„A házunk előtt jött egy orosz tank”

„A házunk előtt jött egy orosz tank”

Zenélni kéne – mondta Gryllus Dániel Mikó Istvánnak valamikor a hatvanas évek végén, s hamarosan megszületett a Kaláka együttes, amelynek alapítására ma már tábla emlékeztet az Andrássy úton. Ha Mikó Istvánra gondolunk, elsőre mégsem a Kaláka, hanem leginkább Svejk és Robin Williams juthat eszünkbe. A 65 éves Mikó színészi feladatai mellett ma is zenél, szöveget ír. A vidám borisszák című kantátáját nemrégiben fejezte be.

– Zenész, színész, rendező, színházvezető. Mi indította el sokrétű pályáján?
– Édesanyám tanítónő, édesapám könyvtáros volt. Négyéves koromban az ő hatásukra már írtam-olvastam. Az első nagy könyvet, az Egri csillagokat korán, ötéves koromban olvastam el. Hosszú szünetekkel persze, jó sokáig, de megbirkóztam vele. Kisvárdán töltöttem a nyarakat s minden szabadidőmet, amikor a szüleimnek más elfoglaltságuk akadt. Nagynéném figyelte meg, aki ott élt nagyanyámmal, hogy mindig a rádió előtt állok, és vezényelek. A világ összes zenekarát eldirigáltam. Megsejtette, hogy lehet valamiféle tehetségem a zenéhez, s elkezdett hegedűórákra járatni. Tizenhárom évig abba sem hagytam. A szüleim örültek volna, ha konzervatóriumba megyek, ám sajnos nem szerettem gyakorolni. Inkább fociztam, játszottam. Normális akarok lenni, mint a többiek – mondtam. Egyébként később a zeneihez hasonló lelkesedéssel hallgattam a színházi közvetítéseket, a rádiójátékokat.

– Sűrű történelmi korba született. Hogyan emlékszik kisgyerekként a legfontosabb eseményekre?
– Az 1956-os forradalomra csak töredékesen, egy évvel az iskolakezdés előtt álltam. Arra emlékszem, hogy a Pasaréti úton, a házunk előtt jött egy orosz tank, s a nagyobb fiúkkal együtt nyomdafestéket nem tűrő rondaságokat kiabáltam oda. Egyszer apám sebes homlokkal jött haza, később tudtam meg, hogy golyó súrolta. A forradalom után mentem általános iskolába, a Baár–Madas-gimnázium épületében működő ének-zene tagozatos suliba. Aranykor volt.

– Miért?
– Imádtam muzsikálni, jól is tanultam. A rádiószínházi élmények hatására időközben elkezdtem színdarabokat írni. Szegény osztálytársaimat pedig rákényszerítettem, hogy bemutassuk.

– Milyen darabokat írt?
– Egyfelvonásos rövid előadásokat korabeli olvasmányélményeim alapján. Az elsőnek az volt a címe: Kié a pénz? Ha jól emlékszem, a Légy jó mindhaláligból merítettem, az ott megismert lottószelvényügyet alkalmaztam a saját darabomban. Kozmás tej címmel pedig paródiát készítettem, ezt szélesebb közönség előtt mutattuk be. A többiek egyet-egyet, én hat-nyolc szerepet játszottam benne, helyzeteket, stílusokat, jellegzetes alakokat parodizáltam. A színészi pálya felé igazából ekkor tettem meg az első lépést. A középiskolai évek sokkal rosszabbak voltak. Négy éven át sodródtam gimnáziumról gimnáziumra. Az egyikben szintén előadattam társaimmal a Kozmás tejet – kisebbfajta botrány lett belőle, mert az osztályfőnök magára ismert az egyik szereplőben. Nehéz esetnek tartottak, szerettem melléjárni az iskolának. Hihetetlen aprólékossággal szerveztem meg a lógásokat, utóbb azonban egy banánhéjon általában elcsúsztam, így a szüleim is tudomást szereztek a stiklikről. Nem egyszerű a kamaszkor – ezt apaként a másik oldalról is tapasztalhattam egyébként. Végül a József Attila Gimnáziumban érettségiztem 1969-ben. Azonnal jelentkeztem a színművészeti főiskolára, de elutasítottak, ez azután 1973-ig menetrendszerűen ismétlődött.

