét könyvet egy leárazott együttes áron, csomagajánlatként kínálni. Miközben a fősodratú könyvek a szokásos mértékben fogytak, a mieink áttörtek a plafonon, utolérték a fősodratú könyveket, és még meg is haladták azokat. Ez 2016 végén, 2017 elején volt. Mondanom sem kell, izgatottak voltunk. Ez rámutat, hogy ha egyenlő feltételekkel rendelkezik, akkor a revizionizmus könnyen diadalmaskodik a szabadpiacon, és még a vezetést is átveheti. Említésre sem méltó, hogy persze a hatalmasok soha nem fogadnának el egy ilyen fejleményt, mert emiatt gyorsan elveszíthetik az irányítást, és az utat törhet társadalmi és politikai fejleményeknek. Így az izraeli kormányszerv, a Jád Vásem és a Brit Zsidók Képviselő-testülete kihúzta a dugót, hátracsavarva az Amazon karjait, hogy több mint 70 könyvet kiiktassanak, ami számunkra kb. 50 százalékos bevételkiesést jelentett egyik percről a másikra. Ezután hazudtak a közönségnek a cenzúráról, azt állítva, hogy csak három könyvet iktattak ki. Mindeközben az Amazon kb. 150 könyvünket cenzúrázza. Minden alkalommal, amikor egy új könyvet adunk ki, kiiktatják azt pár napon vagy héten belül. Az Amazon leányvállalatai, mint az AbeBooks és a The Book Depository, szintén csatlakozott a csetepatéhoz kb. egy éve, kidobva könyveinket.
Számos országban, a német nyelvűekkel az élen, a könyveink törvényen kívülre lettek helyezve; értsd, bűntény azokat reklámozni, vagy feltüntetni eladás céljából, hát még konkrétan el is adni őket ezekben az országokban.
2019-ben a YouTube letiltotta minden fiókunkat, kiiktatva a közönséget elérő legfőbb felületünket.
Némi gyakorisággal a hitelkártyákat feldolgozó partnereink is magunkra hagynak minket, miután „tippeket kapnak” valamilyen nyomásgyakorló csoporttól arról, miről is szól a mi üzletünk „valójában” szerintük, és minden alkalommal, amikor ez előfordul, egyre nehezebbé válik új partnereket találni. Jelenleg meg kell tűrnünk egy olyan szerződést, ami visszatartja minden hitelkártyás bevételünk 10 százalékát, mert mi egy „nagy kockázatú” üzlet vagyunk. Bár ez igaz, ha a szociális térfélről beszélünk, az üzletünk ugyanakkor lenyűgözően alacsony kockázatú pénzügyileg, mert vásárlóink szokatlanul hűségesek, támogatók és megbocsájtók, amikor arról van szó, hogy esetenként nehézségekbe ütközünk abban, hogy eljuttassuk hozzájuk a könyveinket, alapvetően a postai forgalomba való kormányzati beavatkozások miatt, értsd: cenzúra. Jellemzően az emberek nem adományoznak fősodratú könyvboltoknak, amikor ott vásárolnak könyveket, de a mi esetünkben ez nagyon gyakori. Hovatovább, ha egy rendeléssel bajok vannak, mert nem tudjuk eljuttatni azt a címzettnek ilyen-olyan okokból kifolyólag, a vásárlóink jellemzően nagyon támogatóak és megértőek azon folyamatos küzdelem kapcsán, amivel meg kell birkóznunk, hogy ezt az üzletet eleve megtartsuk a saját lábán. Így a több mint 20 évben, mialatt hitelkártyás kifizetéseket is elfogadtunk, soha nem volt egyetlen üzletünk sem, ami rosszul sült volna el, úgy értve, hogy soha nem panaszkodott egy vásárló sem a bankjának miattunk nem korrekt, vagy illegitim pénzügyek miatt. Ez is egy nem jellemző dolog.
A cenzúra legutóbbi esete a közösségi felületeken fellelhető fiókjaink széles körű letiltása volt, amit a 2021 eleji Washingtonban történt zavargások eredményeztek. Több fiókunkat elvesztettük ekkor is, és azóta alternatív felületekre váltottunk át.

