Joe Biden beiktatása után szenzációként járta be a sajtót, hogy egy 22 éves fekete költő, Amanda Gorman szavalhatta el saját, erre az alkalomra írt versét. Több médium is úgy adott hírt róla, hogy nem a beiktatott Biden, az első afroamerikai származású alelnök, Camala Harris, nem a szintén fellépő Lady Gaga vagy Jennifer Lopez volt a főszereplője az ünnepélynek, hanem Gorman.
A fiatal, saját bevallása szerint költő, író, álmodozót a First Lady, Jill Biden választotta, aki rajongója Gorman korábbi munkásságának. Amanda Gorman Jill Biden javaslatára vett fel sárga kabátot, a kiegészítőit – melyek szimbolikus jelentőségűek voltak – pedig maga Oprah Winfrey biztosította, de nem ez a lényeg.
Az ominózus vers a The Hill We Climb, azaz A hegy, amit megmászunk címet viseli. Gormannel már a szavalat előtt interjút készített a New York Times. A capitoliumbeli zavargások adtak új löketet a versnek, saját bevallása szerint azokról a kemény igazságokról szól, melyekkel Amerika még nem számolt. Ellen DeGeneres posztolta Twitterre, hogy Gorman azt mondta, 2036-ban indul az USA elnöki posztjáért. Ha tényleg ez a cél, akkor ügyes önmenedzselés, szó se róla.
Na de ki Amanda Gorman?
1998-ban született, a Wikipédia-oldala szerint költő és aktivista. Tevékenységének fő területe az elnyomás, a feminizmus és a fekete közösségeket érintő marginalizáció problémái. Ő volt az első, aki elnyerte a National Youth Poet Laureate címet 2017-ben. Fontos, hogy ez nem (csak) egy művészeti tevékenységet elismerő díj (bár azért bőven azt sugallja),
Amandának több könyve is megjelent, melyek közül több bestseller lett a beiktatáson elmondott szavalat/beszéd után.
Egyedülálló anyja nevelte fel, van egy ikertestvére is, Gabriella, aki szintén aktivista. Elmondása alapján olyan közegben nőtt fel, ahol korlátozott volt a tévéhez való hozzáférése, amúgy meg fura gyerek volt, mert a könyvek és az írás érdekelték. Auditív feldolgozási zavara van, ami nagyjából annyit jelent, hogy az agya nem rendeltetésszerűen dolgozza fel a beérkező hangokat, emellett beszédhibás is volt, úgyhogy manapság már erőként tekint arra, hogy képes jól beszélni. Nem, nem célom bemutatni a teljes életrajzát, csak egészen megdöbbentő, mennyire belepasszol a mostanság divatos sémákba Gorman élete.
A demokrata beiktatások fénypontja
Ha bemásolnám ide a teljes költeményt, gyorsan elveszteném az olvasót, úgyhogy csak pár részlet olvasható alább. Mikor láttam, hogy nahát, lesz ilyen is Bidennél, akkor azért a kommunista propagandairodalom ötlött öntudatlanul is eszembe, úgyhogy utánanéztem, mennyire szokás ez a tengerentúlon. Nem egy olyan ősi dologról beszélünk, mint az általuk fetisizált alkotmány.
Robert Frost volt az első költő, akit meghívtak, akkor J. F. Kennedy elnöki beiktatására. Írt egy verset akkor Elköteleződés címmel, de végül – a körülmények miatt – nem azt olvasta fel. Ez történt 1961-ben, legközelebb 1977-ben Jimmy Carter beiktatására látogatott James Dickey, hogy felolvassa A mezők erőssége című művét. 1993-ban Bill Clintonnak olvasott fel Maya Angelou – aki szintén kivette a részét Gorman segítésében – A reggel pulzusán című költeményt olvasta fel, 1997-ben pedig Miller Williams következett A történelemről és a reményről című alkotásával. Obama sem fukarkodott a költészettel, 2009-ben Elizabeth Alexander adhatta elő a Dicséret a Napnak verset 2013-ban pedig Richard Blanco a One Today-t. Aztán ugye jön a Hegy, amit megmászunk.