– Közben azonban fontos esemény történt: megalakult a Kaláka együttes Mikó István közreműködésével.
– A hatvanas évek végén mindenki gitárt vetetett a szüleivel. Én is áttértem a hegedűről a gitárra, verseket zenésítettem meg, egy barátommal indultam a Ki mit tud?-on is, de az utolsó lépcsőfokra már nem engedtek fellépni minket, mert egyetlen kategóriába sem tudták a zenénket belegyömöszölni. A megzenésített vers nem komoly-, de nem is könnyűzene, nem versmondás, nem propagandadal, mint a korban divatos polbeat. Hárman versenyeztünk volna a nem létezőnek tartott megzenésített vers kategóriában, nem is akárkik. Sebő Ferenc hozzánk hasonlóan József Attila-költeményekkel indult, Sass Sylvia volt a harmadik, ő zongorán kísérte magát. A Kalákára visszatérve: az érettségi után összefutottam a buszon Gryllus Dániellel. „Zenélni kéne! Csináljunk együttest” – mondta nekem. Leültünk az Ádám sörözőben megbeszélni a részleteket. Volt néhány szerzemény a tarsolyomban, betettem őket a közösbe. Hamarosan csatlakozott hozzánk Dani öccse, Gryllus Vilmos is és Veres Panka, aki leginkább énekelt. Közben Vilit elvitték katonának, akkor hoztam oda Radványi Balázs barátomat. Azóta is oszlopos tagja a Kalákának. Én egyébként szerencsés voltam, megúsztam a katonaságot. Volt osztálytársamtól hallottam, hogy a Malév-alkalmazottakat csak egy hónapra rántják be a seregbe. Így kerültem a légi közlekedéshez, repülőjegyeket árusítottam. Szívesen helyettesítettem a kollégákat, hogy a koncertek idejére szabad legyek.

– Honnan jött a Kaláka név?
– Apukám cserkészcsapatának a könyvtárát hívták így valamikor a háború előtt. Pecsétjük is volt, néhány kötetben fel is fedeztem odahaza. Gyerekfejjel igen érdekelt, mi is az a kaláka. A fogalom egyébként tökéletesen fedte, amit az együttesben csináltunk. Valaki hozott egy témát, s azt közösen megzenésítettük, hangszereltük.

– 1973-ban kezdte el főiskolai tanulmányait. Tanárai közül kik gyakorolták a legnagyobb hatást a pályakezdő ifjúra?
– Bár óriási örömet jelentett, hogy fölvettek, sajnos ott kellett hagynom az együttest. Akkor még nem lehetett mással foglalkozni a főiskola mellett. Az osztályfőnököm, Kazimir Károly nagyon sokat adott emberileg, szakmailag. Ő már korábban is eljárt a koncertjeinkre, onnan ismertem. Hegedüs Géza bácsi drámatörténet- vagy verstanóráját soha senki nem mulasztotta el, rengeteget lehetett tanulni tőle, empatikusan viszonyult a színészekhez. A rektor, Nádasdy Kálmán már az első pillanatban észrevette, milyen zenei hátterem van. Sokat énekeltetett, számtalan fontos dolgot tanultam meg tőle a színház és a zene összefüggéseiről. A diploma után Kazimir Károly szerződtetett a Tháliába. „Tessék elfelejteni, hogy maga zenész. Innentől fogva csak színész lesz” – mondta. Persze nem egészen így történt. Ettől kezdve ugyanis folyamatosan olyan szerepeket kaptam, amelyekben vagy énekelni kellett, vagy hangszeren játszani. Kazimir dalbetéteket, kísérőzenéket íratott velem.

– A hetvenes évek végétől egyre több tévéjátékban, tévéfilmben tűnt fel. A filmgyáriak nem keresték?

Hírdetés

– Sajnos nem, pedig szívesen álltam volna játékfilmben is kamera elé. A televízió valamennyire kárpótolt. Nagyon sokat játszottam, hívott Zsurzs Éva, Várkonyi Gábor.

– Hogyan lehetett összeegyeztetni a színházat a tévével?
– A tévéfelvételeket általában délután vagy éjszaka készítették. A délelőtti próbát és az esti előadást tehát nem zavarta. Így viszont egy napom szinte huszonnégy órás állandó szereplésből, fellépésből, munkából állt. Közben elindult szinkronpályafutásom. Volt az életemnek olyan szakasza is, hogy Budapesten egyszerre hét színházban játszottam, szerencsére ezek mind az Andrássy út mentén voltak, egészen közel egymáshoz. A Nagymező utca körbe volt lőve: felléptem többek között az akkor még irodalmi színpadként működő Radnótiban, az operettszínházban, a Játékszínben, a Vidám Színpadon, az Arany János Gyermekszínházban, a Rockszínházban. Egyszer Kazimir besokallt, amikor évad közben több hónapra forgatni hívtak Kubába. Végül megenyhülve azt mondta: „Menjen, repdessen, csak ez legyen mindig a fészek.”

– A sok szerep közül melyik állt legközelebb a szívéhez?
– Svejk például. Igazából a kisember érdekelt, aki leül egy sörözőben, mesélni kezd, s minden témáról eszébe jut egy történet. Több mint harminc éve elkészítettem a saját változatomat, s azóta is megy. Nagyon szerettem Felvidéki Judit Lakótelepi mítoszok című tévéjátékát. Fiatal műfordítót alakítottam benne, ez volt az első olyan tévés szerepem, amelyben kiléphettem a kizárólag kabarés, szórakoztató világból. Sokat köszönhetek Zsurzs Évának: a Csongor és Tündét, A különös házasságot például. Az utóbbi végigkíséri az életemet. Görgey Gábor Mikszáth Kálmán különös házassága című kétszemélyes darabjában most is játszom.