– A cenzúra növekedése és mindenféle multinacionális akadályok ellenére egyesek számára még ez sem elég. Ez év elején a Simon Wiesenthal Központ kiadott egy tanulmányt egy dr. Harold Brackmantól. Ezt írja: „És mégis, a német Germar Rudolf elkezdte beteríteni a világhálót áltudományos szeméttel, melyek számos fokozattal a korábban az IHR által kiadottak alatt vannak. A csökkenő számú holokauszttagadó »kutatók« a jó megítélésű történészek karakterét kezdték el rágalmazni.” Tanulmánya olyan szinten gyenge, hogy az már kínos, de láttunk már sok ortodox „szakértőt” elképesztő szintű alkalmatlansággal, és mégis ők szabják meg az irányvonalat. A Központ ösztökéli a további cenzúrát és tiltást. Egy másik revizionizmusellenes tanulmány ebből az évből amiatt panaszkodik, hogy még mindig akadnak revizionista találatok az internetes keresések eredményei között, amit ők „hibás működésnek” neveznek. Beismerik, hogy a revizionista találatok száma „alacsony”, de mégis azt javasolják, hogy „folyamatosan [legyenek] felügyelve és frissítve a tartalomszűrő rendszerek”, és hogy „erősíteni kell a párbeszédet az örökségi intézmények és a szakma között”. Miközben az Egyesült Államokban jogilag betiltani a revizionista tartalmat nem egyszerű, átléphetik a legalitást és kialakíthatnak egy alaposabb cenzúrát és algoritmikus elnyomást, ami a mai internetközpontú korszakban tulajdonképpen kitörli ezt a tartalmat a közönség szeme elől, anélkül hogy világosan betiltaná azt. A revizionisták egy furcsa helyzetben vannak itt: a baloldalra húzó felületek cenzúráznak („rasszizmus” miatt), a jobboldali intézmények pedig éljenzik mindezt („antiszemitizmus” miatt), tekintve mennyire cionista és Izrael-párti a fősodratú konzervativizmus (lásd a BDS[Izrael-bojkott]-ellenes akcióikat). Mire számítasz a közeljövőben e tekintetben?

– „És mégis, a német Germar Rudolf elkezdte beteríteni a világhálót áltudományos szeméttel, melyek számos fokozattal a korábban az IHR által kiadottak alatt vannak. A csökkenő számú holokauszttagadó »kutatók« a jó megítélésű történészek karakterét kezdték el rágalmazni.” Ez vicces lenne, ha nem lenne annyira hazugan félrevezető. A könyv, amire hivatkoznak itt, először 2016-ban jelent meg, és egy teljesen politikai természetű könyv, ami nem vitat meg semmilyen történelmi érvet. Az IHR nem adott ki semmilyen anyagot a holokauszt kapcsán az elmúlt kb. 20 évben, és az azt megelőző évtizedekben is csak pár témába vágó könyvet adtak ki, melyek mai mércével eléggé elévültek. Így elég nehéz lenne bármit is kiadni, ami több fokozattal azon szint alatt van. Sőt, anyagaink sokkal jobbak ahhoz képest, amit az IHR valaha is csinált, így inkább az ellenkezője igaz ennek. Mindez csupán arra mutat rá, hogy ezek a zsidó források hazudoznak azért, hogy olvasóik figyelmét eltereljék a kellemetlen valóságról. Továbbá, nem terítettem be a világhálót semmivel sem. Nyomtatott könyveket adtam ki, melyek reklámozva vannak és megjelenítésre kerülnek pár erre szakosodott honlapon (https://shop.codoh.com és www.HolocaustHandbooks.com). Mások talán lemásolták ezeket a könyveket, és kitették őket mindenhová, amit bárki megtehet nyugodtan, de ez tőlem független. Hovatovább, mi sosem támadtuk senkinek a karakterét, történész vagy sem, jó megítélésű vagy sem, hanem egyszerűen könyveket adtunk ki, melyek analizálták és kritizálták az érveiket. Nem érdekel minket senkinek a karaktere. Ugyanakkor jelenleg a még több cenzúrára való felszólítás, és a tömegek, főleg gyerekek további sulykolása számunkra az egyetlen módja annak, hogy lemérjük, sikeresek vagyunk-e vagy sem. Ha könyveink nem fenyegetnék a berendezkedést, nem akarnának egyre növekvő cenzúrázást. Minél több a cenzúra, annál boldogabbak vagyunk, egyfelől. Egyre inkább szorítanak a hüvelykujj csavarokon, de üzletünk állandó felfelé ívelő növekedéssel rendelkezik mégis. Bármit is tegyenek, nem győzhetnek. Visszatarthatnak minket, és ezt meg is teszik, de nem győzhetnek hosszútávon. Egy bizonyos ponton valami majd utat tör, és amikor ez a szellem kijön a palackból, nem lesz mód arra, hogy az visszakerüljön oda. Tudják ezt ők is, és így egyre inkább szorítani fognak a fogáson. Ennek hatásaként, a nyomás arra, hogy megtörjön ez a totalitárius szorítás, szintén erősödni fog állandóan. Minél nagyobb a nyomás, annál nagyobb lesz a durranás, amikor ez a cenzúratömb felhasad. És ez nem lesz egy szép durranás. De talán ezt akarják, mert profitálnak egy nagy durranásból, ahogy azt folyton tették a múltban. Elvégre a holokausztnak nevezett nagy durranásból bőségesen hasznot húztak, hát miért ne készüljenek egy másik hasonló nagy durranásra, és húzzanak hasznot abból is? Minden zsidóellenes eseményt kihasználnak. Ebből táplálkoznak. Ettől függenek. Ilyen események nélkül beolvadnának és eltűnnének. Így egyfelől akarják azt, hogy dühösek legyünk, hogy kikeljünk magunkból, ami ezáltal megkönnyíti céljaikat. Ha nem akarod ezt a szörnyeteget táplálni, ne lásd azt el azzal, hogy olyat teszel, amiből hasznot tudnak húzni.

 – Az Egyesült Államokban a Trump-korszak alatt megfigyelhettük nem csak az internetes cenzúra fokozódását, de az utcaszintű politikai erőszakét is: sokszor, szinte közömbös gyakorisággal láthatunk átlagos állampolgárokat, amint belekeverednek utcai zavargásokba, dühöngésekbe, vagy a faji, vagy a szexuális témák miatt (mint a „transzfóbia” miatti hisztéria). Embereket támadnak meg, vernek össze, szúrnak le, néha még agyon is lőnek, tisztán politikai okokból kifolyólag, vagy dühöngő nem fehérek által, vagy a berendezkedés (gyakran fehér) harci kutyái, az antifa militánsok által. Csak egy a közösségi médiában leközölt bejegyzésre van szükség, amiben „rasszizmussal” vagy valamilyen „bigottsággal” legyen valaki vádolva ahhoz, hogy egy felajzott tömeg gyülekezzen a házánál, vagy családtagjait zaklassa. Bár, szerencsére, nem hallottam revizionistákat érő fizikai támadásokról már egy ideje: talán mert manapság minden a „fajról” és a „transzról” szól ezekben az években, és a média csendje a revizionisták kapcsán segíthet a radaron kívül maradni. (Feltételezem, hogy ez megváltozna, ha hirtelen a revizionisták a tévében szerepelnének ismét, mint a ’90-es évek elején azokban a beszélgetős műsorokban lezajlott viták során…) Milyenek a tapasztalataid politikai disszidensként az Egyesült Államokban eddig, főleg a biztonság tekintetében?

– Nem illegális, és nem is teljes mértékben elítélt dolog népszerűség tekintetében rasszistának lenni, vagy anti-betűsaláta-istának lenni – legalább is egyelőre. Így a csürhének lincseléses igazságszolgáltatáshoz kell folyamodnia ahhoz, hogy „igazságot szolgáltasson”. Ez más a revizionizmus kapcsán. Amikor az még nem volt illegális, és az emberek nem voltak teljesen agymosottak még, a csürhe vette kezébe a dolgot. Ez véget ért az 1990-es években, amikor a revizionizmus illegálissá vált egyre több országban, és amikor az átlagos társadalom sulykolása olyan átható lett, hogy ma már a legtöbb ember akarva működik együtt bármilyen disszidens kirekesztésében. Így nincs szükség a lincseléses igazságszolgáltatásra már. Egy demokráciában az egyetlen különbség a lincseléses igazságszolgáltatás és a jogi vádemelés között, hogy az előző kötetlen és túlkapásokhoz vezethet. Így a csürhe elveit, amik azt irányítják, jobb jogi keretek közé helyezni, az üldöztetést vádemeléssé formálni, ami legalább kiszámítható. A lincselés nem az.
Az Egyesült Államokban revizionizmusellenes törvények nincsenek, így a lincseléses igazságszolgáltatás továbbra is komoly fenyegetés. De a revizionisták megtanulták a leckét. Megpróbálnak nem adni a csürhének semmilyen célpontot, amit megtámadhatnának. Nincsenek semmilyen fizikai helyszíneink, amit az emberek megtámadhatnának. Nem szervezünk fizikai konferenciákat, előadásokat vagy bármilyen gyűléseket, amiket célba lehetne venni. Nem menetelünk, demonstrálunk vagy küldünk személyeket, hogy zavarjanak meg gyűléseket, és csináljanak botrányt. A világháló idejében mindez nem szükséges. Visszavonultunk a kibertérbe, úgymond, ahol nagyon nehéz támadni, megzavarni vagy elnyomni minket. És a rendel-és-nyomtat, illetve digitális könyvek idejében még a könyvkereskedésünk se annyira sebezhető.
Amikor a személyes biztonságról van szó, nem panaszkodhatok. Soha nem tapasztaltam semmilyen ellenségességet vagy következményeket azokon a helyeken, ahol eddig éltem az évek alatt, és nem hiszem, hogy ez egyhamar változna. Ez is annak köszönhető, hogy nem szaladgálok a szomszédságomban olyan pólókban, melyek valami olyasmit mondanak, mint „a holokauszt sosem történt meg!”. Egyik barátomtól egyébként kaptam egy ilyen pólót egyszer, de csak pizsamaként használtam eddig – az éjszaka sötétjében, zárt ajtók mögött. A privát életem olyan, mint az átlagos emberé. Nem aggatom történelmi – vagy bármilyen – nézeteimet a nyakamba. Ha valaki ezeket meg akarja ismerni, a világhálón megtalálja mindazt. Még személyesen leszólítva se lehetne velem sokra menni, mert nem érzem szükségesnek személyes békém kockára tételét azért, hogy egy idegennek elmondjam, mit gondolok valamiről. Nem győzheted meg a világot azzal, hogy őszintén beszélsz a szomszédaiddal, de saját életedet nyomorúságossá teheted azzal, hogy óvatlanul beszélsz velük.

