Pünkösdvasárnap – Gondolatok a szentírási szakaszhoz (1Kor 12,3b–7.12–13)
Hitünk nem szavakból áll: lényege az Istennel való kapcsolat. Ez a kapcsolat mégis szavakban, bensőnket feltáró, kapcsolatot építő szavak által épül.
Ezért a hitvallás szavait a Szentlélek adja, illetve a hívők közössége, az Egyház tanítja meg nekünk. S ha egyszer szavakat találtunk rá, ez a hit lassan az életünket is átjárja, alakítja, irányba állítja.
Pünkösd napján ezek a tapasztalatok szólalnak meg a szentlecke soraiban, amelyet Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első leveléből veszünk. Három rövid bekezdés, a titok háromféle megközelítése. Először is a Szentléleknek köszönhetjük a hitünket, azt, hogy képesek vagyunk és akarunk is Jézushoz tartozni. „Senki sem mondhatja magától: »Jézus az Úr!«, csak a Szentlélek által.” Másodszor arról van szó, hogy a Szentlélek képessé tesz az egymásért élt életre: „A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele.” Harmadszor újra a közösség tapasztalata szólal meg, az öröm afelett, milyen sokféle embert fog össze a Lélek egyetlen testben, az Egyház közösségében. „Mi mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk keresztségünk által.”
Vajon miért ír minderről Pál apostol, mit akar mondani ezzel? A korintusiak alaposan összekülönböztek egymással, s később magával Pállal is. A viták egyik témája éppen az volt, milyen a helyes vallásosság, miről lehet felismerni, hogy valakiben a Szentlélek működik. Pál elismeri a sokféle ajándékot, de próbakőnek, a hitelesség pecsétjének az egymás iránti szeretetet látja. Erről ír majd a levél következő, 13. fejezetében. Amikor tehát feszültséget tapasztal, nem mond le a hit igazságáról, nem vonja kétségbe, hogy a Szentlélek működik, de arra is rámutat, hogy
Szavaiban bizonyára visszacseng a felnőtt hívek keresztségének emléke is: egységet és szeretetet tapasztaltak meg, „akár zsidók, akár pogányok, akár szabadok, akár rabszolgák” voltak azelőtt.
Amikor pünkösdöt ünneplünk, Krisztus Lelkének kiáradását, úgy gondolom, ez a két irány számunkra is fontos. Az első, hogy ne adjuk fel hitünk természetfeletti igazságát, higgyünk a Szentlélek munkálkodásában. Az imádság nem csak elcsendesedés, a szentségek nem csak közösségi alkalmak, az Egyház nem csak egy világméretű egyesület. A hit nem csupán tapasztalat, bár mindig társul hozzá valamilyen megtapasztalás. A másik, hogy vegyük számba azokat a jeleket, amelyek a mi közösségeinket is elevenné teszik. Hogyan valósul meg bennük a befogadás, a gyengék, a szegények, az idősek felkarolása, hogyan él bennük az apostoli bátorság és tettrekészség? Mit tehetünk mi magunk is azért, hogy ne elfojtsuk, hanem szárnyalni segítsük embertestvéreinket?
Amire Istennel együtt tekintünk, az növekedni kezd.
Szerző: Martos Levente Balázs
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