Amanda Gorman: A hegy, amit megmászunk
Szóval a vers. Egészben is elolvasható.
Nem, az ember nem várt sokat már a korábbi inagurációs versekből kiindulva sem. Nem is Gorman kritikája ez, hiszen hibáztathatja bárki, hogy kap az alkalmon: tessék, most ezzel lehet eladni valakit. És megkockáztatom, ha 2036-ban nem is lesz elnök, nagyon közel fog állni hozzá. Hiszen aranyos, fiatal, fekete és harcos. Egy PC-idol.
Már végigolvastam párszor, és eszembe jutottak a magyar irodalom elfelejtett szegléből olyan verssorok, mint a „Kun Béla elvtársit hamar összeszedte / útját Moszkvából napnyugatnak vette”, vagy a
Ennél több egyébként itt is található, a címe ellenére a cikk főként a politikai dilettantizmussal foglalkozik. S hogy a magyar viccesebb? Valóban nehezebb kellő komolysággal ódát írni a textilkombináthoz, mint a transzneműek elfogadásához. Az eszköz viszont ugyanaz.
Ahogy Babits írja az Új klasszicizmus felé című művében:
A mű utóélete
A hegynek azonban itt még nincs vége. Nyilván befutott a költő, író, álmodozó, fordítják a verset. Vagy költeményt. Vagy beszédet. Azaz csak fordítanák. Amanda egy 29 éves holland írót, a tavaly Nemzetközi Booker-díj tavalyi győztesét, Marieke Lucas Rijneveldet választotta, hogy holland nyelvre ültesse át a művet. (A Nemzetközi Booker-díj és a Man Booker-díj, meg a Booker-díj sem ugyanaz)
A Meluenhoff kiadó be is jelentette, hogy a magát nem binárisként meghatározó (magát sem férfiként, sem nőként nem azonosító) Rijneveld fogja fordítani, azonban jött a nemzetközi felháborodás (de legalább néhány aktivista jelezte, nem tetszik nekik az ötlet). A Guardian megszólaltatta a feleket.
Alapból Janice Deul újságíró és aktivista írt egy kritikát egy holland lapba arról, hogy a kiadó miért nem választott olyan fordítót, mint amilyen Gorman: „slammer (spoken-word artist), fiatal, nő és vállaltan fekete”. Deul hivatkozik még sokakra, akik fájdalmasan, csalódottan és haragosan fejezték ki értetlenségüket a döntéssel kapcsolatban.
Rijneveld, mikor még úgy volt, ő fordíthat, örömének adott hangot: „Gorman megmutatta a kimondott szó és a megbékélés erejét, az erejét valakinek, aki lenézés helyett a jövőbe tekint.” Miután visszalépett, így írt: „Megdöbbent a felfordulás, ami Gorman szövegének a fordítása körül keletkezett, de megértem azokat, akiknek fájdalmat okozott a kiadó döntése.” Aztán hangot adott reményének, hogy a költő „ötletei” minél több emberhez eljuthatnak, akik majd nyitott szívvel fogadják azokat. A kiadó mosta kezeit, bejelentették, hogy Rijneveld saját döntése volt a visszavonulás, Gormané meg a kiválasztása. A Meluenhoff vezetője, Maaike le Noble azt mondta, tanulnak az esetből, és már más utat fognak járni az új ismeretekkel felvértezve. Majd megnyugtatta a tiltakozókat: olyan csapatot fognak keresni, akik Amanda szellemében tudják átadni a fiatal író, költő, álmodozó szavait.