– Szoros viszony fűzte a Tháliához. Szerepelt a stúdiószínház elődje, az Arizona mulató történetét feldolgozó előadásban, meghatározó esztendőket töltött Kazimir Károly igazgatása alatt a Tháliában, aztán később, 1991-ben igazgatójává is lett az akkor már Arizona Színháznak nevezett intézménynek. Mi inspirálta arra, hogy igazgatóságot vállaljon?
– Amikor a nyolcvanas években Várkonyi Gábor portréfilmet forgatott rólam, Kazimir Károlyt is meginterjúvolta. „Ennek az embernek egyszer még színháza lesz” – mondta a tanár úr a filmben. Nem sejtettem, hogy jóslata ilyen hamar valósággá válik, ráadásul az ő közreműködésével. Amikor visszavonult, többekkel együtt kapacitált, pályázzam meg a színház vezetését. Korábban is adott nekem lehetőséget önálló estre, rendezésre. Sokan hallgattak rám a társulatban. Két és fél évre szólt a mandátumom, a Rockszínházzal együtt pályáztam, amely helyet is kapott nálunk.

– Emiatt változtatták meg a Thália nevet?
– Igazából többen Kazimir személyével kötötték össze, ezért akartak új nevet. Pedig jó volt a Thália, szívesen megtartottam volna. Az Arizonát az önkormányzat javasolta, szerencsére nem élte túl az én igazgatóságomat. Kazimirnak a népszínházról vallott nézeteit követve próbáltam széles palettájú színházat csinálni. Aztán két és fél év elteltével újra pályázni kellett, akkor viszont másik csapat nyert, s megalakult a Művészszínház. Rosszul érintett, szerettem volna folytatni a megkezdett munkát.

– Akkor már Sopronban is igazgató volt.
– Igen, 1992 óta vezettem a soproni teátrumot. Arizona Színház a Soproni Petőfi Színházban – ez szerepelt a hivatalos pecséten. Közös volt a társulat, amit Pesten bemutattunk, bemutattuk Sopronban is, és viszont. Önálló társulata akkor lett, amikor eltávoztam a Nagymező utcából. A megalakuló Művészszínház nem tartott mindenkire igényt a korábbi társulatból, rájuk alapoztam a Petőfi Színház gárdáját. Életem talán legszebb tíz évét töltöttem Sopronban.

– Mennyiben volt más a kilencvenes években egy vidéki színház közönsége, mint a budapesti?
– Akkoriban sokkal jobban tisztelték a színházat, a színházi embereket, mint manapság, s ez vidéken különösen, a mainál is jobban érződött. Nagyobb volt a színészgárda respektusa. Az ott töltött éveket néhány vezetőtársammal támadt ellentétem szakította félbe, 2002-ben lemondtam, majd hamarosan nyugdíjba mentem. Nem volt könnyű visszatérni Pestre, de aztán a Madách Színház is hívott Az operaház fantomjába, amely az egyik kedvencem. Korábban a főszerepét is énekeltem a rádióban. Most a Turay Ida Színházhoz kötődöm nagyon sok szállal, de máshol is játszom, rendezek.

– Szinkronhangként is közkedvelt, a legemlékezetesebb hangok között emlegeti a közönség. Mi a titka a jó szinkronnak?
– Robin Williams filmjeinek nyolcvan százalékát én szinkronizáltam. Érdekelt az egyénisége. Azt hittem, jóval öregebb nálam, végül kiderült, hogy én vagyok egy évvel idősebb. Az alapszabály, hogy empátiával kell közeledni a külföldi kollégához és az általa megformált szerephez. Szinte bele kell bújni a bőrébe. A jó szinkron ritmusérzék kérdése is persze. Sok színpadi színész erre a munkára képtelen, van, aki viszont a szinkronban tudja inkább megmutatni magát. Nekem szerencsém volt mindkettő esetében. A hazai rajzfilmeknél más volt a helyzet, fölvették előre a hangot, aztán készült el a film. Sajnos ez a munka is vesztett a közvetlenségéből. Most már nem szükséges a kollégák jelenléte, elég, ha egy számítógép előtt ülve fölmondom a szöveget. Iparszerűbb lett a színészek élete. És kiszolgáltatottabb. Kevesebbet fizetnek, olykor éreztetik, hogy bármikor pótolhatók vagyunk.

– Tervei?
– Kassán fogom rendezni Goldoni Mirandolinájának általam írt zenés változatát, Nyíregyházán pedig a Mandala Dalszínház bemutatja az egyik musicalemet, amelynek Adamis Anna írta a dalszövegeit, Szekeres Géza a zenéjét, én a szövegét. Folyamatosan szerzek zenét, legutóbb egy kantátát. Kis Pál István szekszárdi költő Burns A vidám koldusok című művén fölbuzdulva megírta A vidám borisszákat. Tavaly mutattuk be a szekszárdi borünnepen, szeretném, ha mielőbb stúdiófelvétel készülne belőle.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 01. 02.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »