Duray Miklós, talán a felvidéki magyar közélet egyik legvitatottabb személyisége. Sokan, sokféleképpen bírálták őt az elmúlt évtizedekben, de még többen tisztelik és becsülik mindig gerinces, karakán kiállása miatt. Véleménye, pedig évek óta nem vesz részt a napi politikában, senkit nem hagy hidegen. A Pro Probitate díj átvétele alkalmából beszélgettünk vele.
A Pro Probitate díj 1994 óta íródó történetében egyetlen ember kapta meg posztumusz az elismerést, Esterházy János. Miért pont ő?
Az ő személye pontosan meghatározza azt az irányvonalat, amelyet eredendően magunkénak tartottunk. Esterházy értékrendje egy elrugaszkodási pont, nem véletlen, hogy rajta kívül senki nem kapott in memoriam díjat.
A Pro Probitate az egyetlen, felvidéki magyar parlamenti képviselők által alapított kitüntetés, amely a közéleti magatartásról szól.
Minden évben ők választották ki a díjazottakat, 2004-ben társultak hozzájuk az MKP Európai Parlamenti képviselői is. Mikor már sem az egyik, sem a másik nem volt, kénytelenek voltunk egy szinttel lejjebb menni, most a párt megyei képviselői jelölnek. Sokatmondó ez is.
Meglepte az elismerés?
Korábban kétszer vagy háromszor felajánlották nekem a díjat, nem fogadtam el, egyetlen dolog miatt. Én találtam ki! Nem illő kitalálni egy díjat, aztán átvenni. Idén – lassan 28 év távlatából – úgy döntöttem, mégis elfogadom, de volt egy kérésem. Szeretném, ha felfüggesztenék a díj kiadását, vagy akár be is szüntetnék. Esterházy János díjazásától kezdve volt egy értékrendi folytonosság: a díjazott értékrendje legyen nemzeti, keresztény, konzervatív.
Attól tartok, ha létrejön az egyesülés, aminek tulajdonképpen politikailag létre is kell jönnie, mert nincs más út, nem tudjuk magunkat tartani az eredeti irányzathoz.
Ki kell találni egy újat, létre kell hozni egy új elismerést, de a Pro Probitate-t, azt hiszem, le kellene zárni. Meglátjuk, mi lesz, erről nem én döntök.
Ha marad a díj, lesz kinek adni? Lesznek még helytállóink?
Olyan még nem volt, hogy ne lettek volna. A kockázat persze mindig más. Valamikor börtön, valamikor kivégzés, valamikor kiszorítás, agyonhallgatás a tét.
A helytállásért mindig meg kell bűnhődni! A helytálló embereket a közösségünk mindig számontartotta, ha mással nem, hát emberi szolidaritással díjazta.
Mondom ezt úgy, hogy ha magamat helytállónak tekinthetem, hát keveseknek van a felvidéki magyarsággal kapcsolatban annyi negatív szolidaritásélménye, mint nekem.
Fáj ez önnek?
Azt hiszem, nem. A tevékenységemet sohasem hoztam kapcsolatba az érzelmeimmel, a mindenkori szükség alapján döntöttem. Nem vállveregetésért dolgoztam, viszont az, ami 1989 decembere óta velem, illetve a közösségünkkel történt, az egy igencsak sajátos látlelete a felvidéki és részben a magyarországi, illetve az egész magyar társadalomnak. Csak egy példa: 1989. december 8-án kormányalakítás van Prágában, én az új csehszlovákiai kabinetnek egyik, egyetlen magyar javasolt tagja vagyok, az egyeztetésre viszont, egyedüli magyarként, engem nem engednek be. Összesen négyen szorultunk ki a tárgyalásról – többek között Václav Klaus. Állítólag Marián Čalfa, akinek az apja valószínűleg egy szót nem beszélt szlovákul, vétózta meg a kormánytagságomat.
Szép, beszélő név…
Hát igen. De ha már a fájdalomról kérdezett, az a mai napig bánt, hogy a Polgári Fórum, a chartások, a korábbi harcostársaim ezt szó nélkül lenyelték. Talán ez az egyetlen tüske. Az, hogy az FMK-ban rengeteg olyan ember ült, aki engem utált, az nem különösebben zavart. Sokkal nagyobb baj volt az, hogy a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomban, ami ’89 decemberében persze még nem létezett, volt egy csapat, amelyik az én félreállításomon dolgozott, élén a párt úgynevezett független főtanácsadójával, Püspöki Nagy Péterrel. Róla tudjuk, hogy a csehszlovák titkosszolgálat ügynöke volt, megvannak az iratok. Ez egy dolog, ami szomorú, hogy az MKDM-en belül sikerült több embert megszereznie, köztük Bugár Bélát, akiből ő csinált elnököt Janics Kálmán eltávolításával. Az, hogy ez a csoport engem nem szeretett, szintén nem érdekelt volna, csakhogy mindez már a normális, harmonikus együttműködést akadályozta. A Bugár vezette MKDM sajnos besorakozott azon FMK-sok mögé, akik engem el akartak távolítani.