– Akadtak gondjaid a Castle Hill Publishers miatt olyan országokkal, ahol tiltva van a „holokauszttagadás”, és emiatt feketelistán vannak a revizionista művek? Nem kérem, hogy felfedj esetleges titkokat, ha esetleg egyes kiskapukat kell igénybe venned ahhoz, hogy kikerülj bizonyos korlátozásokat, de kíváncsi vagyok, hogy akadtak-e emiatt gondok?

– A Castle Hill Publishers az Egyesült Királyságban van, egy USA-beli ággal. Sem az Egyesült Királyság, sem az Egyesült Államok nem tiltja a revizionizmust. A kormányaik megvetik azt, enyhén szólva, de a polgári jogok védelme alatt jogunkban áll azt csinálni, amit teszünk. Ha valamilyen más kormánynak ezzel gondja van, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok kormányaival beszélje meg azt. Hogy ezen a téren voltak-e diplomáciai kísérletek erre, nem ismert számunkra, mert nem éreztük hatását. Amit csinálunk, szigorúan legális ott, ahol azt csináljuk, és engem csak ez érdekel. Van sok ország világszerte, ahol ilyen-olyan könyveket tiltanak be. Kína, Mianmar, Észak-Korea, Irán stb… Mindnek megvannak a saját cenzortörvényei. Németország, Ausztria, Izrael, Franciaország stb. másmilyennel rendelkezik. Valamilyen módon mindegyik diktatúra, melyekkel szemben mindenkinek ki kellene állnia ellenszegülésként. A diktátorok csak akkor győzhetnek, ha mi, a polgáraik lefekszünk és lapítunk. És ha győznek, jellemzően kiterjesztik szorításukat a társadalom körül, mindenki számára rosszabbá téve a dolgokat. A „Wehret den Anfängen!” egy ideillő német kifejezés, szó szerint fordítva „Hárítsd el a kezdeteket!”, értsd: „vedd elejét a dolognak!”, avagy „Egy öltés idejében felér kilenccel!”. Könnyű harcolni egy kialakuló diktatórikus kormánnyal. Ha a hatalom már megszilárdult, egyre nehezebb lesz azokat a láncokat levetni.

 

– Írtál egy könyvet személyes történetedről mint revizionista, ami néha dühítő, néha megható, és ebben beszélsz a motivációidról, de talán nem bánod, ha megkérdezem: mi az, ami miatt haladsz tovább az úton, évről évre, évtizedről évtizedre? Szükséges kell legyen egy nagyon erős idealizmus ahhoz, hogy valaki egy küldetésre koncentráljon, akkor is, ha úgy tűnik, az egész világ megveti őt érte, főleg a világ azon része, amelyik a leginkább megköszönhetné mindazt. Fárasztó történeti kutatás, akkor is, ha szinte az egész történészvilág tűzet és kénkövet hány irányodba; tisztára mosni a németek nevét (még ha nem is ez lehet a többség motivációja), miközben Németország, és lehet, hogy a németek nagy százaléka, bebörtönözne egyszerűen tudományos kutatásokért… Azok az emberek, akik vagy vállat vonnak, vagy még támogatják is idős asszonyok (mint Ursula Haverbeck) bebörtönzését revizionista vélemények miatt, ugyanazok lehetnek, akik kifogásokat találnak egyes nem fehér migránsok magasabb bűnözési arányaira (ők a körülmények áldozatai, vagy a rasszista rendszeré stb.) – és mégis, a revizionisták (vagy fehérpárti aktivisták, akikre mindez szintén vonatkozik) haladnak tovább. Bizonyára senkiből nem lesz revizionista a pénzért, vagy anyagi haszonért – de akkor mi hajt téged pontosan? Miként jellemeznéd az átlagos revizionistát e tekintetben? Sokan közülük, beleértve téged is, elképesztő árakat fizettek ezért a „küldetésért” ahhoz, hogy csupán „hobbiként” űzzék azt.

