Blanckenstein Miklós idén 75 éves, és 50 éve szentelték pappá. E jeles évfordulók alkalmából beszélgettünk vele a pestszentimrei Szent Imre-plébánián, ahol négy éve plébánosként szolgál. Emellett püspöki helynök, az Esztergomi Hittudományi Főiskolán pasztorálist tanít, valamint „Az Egyház társadalmi tanítása” elnevezésű tantárgyat, és ő a Kanter Károly Felnőttképzési Intézet képzési vezetője.
– Hogyan tekint vissza papi hivatása kezdetére?
– Alapvetően katolikus légkörű családban nőttem fel, és katolikus világban mozogtam. A Mátyás-templomban ministráltam, és Farkas Gézával kis ministránsokat vezettem. A Regnum volt a másik vonulat, amiben benne voltam, akkoriban ez az illegalitást jelentette. A papi hivatásom alakulásában kitűnő papok is szerepet játszottak. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy megismerhettem őket. Érettségi után, 1965-ben jelentkeztem a szemináriumba. Azután elvittek két évre katonának, majd megkezdtem a tanulmányaimat.
– A Regnummal mikor és hogyan találkozott?
– Az ötvenes évek vége felé anyám angolt és németet tanított Budán, a Várban. A tanítványai közé tartozott egy Horváth Péter nevű fiatalember is, aki Kelenföldön a Regnum tagja volt. Egyszer eljött hozzánk látogatóba, és meghívott, így csatlakoztam a kelenföldi közösséghez, még a lebukásuk előtt, 1958-ban. Azok az egyetemisták vezettek aztán minket, akik szabadlábon maradtak. Voltak táboraink, kirándulásaink, lakásokon találkoztunk. Engem soha nem zaklattak, hiszen akkor még kisgyerek voltam, nem idéztek be kihallgatásokra. A családunk tagjait 1945 után kitelepítették vagy lecsukták. A szüleim ezt megúszták. A Várba kerültünk albérletbe, amikor Szigetvárról, ahol születtem, visszaköltöztünk, de a nagybátyámat Márianosztrára vitték.
– 1972-ben szentelték. Hogyan kezdődött a papi szolgálata?
– 1973-ban kezdtem meg a pályafutásomat. Az esztergomi szemináriumban töltöttem három évet, de mivel a központi szemináriumban is tanultam, és a két intézmény ritmusa különböző volt, csúsztam egy évet. Ezalatt az Egyetemi templomban és egy kis kápolnában segédkeztem, majd Dorogra kerültem, ahol nagyon jó kis csapatot örököltem. Daxszal (Ferenczy Rudolf – a szerk.) gitáros misszióval jártuk az országot. Később Budapesten, a Damjanich utcában szolgáltam két éven át egy kis kápolnában, így belevetettem magam a főváros szellemi életébe. Akkortájt indult Bolberitz Pál katekézise, de Kerényi Lajos és Kozma Imre is tevékenykedett már. Az egyetemistákból kis közösségek alakultak, és beindult az élet a Krisztinavárosban is, ahová helyeztek.
A hetvenes évek nagyon izgalmas korszak a magyar Egyház történetében, érdemes lenne feldolgozni a kortársak visszaemlékezései, egyéni történetmesélései alapján. Akkoriban indult a Vigilia Kör Nyíri Tamás professzorral, Lukács László atya is feljött Kecskemétről. A szellemi élet felpezsdült, a konferenciabeszédeken az Egyetemi templomban szinte a csilláron is csüngtek az emberek. Ekkor kezdődtek el a Nagymarosi Ifjúsági Találkozók, majd két évvel később Bíró László Máriagyűdön indított hasonlókat, Szegeden pedig Gyulai Endre püspök úrék. Volt katolikus ifjúság, főként az egyetemi városokban. A nyolc katolikus gimnázium sokszor hívta meg azokat a papokat, akik nagy hatást tettek az ifjúságra. Érdekes szakasza volt ez az életemnek.
A blokkoló békepapság már kezdett kihalni a plébániákon, rájöttek, hogy érdemes káplánokat tartani, akik dolgoznak is. Mindszenty bíboros 1975-ben meghalt, adminisztrátorként Lékai László vette át a helyét. A Lékai-érában lassan elkezdtek megyéspüspököket szentelni.
