A 125 éve született Szabó Lőrinctől olvasunk ezúttal verset. Körülöttünk bár tél van, és vacognak a csupasz fák a ködben, de születésre készülünk… járja át testünket-lelkünket az öröm és az élet melege. Erre biztat versben elbeszélt élményével a költő is.
TÉLI FÁK
Hegynek vitt az erdei út.
Megálltam. Vacogtak a fák,
jobbra-balra messze kinyílt
szemeim előtt a világ:
a táj, mint vén agy vértelen
eszméi, úgy levetkezett
és nem maradt belőle, csak
a csontváztiszta szerkezet.
Tél volt és csönd, még semmi hó,
az esti köd gyült és oszolt.
Az elmúlt nyárnak a halott
jelen csak kísértete volt
s az élt, a múlt, mikor arany
sípot fujtak itt a rigók,
a zöld nyár, melynek hült helyén
most füstként szürkült a bozót.
Kísértet voltam én is a
felboncolt és kipreparált
erdőben: szinte csontomig
éreztem a csupasz halált.
– Fa vagyok én is, ágbogas
csontváz! – és éreztem a gúzst
s hogy az idő hogy marja le
rólam is a lombot, a húst.
Soká és mozdulatlanúl
álltam ott a dermedező
csöndben… És lepattant egy ág
és megmoccant a temető.
Fölnéztem: – No, menjünk… – De most
rám fogta ezer fekete
vasvilláját és körülállt
a halott vázak erdeje.
– Nono! – ráztam fel magamat
és megindultam és mire
elértem az első házakat,
átjárt az élet melege,
de tovább is, egész uton
láttam még, hogy a ködön át
hogy döfködtek felém fekete
szarvaikkal a téli fák.
Kép: Borsodi Heni
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