– Ez egy állás. Oké, nem olyan állás, mint bármi más, de úgy kell kezelned azt, ha haladni akarsz előre. Csinálod a dolgodat munkaidőben, de aztán továbblépsz, és normális életet élsz. A tűzoltó sem adja fel veszélyes karrierje közepén, hát miért tenném azt én?
Alapvetően egy bibliofil vagyok. Tudományos és mindenféle szakterületet lefedő könyveket már gyerekkorom óta gyűjtöttem, és most csinálom is ezeket. Az álomállásom az, hogy valami főszerkesztő legyek egy tudományos kiadónál. De ha egyszer belekerülsz a holokausztrevizionizmusba olyan mélyen, mint én, nincs visszaút. A berendezkedés teljesen feléget minden hidat mögötted. Így ha büntetett előéleted van, és társadalmilag „gonosz tagadó”-ként vagy megítélve, mint én, vagy abbahagyod, és az egyetlen karrierlehetőség előtted a karbantartó vagy iskolabuszsofőr, vagy haladsz tovább. Persze többről szól ez, és írtam is egy könyvet erről, amint említetted. Ez egy karakterjegy. A legtöbben letérdelnek a nyomás alatt, néhányan kiegyenesednek. A legtöbbeket eltántorítja a fenyegetés, páran kíváncsiak lesznek tőle. A legtöbben abbahagyják, ha megbüntetik őket, páran még inkább belehúznak az igazságtalanság miatt. A legtöbben foglalkoznak azzal, mit gondolnak az emberek róluk, páran tesznek rá. Az emberiség fejlődése mindig a kevesektől függött, nem a többségtől. Ha az új és a veszélyes mindig eltántorított volna minket, még mindig a fákon mászkálnánk és banánt ennénk.

– Nem csak revizionista könyveket adsz ki. Be tudnál ezekből mutatni párat? Milyen témák érdekelnek a revizionizmuson kívül?

– Tudományos kiadványok lelkes olvasója vagyok. A National Geographic kiadványainak, a Scientific American és Science Magazin előfizetője vagyok. Érdekel bármi új a tudományok területén, legyen az anyagi tudomány, csillagászat vagy ökológia, hogy párat említsek. Kerülöm a világhálót (kivéve, amikor szükségem van rá szakmai okokból), és minden más médiaváladékot. De a kiadóm teljesen rossz hely lenne ahhoz, hogy olyasmit adjon ki, amit a fősodor szívesen és előszeretettel felkarol. A Castle Hill Publishers egy speciális kiadó, ami olyan témákra összpontosít, melyeket máshol nem lehet kiadni. Ha egy szerző megkeres minket egy írással olyan könyvhöz, amit más is kiadhat, ajánlom inkább azt. Mi a legutolsó árok vagyunk a cenzúra elleni árokharcban. Mivel fősodratú média és reklámcégek feketelistáján vagyunk, nincs tulajdonképpen termékeink semmilyen reklámozására módunk a fősodratú közönséget célozva, és bármilyen könyv a mi logónkkal mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy azt cenzúrázzák, vagy betiltják mindenhol. Így csak akkor akarj velünk kiadatni valamit, ha tényleg nincs más mód rá. Emellett egy kis cég vagyunk alacsony költségvetéssel, amit az alapvető üzleti célunkra kell összpontosítanunk. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ezeket a csekély erőforrásokat valamilyen ezoterikus projektnek szenteljem, miközben elhanyagolom a revizionizmust. Van egy bizonyos számú könyvünk a szólásszabadsággal kapcsolatos témákban, többnyire revizionisták mesélik el saját történeteiket, és szintén az úgynevezett „zsidókérdésről”, ami kb. annyira egy harmadik pólusú téma, mint a holokausztrevizionizmus. Sőt, a zsidókérdést érintő könyveink jellemzően jobban fogynak, mint a történelmi tanulmányaink, talán azért, mert többeket érdekelnek a válaszok a jelenlegi politikai és társadalmi dolgok kapcsán, mint egy távoli, kellemetlen történelmi téma. De bármilyen könyv a zsidókról mindig azzal fenyeget, hogy az elhagyja a tisztán tudományos kutatás dimenzióját, és áttér a vélemény és politikai célok területére, amiben inkább nem akarok részt venni. Ha konkrét címeket szeretnél, keress rá „Thomas Dalton” nevére a világhálós üzletünkben.

– Írtál korábban arról, hogy szüleid és nagyszüleid a háború alatt, és a háborút követő időszakban, németellenes atrocitások áldozatai voltak, és hogy mindezt magadtól kellett felkutatnod, mert úgy tűnik ez nem érdemelte meg, hogy az iskolai tananyag része legyen – ellenben egy bizonyos másik történettel. Észre lehet venni egy bizonyos feszültséget (gyakran zsidók részéről), ami a „rivális” népirtásokat illeti, mint a holodomor körüli frusztráció (főleg mivel egyes kulcsfigurái annak zsidók voltak, mint Genrih Jagoda és Lazar Kaganovics). Úgy tűnik, bár a világ elvileg fel kellene háborodjon azok miatt, akik népirtások hivatalos narratíváit kérdőjelezik meg mint erkölcstelen és megvetendő emberek, a „holokauszthívők” nem rendelkeznek ilyen gátlással, amikor más népirtásokról van szó. Ez emlékeztet a Simon Wiesenthal Központra, amikor az felszólította Izraelt, hogy ne ismerje el a holodomort népirtásként, és ki ne emlékezne az ADL-es Abraham Foxman hücpéjére, aki megkövetelte az ukránoktól, hogy ne beszéljenek annyit saját népirtásukról, mert az kicsinyíti a zsidó holokauszt státuszának speciális voltát (a Defamation 2009-es dokumentumfilmben). Az író és a Háárec újságírója, Sam Sokol számára se volt probléma „revizionálni”, amikor azt mondta: „Az ukrán vezetők következetesen eltúlozták a holodomor áldozati számát, hogy az meghaladja a 6 000 000 holokausztáldozatot” – hozzátéve, hogy a nem zsidó áldozati szerepnek „az eszközként való felhasználása a zsidó szenvedés kicsinyítésére szolgált, és arra, hogy náci kollaboránsok rehabilitálódását igazolja.” A zsidó médiumok szintén nem éreztek bűntudatot, amikor az állítólagos gázkamrákra cáfoltak rá 2 éve, melyekben állítólag lengyelek voltak „elgázosítva”. Feltételezve, hogy a te családod és német néped nem szerzett semmilyen hatalmat olyan atrocitások miatt, amiken átestek, talán ez a szégyentelen strategizálás az, ami azt a hatalmat eredményezi, és ez lehet talán az ortodox vonal fenntartásának a célja. Mi a véleményed minderről?