Ez a másfél évtized érdekes változást hozott, de nem egész Magyarországon. A hagyományos vallásosság a gazdagodás miatt visszaesett, jött az egykézés, a háztáji. Az emberek a pénzre hajtottak, utazni akartak akkor is, ha a téesz busza viszi őket. Volt útlevél a keleti, majd a nyugati blokkba is, ami kommunikációs lehetőséget jelentett a nyugati keresztényekkel.
– A rendszerváltás milyen változást hozott?
– Még négy évvel a rendszerváltás előtt összeszedtünk az ország különböző részeiből negyven olyan papot, akikről tudtuk, hogy közösségben, ifjúságban és evangelizációban gondolkoznak. Évente rendszeres találkozókat tartottunk az Örökimádás-templom hittantermében. Sokukból lett püspök. Ekkor már Paskai László volt a prímásunk, több intézmény is segítette a munkánkat, például a bíboros úr által alapított Országos Lelkipásztori Intézet. II. János Pál pápa magyarországi látogatása után Paskai bíboros meghirdette az esztergomi zsinatot. Három csapatot hozott létre a nuncius úr, az egyikben én is benne voltam. 1994-ben jelent meg a zsinati könyv.
– Látogatása során a Szentatya találkozott a Népstadionban a fiatalokkal. Ennek megszervezése az Ön nevéhez is kötődik. Hogyan emlékszik vissza az eseményre?
– Két napra kaptuk meg a stadiont, egy nap volt a felkészülésé, egy pedig a pápalátogatásé. Őrült eső tombolt az első napon, nem tudtunk próbálni, pedig a Győri Balett volt felkérve. Másnap, amikor kora hajnalban odaérek, jön a biztonsági főnök, és halálsápadtan kérdezi, hogy kimenekítjük-e a védett személyt. Mondom: mi van? Akkor robbant ki a Gorbacsov elleni puccs a Szovjetunióban. Délelőtt 10 órakor végre eldőlt, hogy a pápa marad, és lefut az egész program. Délután a Szentatya találkozott a Mátyás-templomban a kispapokkal. Az volt az előírás, hogy mire onnan áthozzák autóval, addigra minden résztvevőnek bent kell lennie a stadionban.
– Ön szerint mitől függ a pasztoráció sikere?
– Az elkötelezett embertől, aki, ha kell, ha nem, személyesen és közösségben is teszi a dolgát. Az intézmény segít, de akár hátráltathat is. Katolikus iskolarendszerben gondolkozunk például, de látjuk, mennyi energiánkat köti le, és a hozadéka nem biztos, hogy olyan nagy.
– Mi az, amiért különösen hálás?
– Megemlíthetem a nagy rendezvényeket, de egy lelkivezetői beszélgetés vagy az emberek kapcsolódása a Jóistenhez ugyanolyan lényeges. A papi szolgálatnak megvannak a személyes benső történetei, amelyek a legfontosabb és leértékesebb tapasztalatok. Kaptam egészséget, dolgozhattam, szerettek, nem bántott soha senki. Nehézséget sokat láttam, szenvedést is, de a személyemet sosem érte bántás.
– A papi szolgálaton belül mi áll a legközelebb Önhöz?
– Mikor mi volt a feladatom. Amikor húsz évig káplán voltam, hitoktatással foglalkoztam, miséztem, gyóntattam. Aztán amikor egyre inkább körülvettek a gimnazisták és az egyetemisták, akkor a lelkivezetés, a beszélgetések, esketések, jegyesoktatások töltötték ki a mindennapjaimat. A lelkipásztori intézet megalapítása után sokat utaztam az országban mindenfelé, de külföldre is az osztrákokhoz, németekhez. Amikor 2000-ben a Várba kerültem, új feladatként jelent meg az életemben a turizmus, és az a kérdés, hogy mit kezdjünk a Mátyás-templommal.
– Mit jelentett Önnek, hogy az esztergomi szeminárium rektora volt?
– Tizenöt évig együtt lehettem harminc-negyven olyan férfival, aki azt kereste, hogyan szolgálja a Jóistent. Ilyen kivételes helyzet kinek adatik az életben? Még akkor is nagyszerű volt ez, ha főnöknek kellett lennem.
– Hogyan élte meg az utóbbi négy évet a pestszentimrei plébánián?
– Arra jöttem rá, hogy megöregedtem. A gyerekek világa már más, nem beszélem a nyelvüket, hiszen harminc-negyven éve nem foglalkoztam velük. Szeretem őket, de tudom, mit jelentett köztük élni, amikor fiatal voltam. A közösségi élet szempontjából a Szentjánosbogár mozgalom is jelentős nálunk, péntek esténként nagy élet van. Sok itt a nagycsalád. Mindig rácsodálkozom, mennyi hűséges és kitartó közösség van, ahol imádkoznak; ezeket még Gödölle Márton atya hozta létre. A pandémia két éve izgalmas időszak volt, közösségi házat építtettünk ezalatt. Paptestvérem, Mazgon Gábor atya a lelkivezetés mestere, ketten állunk helyt a plébánián.
– Meglátása szerint milyen feladatok állnak az Egyház előtt Magyarországon?
– Először is nagyon át kell gondolni, hogy mire van energiánk. Másodszor pedig úgy kell meghatározni a fő csapásirányt, hogy a hit és a közösségépítés legyen a legfontosabb. Mit tudunk fenntartani az intézményekből? Az nem járja, hogy a papság életének nagy részét intézmények menedzselése tölti ki.
Választ kell találni arra, hogy miért szekularizálódott Európa, amikor a nyugati országokban a zsinat után megvolt a pénz, paripa, fegyver. Ha ezt a jelenséget megértjük, akkor tudjuk majd, mi legyen a mozgásunk fő iránya, merre tovább.
– Ön szerint mi a szekularizáció oka?
– A háború után nagyon tisztességesen elkezdtek felépíteni egy jóléti társadalmat. Volt karitatív és szociális tevékenység, civil társadalom, keresztény politizálás és így tovább, csak a hitről ne beszéljünk – gondolták –, mert hiszen toleránsak vagyunk. A hit átadása elmaradt, és a „jóemberség” került a helyébe. Közben megerősödött a liberalizmus, annak is a diktatórikus változata. Most ebben a helyzetben kell választ találnunk az életünk és a hitünk kérdéseire. A városmisszióban ezzel próbálkoztunk Brüsszelben, Párizsban, Bécsben, Budapesten. Kérdés, hogy mennyire erős a polgári kereszténység.
– Pedig annyi a családközösség az Egyházban!
– Ez nagyon jó, csak a missziójuk nem ér el százezrekig. Próbáltam statisztikákat készíteni. Körülbelül ötmillió katolikus megkeresztelt van az országban. A közösségek élik a maguk életét, de nem lehet azt a feladatot adni nekik, hogy menjenek ki az utcára. A családok sokszor a gyerekeknek sem tudják átadni a hitet, ami nem azt jelenti, hogy rosszul csinálnak valamit. Normális, hogy a gyerekek nem veszik át automatikusan a hitet. Régen, a zárt világban még követték a szülők példáját, de ma már ez nem így van. Rá kell ébredni arra, hogy felnőttként a személyes megtérés a döntő. Ahol az elkötelezett katolikusság összetart, és próbálja a hitet közösen megélni, annak van tartószilárdsága.
Az a szemléletmód, hogy jövünk, és majd mindenkit megtérítünk, nem működik. A missziós tapasztalatok azt mutatják, hogy a modern világban a saját életünket kell tanúságtevőként élni. Ez a lényeg. Nem számokban kell gondolkozni.
– Ha egy papnak annyi a feladata, mint Önnek, hogyan tud bensőséges együttlétben maradni Istennel?
– A sztenderd válasz: imádkozni kell és elmélkedni.
Ez egy gépészmérnökre ugyanúgy áll, mint egy papra. Ha ez a kettős reflexió az emberben kialakul, és megvannak ehhez a társai, netán mesterei, akkor fenn lehet tartani az egyensúlyt.
– Az évek során kirajzolódott, hogy mi az élethivatása?
– Én a papságot tekintem annak. A családomban az elköteleződésnek mindig volt hagyománya: az egyik nagynéném misszióban szolgált Afrikában, az Esterházy nagymamának az egyik testvére pap volt. A regnumi atyák és más papok is olyan életmodellt mutattak fel, amire azt mondtam, ilyesmit szeretnék én is. Óriási szabadságot kaptunk, ez egyszerűen fantasztikus! Izgalmas kérdés, hogyan használom ki ezt, és miként mozgok benne. A kommunizmus le akarta rombolni az istenkapcsolatot és az emberi kapcsolatokat, de ezt nem lehet, ha nem hagyom. Hálás vagyok mindazért, amit a társaimtól kaptam, és örülök, hogy benne lehettem azokban a helyzetekben, amelyeket az életem során megéltem.
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. november 6-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
