Eseménydús éven van túl a szlovákiai politika. Alig egy évvel a Matovič-kormány megalakulását követően lecserélődött a miniszterelnök személye, a közvélemény és az elemzők pedig azt találgatják, meddig képes együttműködni a négy, sok témában ellentétes nézeteket valló koalíciós partner.
Érdemes összegeznünk, mennyi esély van arra, hogy Szlovákiában hosszú idő után ismét egy ideológiailag stabil, de legfőképp működőképes kormány jön létre, amely ellátja az alapvető feladatait. Például a járvány elleni védekezésen túl kialakít egy hosszú távú gazdasági, szociális, régiós vagy külpolitikai stratégiát.
Írásomban tömören összefoglalom, hogyan alakultak át a politikai szövetségeket meghatározó törésvonalak az utóbbi években a politikában, majd levonok néhány következtetést annak kapcsán, mire is számíthatunk a közeljövőben a pártoktól. Mi a hasonló gondolatfutamok értelme? Alapvetésem, hogy Szlovákia politikai-közéleti problémáinak fő okozója a társadalmi megosztottság, ami a politikára vetülve működésképtelen kormányokhoz vezet. A megosztó témák jelenléte a politikában pedig előidézi, hogy ne alakuljanak ki nagy, azonos nézeteket valló blokkok.
Két csoport, három tábor
Szlovákiában más országokhoz hasonlóan a kilencvenes évek demokratizálódási folyamatait követően két rivalizáló politikai tábor alakult ki: egy jobboldali blokk, benne a kereszténydemokratákkal, uniópárti konzervatívokal és liberálisokkal, valamint a nacionalista, egyben klasszikus szociális intézkedéseket szorgalmazó baloldali csoportosulások tömbje. Ez a felosztás azonban a múlté. Utoljára a 2012-ben megalakult, egyszínű Smer-kormányt tekinthetjük egységesen „baloldalinak”, a négy évvel később formálódott Smer–SNS–Híd–Sieť koalíció átlépve a klasszikus felosztáson bevallottan egy működőképes, viszont a választók számára ideológiailag értelmezhetetlen alternatívát akart létrehozni a szélsőségesek térnyerése miatt. Szintén a stabilitás fontosságával igazolta létét Pellegrini régi-új kormánya, valamint a legújabb Heger-kormány – a közbeeső egy évben Igor Matovič négypárti koalíciója a korrupcióellenes küzdelemben találta meg egy világnézetileg tarka és beazonosíthatatlan szövetség létjogosultságát. Egyik felállás sem alkalmas arra, hogy hosszú távú irányultságot adjon az országnak, ahogy korábban a Smer sem gondolkodott stratégiákban. Gyakorlatilag minden kormány a dzurindai örökséget viszi tovább a külpolitika és a gazdaságpolitika terén, más területeken pedig hirtelen ötletekből születő, átgondolatlan és gyorsan változó reformok születnek (mint a kulturális támogatások témája).
Miként bomlott fel a kétosztatú, jobb-baloldali versengésre építő rendszer? A szlovákiai politikában hagyománya van a fel- és eltűnő pártoknak. Robert Fico és a Smer hitele elhasználódott, miközben a 2010-es években leépült és eltűnt a jobboldali ellenpólus: az SDKÚ és a kereszténydemokrata KDH. A szlovákiai politika eközben hárompólusúvá vált, ugyanis a jobb- és a baloldal mellett megerősödött Marian Kotleba nacionalista-rendszerellenes szavazókat tömörítő, koalícióképtelen Mi Szlovákiánk Néppártja. Az ĽSNS sikere miatt kialakult politikai patthelyzetet 2016-ban az eredetileg jobboldali blokkba sorolt Híd és a Sieť „átigazolása” oldotta meg. Az együttműködés névleg az ország pragmatikus irányításáért és a szélsőségek elleni fellépésért született, a gyakorlatban viszont egy hatalmi alkut láthattunk. A klasszikus törésvonalakon átnyúló együttműködés nem hozott szerencsét sem a Smernek, sem az eljelentéktelenedő Hídnak és a Sieťnek. Ebből nem feltétlenül azt a tanulságot kell levonni, hogy a két tábor nem közösködhet, ugyanis pár év alatt eltűnni látszik a jobb- és a baloldal. A 2018-as Kuciak-gyilkosság után felszínre tört a szlovák társadalom politikusokkal szemben táplált frusztrációja volt hatással a két évvel későbbi parlamenti választás eredményére.