– Társadalmainkban a holokausztot más történelmi eseményektől elszigetelten tanítják, és így az értelmezhetetlenné válik, nem lehet abból semmilyen jogos tanulságot levonni ennek eredményeként. A modern kor atrocitások sűrű sora, melyeket az emberiség egyik része követ el a másik iránt. Az oka mindennek az a populációs robbanás, amin Európa átesett a késő középkor óta. Ha az emberiség egyik része technológiailag felsőbbrendűvé válik, és így kiemelkedően termékennyé lesz másokhoz képest, a leigázás és populációs lecserélés szinte elkerülhetetlen. Ez történt Amerikával ilyen-olyan mértékben az 1600-as évek óta. Amikor az európaiak elkezdtek egymásra lépni Európában, a kontinensközi konfliktusok szintén elkerülhetetlenné váltak, két harmincéves háborút eredményezve, az elsőt 1618-1648 között, amit a legtöbb európai szinte már elfelejtett, de ami, ha a pusztításra és relatív populációs összeomlásra tekintünk, amit kiváltott azokon a területeken, ahol a harcok dúltak, rosszabb volt mint a második harmincéves háború, 1914 augusztusától 1945 májusáig. Ez az átívelő távlat. Az első világháborút az eredményezte, hogy az európaiak leigázták az egész földet és nem volt már mi ellen forduljanak, csak saját maguk. Németország mint az iparosodott nemzetek legutóbbi klubtagja, és mint a legsikeresebb ezek közül, mindig nagyon sebezhető geográfiai helyzetben volt, nem rendelkezve természetes határokkal és több szomszédos országgal = potenciális ellenséggel körülvéve, mint bármelyik másik ország a földön. Sikeresnek lenni sok irigy szomszéddal, és nem rendelkezve folyóval, heggyel vagy óceánnal mint védelemmel, egy recept volt a katasztrófához. Ez minden. A második világháború nem volt más, mint az első megismétlése, amikor a világ további irigy része megpróbálta befejezni az elkezdett munkát, megszabadulva ettől a sikeres, ronda vetélytárstól itt Európa közepén. A holokauszt, bármit is értsünk ezalatt, mindössze egy alfejezete volt mindennek.
Az orosz forradalom egy olyan ideológiának a kiömlése volt, ami ideológiailag próbált meg választ találni Közép-Európa gondjaira, amik a túlnépesedésből eredtek. Mind az azt megalapozó ideológiát, ahogy a konkrét erőszakos forradalmat is jelentős mértékben zsidó értelmiségiek hajtották. A forradalommal együtt járó, és főleg az azt követő rémségekért sokan „a zsidókat” okolták. A nemzetiszocialista ideológia antiszemita aspektusa egy ellenforradalmi ideológia volt. A nemzetiszocializmus megpróbálta megoldani a túlnépesedésből adódó gondokat a saját módján, és megpróbálta megelőzni a kommunista rémségek növekvő daganatként Németország belsejébe való terjedését.
Ha leírnánk az ok-okozat láncolatát, akkor ott lenne a zsidó kizárólagosság mint az eredendő bűn, amit a cári antiszemitizmus követne mint a zsidó forradalmárok és alapvető zsidóellenes pogromok atmoszférájának legfőbb tápláléka a forradalom előtti és utáni Oroszországban. Sok zsidó értelmiségi, mind Oroszországban és azon kívül, azonosult a forradalmi üggyel, miközben a nem zsidók úgy tekintettek „a zsidóra” mint a forradalomból eredő minden rémség fő felelősére. Tulajdonképpen az orosz forradalom az oroszországi zsidókat és külföldi támogatóikat és pénzelőiket egy olyan sarokba szorította, amiből nem volt kiút. Vagy győznek bármivel, ami rendelkezésükre áll – beleértve a terrort mindenki ellen, aki vélt vagy valós ellenségük volt –, vagy elszenvedik a zsidóellenes pogromok legnagyobbikát. Elmagyaráztam már ezt a fokozódó visszacsatolási hatást „Az első holokauszt” című dokumentumfilmemben (amit Heddesheimer azonos című könyvének a bevezetőjeként írtam, ami a Holokauszt Kézikönyvek sorozat 6. része). Amikor a háború kitört a nemzetiszocialista Németország és a Szovjetunió között, az összecsapás volt ezen két világ között. Ez az összecsapás már zajlott 1917 és 1921 között, amiben a forradalmárok győzedelmeskedtek. De akkor, 1941. június 22-én, ez a konfliktus belekezdett a második körbe. Természetesen itt nem csupán „antiszemiták” voltak „zsidók” és „zsidó bolsevikok” ellen, ahogy azt a nemzetiszocialisták gyakran beállították, de a „holokauszt” gyökere ez volt: bosszú és elszámoltatás a zsidó-szovjet uralom rémségeiért, és annak kb. 20 millió áldozatáért, beleértve a holodomort. Ezek az események szorosan összefüggenek, és bárki, aki megpróbálja elválasztani őket csak értelmezhetetlenné teszi mindazt. Ezzel nem azt mondom, hogy ami a holokauszt alatt történt jogos volt. De ha nem értjük meg az ok-okozati összefüggéseket, nem tanulunk belőle semmit sem. Úgy beállítani a holokausztot mint ami az égből pottyant le minden logika nélkül, csupán azt váltja ki belőlünk, hogy egy ilyen megjósolhatatlan dolog újbóli, bármikor bekövetkezhető előfordulásától fogunk félni. Ez a paranoia az, amibe a modern zsidókat nevelik csoportként, és ez nem tesz jót nekik. A legtöbb konfliktus emberek két csoportja között közös felelősséggel rendelkezik. Egyik oldalt hibáztatni, és figyelmen kívül hagyni a másik hibáit egyszerűen csak ugyanazon hibák megismétléséhez vezetnek, egyenesen kiváltva a következő konfliktust.
Ahogy a zsidók viselkednek Izraelben annak az országnak a modern visszaállítása óta, világosan mutatja, hogy egy új rés alakult ki a régiek mentén: a zsidó kiváltságosság eredendő bűne, mely a muszlim/arab zsidóellenes sérelmeket váltja ki, és terrorhoz vezet minden ellen, ami Izrael útjában áll. A muszlim/arab reakció erre kiszámítható, és mindkét oldal egy folytonosan fokozódó konfliktus útján halad. Izrael a Közel-Keleten hasonló geográfiai helyzetben van, mint Németország Európában: (majdnem) természetes határok nélkül, és sok irigy és dühös ellenséggel körülvéve, egy végső leszámolásra várva. Ez katasztrófához vezet, és csak idő kérdése, hogy mikor bontakozik ki mindez.
A legbutább ötlet volt pármillió zsidót egy sivatagi területre helyezni, körülvéve több százmilliónyi halálos ellenséggel, hogy aztán azokat provokálják évtizedeken keresztül, végtelenül. Miként lehet bármi kételye bárkinek is afelől, hogy ez miként fog végződni? De a zsidók nem tanulnak a múlt leckéiből, mert nem néznek szembe saját múltjuk ronda részeivel.

– Egy magyarországi zsidó felmérés szerint 2006 és 2019 között a „gázkamrák” történetének el nem fogadása 6-15% között ingadozott. Az a hit, miszerint a zsidó áldozatok száma sokkal kisebb volt mint a jelképes 6 millió, 12-26 százalékot tett ki, míg 9-21% hitte azt, hogy a legtöbb atrocitást zsidók találták ki a háború után, és végezetül 40-58% szerint ennyi évtized múltán már ideje lenne abbahagyni a történet ilyen szintű ismételgetését (80. o.). Európában maradva, a Rágalmazásellenes Liga 2015-ös felmérése szerint Görögország 28 százaléka, és Magyarország illetve Lettország 25 százaléka hiszi, hogy az áldozati szám „sokkal kevesebb” mint amit állítanak (21-22. o.). Ezek nem igazán revizionisták, de nyitottak minderre, és ezek elég jó számok. Ugyanakkor a revizionisták a múltban nagyon optimisták voltak a holokauszt történetével kapcsolatos fejlemények miatt: a Leuchter-jelentések, majd a Rudolf-jelentés például erőteljes hozzájárulások voltak a hazugságok és valótlanságok lebontásához. Sokan hihették, hogy egy-két évtizeden belül teljes diadalt arat a revizionizmus… De most három évtizeddel járunk mindaz után, és még többel Paul Rassinier után, vagy, hogy magyar példánál maradjunk, a Világhódítók: Az igazi háborús bűnösök című könyv (melynek angol verziója is van) a nacionalista szerző Marschalkó Lajostól, már 1958-ban nyíltan valótlannak nevezte a 6 millió és a gázkamrák történetét (171-182. o. stb.), sok hivatkozással. Ám mégis, a hivatalos történet még mindig hatalommal áll a helyén, az elmúlt 3 évtized nagyon minőségi kutatásai ellenére. Elképzelhetetlen, hogy akármilyen közszereplő nyíltan ellenvéleményt fogalmazzon meg a hivatalos történet kapcsán, még akkor is, ha az nem illegális az országában. Miként látod a revizionizmus jövőjét? Mik az optimizmusra és aggdalomra való okok?

