A hosszú téli csendben, azt hallgatva mennyire várjuk már a hangokat, az erdő tavaszi hangjait, a nyitnikéket, a burokkolást… Ezt a várakozást írta versbe Jékely Zoltán, ezt a verset olvassuk az utolsó februári hétvégén.
AZ ERDŐ TÉLI CSENDJE
Mint már a roppant gyilkosság után,
mely nem, nem, Isten, ugye, nem jön el! –
olyan kihalt, olyan sötét a táj:
hangomra senki, senki se felel.
Ős cimborám, Erdő, mi lett veled?
Hallod-e hangom, e bús kutyaszót?
Meghalt az erdő, semmi felelet,
csonttá fagyott örökre a bozót.
Itt jártam a tavasszal – mennyi hang!
Egy cinkeraj hirdette az Igét,
bolondul cincogott száz nyitnikék,
s burukkolt egy-egy kerge vadgalamb.
Rigó-lelkekből az ág tetején
oly bűvös hangerővel fuvolált
az újuló fészekrakó remény,
hogy az irígységtől szavam elállt!
És most e csend, e kristályosodás,
homogén a legalsó csillagig,
ahol madár és ember nem lakik –
s ijesztőbb, mint egy farkasordítás.
(1962. december 27.)
Kép: Borsodi Heni
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