A legtöbb politikus és a sajtó véleményformálói klasszikus versenyre készülődtek és a jobboldali blokk győzelmét várták, a fejlemények azonban megcáfolták az előzetes várakozásokat. A vezető szerepre készülő Progresszív Szlovákia– SPOLU koalíció még a parlamentbe se jutott be, a mérsékelt jobboldali-liberális gyűjtőpártként formálódó, Andrej Kiska vezette Za ľudí pedig leszerepelt. Kotleba megtartotta a pozícióit, de a közhangulatból igazán az egyszemélyes, megoldóemberek dominálta pártok húztak hasznot, akik nem jobb- vagy baloldaliként definiálják magukat. Boris Kollár és a Sme rodina nemhogy eltűnt a politikából, de erősödni tudott, Igor Matovič és az Egyszerű Emberek pedig fél év alatt megnégyszerezte a támogatottságát. Az új garnitúra névleg nem a Smer, hanem a korábbi korrupt politikusok és a hasonlóan korrupt államhatalom ellenében határozta meg magát. A Matovič-kormány korrupcióellenes küzdelmen túli célkitűzéseit elmosta a koronavírus-járvány és bebizonyosodott, hogy Matovič sem emberileg, sem szakmailag nem tudja kezelni a krízishelyzeteket, a kompromisszumokra épülő kormányzást és a felelősségvállalást.
A nyugat és a kereszt dilemmája
A volt miniszterelnök ténykedésének utolsó hónapjai különösen kaotikusra sikeredtek, miközben több korábbi tabutéma is megnyílt a szlovákiai politikában, tovább mélyítve az árkokat. Könnyű Igor Matovič személyére fogni a megosztottság fokozódását, de valójában Szlovákia mellett az egész világban vitatémát jelent, mit is jelent a hagyományos értékek visszaszorulása, mekkora teret kapnak az egyenlőségpárti mozgalmak, vagy miként viszonyul egy ország az illiberális demokráciához. Sokkal inkább az a furcsa, hogy Szlovákiában ezek a témák nem korábban kerültek be a politikai közbeszédbe.
Az egyik fő, új, hangsúlyos konfliktust a Nyugathoz igazodás mértéke és a keleti nyitás szolgáltatja. Korábban már volt szó a dzurindai nyugatpárti örökségről. Szlovákiában korábban konszenzus uralkodott arról, hogy az ország akkor sikeres, ha minél teljesebb körű uniós integrációra törekszik: az ország a visegrádi négyek közül egyedüliként tagja például az eurózónának. Ennek történelmi előzményei vannak: az elszigeteltséget hozó Mečiar-korszak után az integráció, az igazodás és a Nyugattal való konfliktusok elkerülése kellett a szlovákiai fellendüléshez, a megbízható, nem ellenkező szövetséges imidzsét pedig az ország hosszú éveken keresztül, még a Fico-korszakban is fenn tudta tartani. Ami azonban progresszív 1998-ban, dogmává merevül huszonhárom évvel később. A régióban Magyarország az élharcosa annak a filozófiának, mely szerint Oroszországgal és Kínával gazdasági előnyökért cserébe megéri üzletelni, de más államok, köztük Németország és Franciaország is megkötik a saját alkuikat. Az, hogy a kelet–nyugati kérdésben kialakított fekete-fehér állásponttal a szlovák politika és a közélet nem tud mit kezdeni a Szputnyik-vakcinák behozata körüli botrányban mutatkozott meg látványosan. A kormány és a hatóságok döntése is megbénult, senki nem akarta vállalni a Nyugattal való konfliktust, de a közvetlen segítség elutasítását sem. Újabb árulkodó tünete a tanácstalanságnak a postoj.sk portál Orbán-interjújának és a szoros visegrádi együttműködés koncepciójának a fogadtatása. A régiós kooperációról szóló víziókat többen nem tudták máshogy értelmezni, csak nyugati hadüzenetként – pedig a nagyon laza visegrádi szövetség még a legegységesebb formájában is csak kiegészítője, nem pedig alternatívája lehetne az Európai Uniónak. Szlovákia számára két évtizeddel korábban a Nyugathoz való igazodás egyértelmű, kézzelfogható gazdasági versenyelőnyt jelentett. Manapság már nem biztos ugyanez.
