Reményik Sándor versét választottuk Szent József ünnepének estéjére. József imádkozik, a Magasságos Istenhez szól, akit e közben a karjában tart… Az Istenhez beszél, de a világ felé hallgat, őrizve a misztériumot. Egy szavát sem őrizte meg az evangélium. A költő megálmodta imáját, verssé szőtte szavait, melyekben ott vannak kétségei, de ott van készsége, alázata, szeretete is.
JÓZSEF, AZ ÁCS, AZ ISTENNEL BESZÉL
Magasságos,
Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél.
Apja volnék, – és mégsem az vagyok.
Ez a gyermek… ha szemébe tekintek,
Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
Anyja szemei s a Te szemeid,
Istenem, a Te szemeid azok.
Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
Oly ismerősek, s oly idegenek…
Ez az ács-műhely… ezek a forgácsok…
Mit tehettem érte?… mit tehetek?
Én tanítottam fogni a szerszámot,
Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
Úgy félek: mi lesz?
Most is ki tudja, merre kóborog,
Tekintetétől tüzet fog a műhely,
Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
Ó, jó volt véle Egyiptomba futni
S azután is óvni a lépteit,
Fel a templomig, Jeruzsálemig,
Míg egyszer elmaradt…
Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
Borzolta szürkülő szakállamat,
Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
Komoly nyomot parányi rózsaujja.
S most olyan más az útja…
Vezetném és Ő vezet engemet.
Csak azt tudom, a Te utadon jár,
Magasságos,
De ki tudja a Te ösvényedet?
Te vagy az atyja, – én senki vagyok,
Az Evangéliumban hallgatok,
S hallgat rólam az Evangélium.
Kép: Giovanni Battista Piazzetta: Szent József a Gyermekkel (1730-as évek)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