Feltette magának a kérdést, mi volt ennek az oka? Mi bajuk volt Durayval?
Néhány nappal azután, hogy 1989 decemberében visszajöttem Prágából, az előbb említett kormányalakítási tárgyalásokról, megkerestem az FMK-s fiúkat. Meggyőződésemmé vált, részben a Prágában tapasztaltak miatt, hogy nincs más megoldás, egyetlen közös, magyar, független pártot kell létrehozni. Ők ezt határozottan elutasították, mondván, a VPN-nel tartanak a továbbiakban. Körülbelül innentől datálom a félreállításomra való törekvést. Februárban jelentettük be az Együttélés megalakulását, majd Harna Pistával megkerestük a VPN-eseket, Budajjal és Kňažkóval volt találkozónk. Már akkor megkaptuk, tisztán emlékszem, hogy
mit keresnek itt maguk szélsőséges nacionalisták?.
Ez a jelző aztán önön is ragadt a következő évtizedekre.
Nem vettem zokon tőlük, mindenki a maga képességei szerint lehet hülye. Azt ugyanakkor rögtön tudtam, ez rettentő sok nehézséget okoz majd a továbbiakban. A következő évek ellenem, ellenünk indított támadásait mind-mind erre a vezérfonalra húzták fel.
Egyszer érdemes lenne végigtanulmányozni az eddigi írásaimat, beszédeimet, nyilatkozataimat, hogyan, mivel lehet indokolni, hogy én „szélsőséges nacionalista“ volnék.
Az Együttélés pártnév sem erre enged következtetni.
Látja, ez nagyon érdekes.
Tudja ki volt a koncepció legnagyobb ellenzője, aki folyton azzal jött, minek hozunk mi ide mindenféle lengyel, ruszin, morva, roma meg német idegeneket? Bugár Béla! Ő volt a leghangosabb.
A közös magyar párt gondolata tehát, legalábbis önben, már 1990-ben felmerült. Ha nincs a Mečiar-féle választási törvény, létrejön egyáltalán az MKP?
Ezt ma már nagyon nehéz megmondani, de az biztos, az egyesítési tárgyalások azt követően indultak el, hogy Mečiarék megfogalmazták a törvénytervezetet. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ellenünk irányul az egész, 15%-ot biztos nem tudtunk volna szerezni. Ez a tény vette rá végül is az FMK-t arra, hogy tárgyaljunk az egyesítésről. Az elképzelésük persze gyökeresen eltért a miénktől, egy választási pártban gondolkodtak, de három frakcióban, be is jegyeztettek egy pártot. Mi teljes pártegyesítésben gondolkodtunk, ráadásul az erőviszonyok szerint az Együttélés jelölhette az elnököt.
Önt?
Áh, nem, arról szó sem lehetett, Duka Zólyomi Árpád lett volna az elnök. Fel sem merült, hogy én legyek, tudtam, ha elnök akarok lenni, nincs egyesülés. Sem az FMK, sem az MKDM nem fogadott volna el.
Nem érdekelt a pozíció, számomra a legfontosabb az volt, hogy a három frakció koncepcióját megakadályozzam, mert tudtam, ez egyenes út a széthullás felé.
Egy módon lehetett megakadályozni, meggyőztem Bugárt arról, legyen csak két frakció, ennek fejében az Együttélés nem jelöl elnököt, hanem azt javasolja majd, hogy Bugár Béla legyen az elnök. Nem volt más megoldás. Őt az FMK-sok is elfogadták, tulajdonképpen saját emberüknek tekintették.
Ezt mire alapozza?
Tudom, milyen különtárgyalások zajlottak a háttérben. Nézze, ma sem bántam meg, hogy így döntöttünk. Nem volt más út, vagy pártegyesítés, vagy néhány hónap után szétpotyog az egész.
Így legalább tíz évig sikerült fenntartani a pártot, igaz, nem sok hasznot hajtott a felvidéki magyarság számára.
Most önkritikát is gyakorol? Érez politikai vagy akár személyes felelősséget?
Abban mindenképp, hogy nem tudtam eléggé befolyásolni az eseményeket. A párt gyakorlati irányítását, érdekérvényesítését teljesen átvette egy gazdasági lobbi. Tőlük függött, milyen politikai célokat tűzhetünk ki magunk elé, csak azt engedélyezték, ami nem jelentett veszélyt a gazdasági érdekeikre. Ezért nem lett semmi a megyerendszer átalakítására tett, illetve az alkotmánymódosításra vonatkozó, belső önrendelkezésünket érintő javaslatainkból.
Mindkét ügy ütközött bizonyos magyar gazdasági érdekekkel is, ha az MKP akkor kilép a kormányból, a MOL és az OTP talán a mai napig nem veti meg a lábát Szlovákiában.
Érezhető is volt 2002-től kezdődően, hogy a közösségünk kezd eltávolodni a párttól, 2006-ban már 60 ezer szavazatot veszítettünk, de még kormányerő lehettünk volna az első Fico-kormányban.
Egyetlen oka volt, hogy végül nem léptünk be a koalícióba, a gazdasági lobbinak kellett a közlekedési tárca.