A másik problémakör, ami alapjaiban határozhatja meg a politikai törésvonalakat, szintén nyugatról importálódott, csak épp felrúgta az érvényes társadalmi konszenzust: a keresztény-konzervatív erők és a liberális pártok értékkonfliktusáról van szó. Nemcsak a szlovák társadalom, hanem a szlovák törvényi környezet is meglehetősen konzervatív: kis teret hagy az etnikai és az új kisebbségek jogainak. A fokozatos nyitás konfliktusokkal jár, ami a gyakorlatban is megmutatkozik a vezető témákban: az abortuszra vonatkozó szabályok szigorítása, az ombudsman intézményének a kezelése is megmutatta, hogy a kormánykoalíció saját maga is megosztott a kérdésben, a mélyülő ellentétek pedig a kormány egységét veszélyeztetik. A liberálisok politikai súlya jelenleg viszonylag kicsi, a rejtőzködő konzervatívoké pedig nagy, de a városiasodás, a nyugati minták átvétele miatt borítékolható, hogy a progresszívok és a konzervatívok küzdelme nem szövetségeket tesz tönkre, hanem kormányok megalakulását akadályozza meg.
Az új témák előretörésével más ügyekről sokkal kevesebb szó esik. Korábban már volt szó a klasszikus jobboldal és baloldal kilúgozódásáról. A jövő politikai pártjai ezen a téren csereszabatosak: vegyítik a két oldal hagyományos követeléseit. Vannak még olyan erők – mint a libertariánus SaS –, amelynek van egy jól meghatározható, külön réteget (azaz a vállalkozókat) előnyben részesítő gazdasági követeléscsomagja, de a soron következő koalíciós tárgyalásokon nem ezen a témán fognak összeveszni.
A jobb-baloldali versengés mellett ideiglenesen háttérbe szorulhat a harmadik ellenpólus kérdése is. A szélsőjobboldali ĽSNS épp felemészti önmagát, elveszítheti a parlamenti képviseletét és már egyáltalán nem megkerülhetetlen a kormányalakításnál. Pedig csak másfél éve annak, hogy a Progresszív Szlovákia a Kotleba-párt rendezvényeinek megzavarására építette fel a stratégiáját. A szélsőséges erők térvesztése nem azt jelenti, hogy a probléma megoldódott: a potenciális Kotleba-szavazók nem tűnnek el, csak átalakulnak. Később azonban nem az általuk keltette veszélyre hivatkozva indokolnak majd bármiféle együttműködést, mint történt 2016-ban.
Van egy problémakör, amely borítékolhatóan továbbra is a szlovák politika hangsúlyos témája marad, a korrupcióellenes fellépés. A szervezett bűnözés elleni harc azonban nagyon könnyen átcsaphat klikkharcokba, sok esetben a hatóságok aktív közreműködésével. Ahol eltűnik egy korrupt vállalkozó hálózata, ott hatalmi vákuum keletkezik és bekerül egy másik. A folyamatos letartóztatások és a pénzemberek felelősségre vonása – egyelőre – nem tette jobbá magát az államot. Az elszámoltatás a politikai kultúra részévé vált.
Végül, de nem utolsósorban szólunk arról a kérdésről is, hogy ilyen viszonyok között milyen mozgástere van a magyar párt(ok)nak. A pártegyesítés lassú és gyötrelmes folyamata azért annyira nyögvenyelős, mert a szlovák politika két új konfliktusa a magyar politikát is telibe találta. Alapvető ellentétek vannak az MKP és a Híd között a kelet–nyugati viszony értelmezésében (Magyarország álláspontja miatt), ahogy a liberális–keresztény törésvonal mentén is. Ilyen körülmények között kell kialakítani az egységes Szövetség profilját, majd hozzálátni a szlovák szövetségek kereséséhez. Az 1998 és 2008 közötti egységes MKP legnagyobb erénye volt a megbízhatóság és az együttműködési hajlandóság a jobboldali erőkkel. A Híd leépüléséhez és kudarcához hozzájárult, hogy a párt a stabilitás érdekében megegyezett a másik blokkal, viszont azóta elmosódtak a blokkok. A Szövetség előtt a megalakulása után és az ötszázalékos támogatottság szavatolását követően ott áll egy alapvető dilemma: érdemes a párt sorsát hozzákötni egy szlovákiai ideológiához, vagy a nagyobb jó érdekében bárkivel elképzelhető a koalíció? Nem lesz egyszerű a válasz.
Tokár Géza
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