Rijneveld egyébként lehetett volna furfangosabb is: ha 22 éves fekete, amerikai, bináris lánynak vallja magát, máris övé a megtiszteltetés. 2019-ben a Magyar Állami Operaház színészei vallották magukat afroamerikaiaknak, hogy eljátszhassák a Porgy és Bess című előadást.
Summa summarum
Hosszú lett az írás, bevallom, de fontosnak tartottam, hogy a jelenség minden részletét bemutathassam. Többszereplős sztori ez, a hangsúlyosabb, utóbbi része pedig nem is egyedi. Az utóbbi időkben felfedezhetőek voltak villongások, hogy fekete színész hangját fekete szinkronszínész adja (mondjuk a belgáknak mázlijuk van Molenbeek-kel, simán integrálják majd a jónépet onnan). Külön érdekes, hogy a fekete Boleyn Anna vagy A Bridgerton család című Netflix-sorozat ellen nem léptek fel. A jelenséget, amikor fehér színész nem fehér karaktert játszik, whitewashingnek nevezik.
Érdekes még, hogy Rijneveldnél fel sem merült, hogy baj lenne, hogy tapasztalatlan, egyedül akkor, amikor abba kötött bele Deul, hogy nem fekete, meg nem is nő, és egyébként tapasztalata sincs. Persze mondhatjuk, hogy senki nem kényszerítette: ebben rejlik az ügy varázsa. Nincs kényszerítés.
Vagy szimplán egyetértett Deul véleményével, nem tudhatjuk.
Másrészt pedig az is aggasztó, hogy mennyire háttérbe szorul a tehetség, vagy a létrehozott mű minősége. Mert Gorman írása nem egy Robert Frost, de itt azért deklaráltan emelik a politikát a művészet felé. Ami nem azt jelenti, hogy ne születhetne ebből a kellemetlen párosításból bármi remekmű – mert voltak ilyenek –, csak hát kicsi rá az esély. Teljesen szubjektív a művészetfelfogás, de szerintem nem kellene, hogy a minőségi fokmérőt bármi keresztülhúzza.
Mert nem a szerzőt, hanem a művet kell nézni. Nálunk elég nagy harc leküzdeni az irodalomoktatás pozitivista, szerzők életművét magoltatós irodalomszemléletét, és ráhelyezni a fókuszt az irodalomra. Úgy tűnik, Amerikában ezt már meghaladták.
Harmadrészt azon jelenség kitüremkedése ez a tengeren át, ami leírja a mostani liberális trendeket. Ugye a liberalizmus szakított a szólás- és egyéni szabadságért vívott harccal, és mostanság az elnyomott vagy elnyomottnak vélt kisebbségek – gyakran mikroközösségek – kollektív jogaiért emelik fel a hangjukat. Hogy ezt azért, mert megváltozott a csapásirány, vagy szimplán egyszerűbb fekete-fehér módon jogokat követelni egy közösségnek, mint a szólásszabadság nem igazán fekete-fehér területén jól tevékenykedni, nehéz megmondani. Azonban ez azzal jár, hogy a közösségek gyakran irreális igényét a politikai diskurzus részévé teszik, irreálisan felnagyítva olyan igényeket, melyek a társadalomban nem merülnek fel. És itt főként az irreálissal van a baj. És a szinkronszínészek bőrszínének meghatározása vagy a fordító rasszára és nemére támasztott igény egy ilyen irreális elvárás. A másik oldala a dolognak pedig az, hogy amennyiben valaki kellő realitásérzékkel kezeli a dolgokat, nagyon könnyen elutasító hangokra talál.
Őket nem lincselték meg. Az USA-ban azonban rúgtak már ki embert azért, mert mondjuk szerintük nem másíthatja meg senki a biológiai nemét.
Mi a tanulság? Egyelőre semmi, hiszen hozzánk nem gyűrűzött be a trend. Mondjuk nem sok táptalaja lenne a magyar fordítók és szinkronszínészek között. Félő, milyen világ jön akkor, mikor majd megmásszák a hegyet.
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