Néhányan az elnökség jóváhagyása nélkül elmentek erről tárgyalni Ficóékkal, mikor aztán a Smernek egyértelművé vált, hogy ez a feltétel, beszüntették a tárgyalásokat, jött helyettünk az SNS.
Mikortól lehetett érezni, hogy a pártegyesítés nem hozta az elvártakat?
’98 őszétől, a járási elöljárók kijelölésekor. Én voltam a párt tiszteletbeli elnöke, de nem vehettem részt a tárgyalásokon. Láttuk, hogy nem működik a dolog, de csak 2007-re tudtuk Bugárt leváltani. Ennek lett aztán egyenes következménye a Most–Híd megalakulása.
Tudták, hogy Bugár erre készül?
Nem, egy ideig nem. Nem gondoltam, hogy az őt körülvevő gazdasági emberek ráveszik erre Bugárt, nem gondoltam, hogy ekkora gazemberek. A kezdet kezdetén amikor megismertem Bugárt, nem ilyen volt, bár mindig is befolyásolható figurának tűnt.
Ennek ellenére többször, több helyen elmondta, nincs alternatívája a Szövetség megalakulásának?
Nézze, a Most–Híd sem egységes, nem tehetünk egyenlőségjelet mindenhová. Van nagyjából 15-20 ember, akiknek semmi keresnivalója az egyesült pártban, a többieket el kell fogadni olyannak, amilyenek.
Nyolc év kormányzati szerepvállalás után azt mondja, kevés volt az elért eredmény, mégis a parlamenti képviselet szükségességéről beszélünk.
Mert el lehet érni többet is, és tudom, hogy mi miért nem értünk el. Azért, mert amikor választani kellett a gazdasági érdekek és a közösségi érdekek között, mindig az előbbit választották.
Az EU-csatlakozáshoz szükséges alkotmánymódosítások elfogadását például megakadályozhattuk volna. Egyetlen egy szavazaton múlott, az az enyém volt. Én sem szavaztam ellene. Nem mertem vállalni a politikai felelősséget! A közigazgatási felosztást nem szavaztuk meg ugyan, de nem léptünk ki a kormányból, pedig megbuktathattuk volna. Óriási viták voltak erről a párton belül, az Országos Tanács dönthetett volna úgy, hogy kilépünk, de Bugár időhúzása miatt, mire szeptemberre összehívtuk az OT-t, a tagok többsége már nem támogatta a kilépést. Megdolgozták őket. Ha korábban ülésezünk, szinte biztos, hogy megszavazzuk a kilépést. Mindezek ellenére, hogy a felvetésére is reagálják, meg vagyok győződve arról,
csak egy egyesített párttal lehet eredményeket elérni. Csak magyar párt képviselheti a magyar érdekeket. Ha nem sikerül tető alá hozni a pártegyesítést, akkor az MKP magára marad.
Az értékrenddel ugyan nem lesz probléma, de az érdekképviselettel igen, ezt nem engedhetjük meg. Persze azzal, hogy létrejön a Szövetség, az értékrendnek nem alapvetően, de törvényszerűen és részben változnia kell. Ezt el kell fogadnunk! Ezért gondoltam egyébként, hogy az idei Pro Probitate legyen az utolsó, a lezárás, az egyesülés után pedig jöjjön létre egy új elismerés.
Ennyi múltidézés után zárásul beszéljünk a jövőről.
Közösségünk jövőjét szerintem három tényező befolyásolja majd.
Sok múlik azon, mi lesz a fiataljainkkal, külföldre mennek-e, vagy maradnak.
Ebből a szempontból sajnos Magyarország is külföldnek tekinthető. Óriási anyagi segítséget kapunk Magyarországtól, de ez önmagában nem elegendő. Perspektíva is kell, ezzel viszont nem állunk jól, kelet felé haladva egyre rosszabb a helyzet. A másik, hogy
Budapestnek úgy kell a szerintem rendkívül fontos visegrádi együttműködésben lavíroznia, hogy közben nem áldozza be az itteni magyarság érdekeit, ez egy rendkívül nehéz feladat.
Végül
rengeteg múlik majd azon is, hogy a közeljövőben tudjuk-e normalizálni, egységesíteni a politikai közéletünket. A társadalmi közélet nem kell, hogy egységes legyen, elég, ha együttműködő, de a politikai igen. Anélkül félő, nincs magyar megmaradás a Felvidéken.
Életrajz:
Duray Miklós geológus, politikus, közíró, egyetemi tanár. Losoncon született 1945-ben, 1965 óta aktívan politizál. A kommunizmus idején kétszer is bebörtönözték, Amerikából hazatérve részt vett a bársonyos forradalomban, 1990-ben megalapította az Együttélés politikai mozgalmat. Az MKP megalakulásakor is aktív szerepet játszott, de a párt 2010-es parlamenti bukása után fokozatosan kivonult a napi politikából. 2021-ben ő kapta a felvidéki magyarság egyik legfontosabb díját, a Pro Probitate – Helytállásért díjat.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/27. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