– A zsidó felmérések céllal rendelkeznek: nagyszámú „tagadó” kimutatására szolgálnak, hogy így aztán sírhassanak, és több segítséget, pénzt, befolyást és cenzúrát, több sulykolást kérjenek. Egyetlen szót nem hiszek el az ilyen felmérésekből. A helyzet az, hogy társadalmaink soha nem voltak olyan szinten félrevezetve a holokausztpropaganda által, mint ma. A bölcsőtől a sírig, szinte naponta ki vagyunk téve ennek a kíméletlen propagandának. Kizárt, hogy mindez a nem hívők számának bármilyen növekedését eredményezné. Mindazonáltal, ahhoz tartom magam, amit Robert Faurisson mondott egyszer: optimisták vagyunk a revizionizmus jövőjét illetően annak erőteljes érvei miatt, de pesszimisták a revizionisták jövőjét illetően, a folyamatosan növekvő cenzúra, üldöztetés és egyoldalú félretájékoztatás miatt. A történelmi pontosság ilyetén küzdelme nem kerül megoldásra, hát még „megnyerésre”, pár éven belül. Aki nem hajlandó nagyon hosszútávon részt venni ebben, az gondolkozzon el rajta ismét. Évtizedekről van itt szó, valószínűleg sokról, mielőtt egy világszintű paradigmaváltás kiváltja a történészekből és a társadalomból azt, hogy újraértelmezzék a múltat egy objektívabb szempontból.

– Végül, bizonyára a magyar olvasókat érdekelné bármilyen történeted Magyarországról, ha van olyan: vagy talán lehet olyan üzeneted, amit szerinted meg kéne fontolnunk? Köszönöm szépen, hogy erre fordítottad az idődet! Az utolsó szavak téged illetnek.

– “Bella gerant alii, tu felix Austria nube” – „Háborúskodjanak mások, te, boldog Ausztria, házasodj!” Ha megfigyeljük a helyzetet a cs. és kir. monarchiában az első világháború előtt, és ha összevetjük azt azzal, ami ma a helyzet az Európai Unióban, ahol a határokat eltüntették, és az emberek letelepednek és keverednek és üzletelnek és vegyesen házasodnak békében, nem tudom, miért kellett átesnünk két világháborún ahhoz, hogy az egyik helyzetből a másikba kerüljünk, ami tulajdonképpen ugyanaz. Persze, a cs. és kir. monarchiának volt sok hibája, de nagyjából békés, civilizált egység volt, mely fejlődhetett volna békésen oda, ahol most vagyunk, bármilyen vérontás nélkül. Ha megkérdezik, hogy ha lenne módom az idő visszafordítására, milyen történelmi periódust szeretnék visszahozni, az az első világháború előtti időszak lenne, amikor Európa talán rendelkezett megoldatlan konfliktusokkal, de mindazt még békésen el lehetett volna intézni. Az első világháború több és nagyobb igazságtalanságot és konfliktust okozott, mint amennyit megoldott, és a második világháború, amellett, hogy milyen rombolást okozott, szintén egy hedonista ideológia beiktatásával járt, ami egyenesen vezetett a populációs összeomláshoz, ami az egész kontinenst védtelenné teszi a migrációs leigázás/populációs lecserélődés ellen, amit egy sokkal termékenyebb afrikai és közel-keleti népség okoz.
Ha választhatok a történelemből hősöket, akkor azok a nyugati front árkaiban lévő férfiak lennének, az első világháború alatt, az 1915-ös karácsonyi időszakban (és valamelyes megint 1916-ban), amikor hallották az „ellenséget” énekelni ugyanazt a karácsonyi dalt, amit ők is énekeltek, letették a fegyvereiket és átmentek az „ellenséghez” megünnepelni a karácsonyt közösen, fittyet hányva a feletteseik parancsaira, hogy öljék továbbra is egymást. Ezek a katonák az igazi humanitárius hősei a modern világunknak. Sajnos, amikor a karácsony véget ért, felvették fegyvereiket ismét, és tovább ölték egymást. Szükségünk van több olyan emberre, akik dacolnak feletteseik olyan parancsaival, és parlamentjeik olyan törvényivel, melyek az alapvető humanitárius értékeknek mondanak ellent.
Az ellenállás kötelező!

* * * * *

Germar Rudolf személyes oldala:
http://germarrudolf.com/

A Holokauszt Kézikönyvek sorozat oldala (információ és ingyenes digitális könyvek):
http://holocausthandbooks.com/

Nyomtatott könyvek rendelése:
https://shop.codoh.com/

Támogatás:
http://holocausthandbooks.com/index.php?main_page=9

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info

Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »