Hol kezdődik a politikában a hazaárulás? Hol húzódik az ellenzéki politika és a nemzetellenes politika közötti határvonal?
Az Európai Parlament (EP) nemrég szavazott meg egy olyan, baloldaliak és liberálisok által kezdeményezett előterjesztést, amely kiáll a migránsok folyamatos befogadása (lásd Soros György „javaslatait”), a kényszer-betelepítés és a kötelező kvóta mellett, s arra szólítja fel az Európai Bizottságot, hogy a kényszer-betelepítést elutasító országokkal szemben pénzügyi szankciókat alkalmazzon. A magyar baloldal, az MSZP, a DK, az Együtt, a PM és az LMP EP-képviselői megszavazták az előterjesztést. Tették ezt annak tudatában, hogy a magyar kormány a kötelező kvóta és a kényszer-betelepítés ellen van, tehát pontosan tudják, hogy ha a szankciók életbe lépnek – s erre sajnos minden esély megvan –, az Magyarország számára igen súlyos pénzügyi érvágást jelentene.
Ezen a ponton nem kerülhető meg a kérdés: hogyan lehet minősíteni Jávor Benedek (Együtt–PM), Szanyi Tibor és Újhelyi István (MSZP), Molnár Csaba és Niedermüller Péter (Demokratikus Koalíció), illetve Meszerics Tamás (LMP) döntését? Más szóval: hol kezdődik a politikában a hazaárulás? Hol húzódik az ellenzéki politika és a nemzetellenes politika közötti határvonal? Egzakt, egészen pontosan körülírható határokat aligha lehetséges megadni. Mindenesetre a jog megpróbálkozik ezzel. A jelenleg hatályban lévő büntető törvénykönyvi paragrafus így szól: „Az a magyar állampolgár, aki Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, bűntett miatt öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
Az világos, hogy a magyar EP-képviselők igenje a Magyarországgal szembeni súlyos pénzügyi szankciók kiszabására nem fenyegeti hazánk területi épségét vagy alkotmányos rendjét. A függetlenség kérdése már más lapra tartozik, hiszen ebben az esetben arról van szó, hogy Magyarország migránspolitikáját – mely szerint hazánk nem kíván migránsokat és menekülteket befogadni kötelező kényszer-betelepítés által – büntetni és szankcionálni kívánja az EP, s így, bár indirekt módon, de a függetlenségünket és szuverenitásunkat teszi próbára ez a határozat. Ugyanakkor tény, hogy a baloldali magyar képviselők nem külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel, hanem azzal az Európai Unióval állnak kapcsolatban, melynek Magyarország is (papíron) egyenjogú tagja – tehát elvileg a szövetségeseink –, így a hazaárulás jogi tényállását összességében nem igazán lehet felvetni.
Azonban a hazaárulásnak nemcsak jogi, hanem erkölcsi aspektusai is vannak, miként arra egy nyilatkozatában Civil Összefogás Fórum-beli kollégám, ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász is felhívta a figyelmet. Annál is inkább igaza van ebben, mert a hazaárulás nem pusztán jogi-alkotmányjogi fogalom és kategória, hanem a mindennapi, civil nyelv része is, amely az állampolgárok közötti használata során elsősorban erkölcsi tartalommal bír. Amikor tehát a civil beszélgetésekben arról esik szó, hogy az egyik vagy a másik politikus, közéleti szereplő, művész, irodalmár stb. hazaáruló módjára cselekedett, beszélt, nyilatkozott itthon vagy külföldön, akkor ez a megállapítás nem arra irányul, hogy az illető feltétlenül bíróság elé kerüljön és ítéljék börtönbüntetésre, hanem annak kimondására, hogy az illető cselekedete erkölcsileg mélyen elítélendő és megvetendő.
Ha tehát azt mondjuk, hogy a magyar baloldali EP-képviselők strasbourgi szavazata felér egy hazaárulással, akkor annak nem elsősorban jogi, hanem döntően morális tartalma van. De vajon igaz-e, hogy a baloldali politikusok erkölcsi értelemben hazaárulást követtek el Magyarországgal szemben? Nem túl kemény-e ez a megállapítás? Ennek vizsgálatához megítélésem szerint egy dolgot kell tisztáznunk. Azt mégpedig, hogy demokratikus politikai viszonyok között – s idetartozik Magyarország – meddig mehet el, milyen lépéseket tehet meg az az ellenzék, amelyik alapvetően nem ért egyet a kormány politikájával, irányvonalával.
Bonyolult fejtegetések helyett igyekszem világosan fogalmazni: az ellenzéki pártoknak, politikusoknak, képviselőknek, a hozzájuk kötődő közéleti személyiségeknek stb. minden joguk és erkölcsi lehetőségük megvan arra, hogy a kormány politikáját akár itthon, akár külföldön bírálják, nem kell szolidaritást vállalni egy általuk elutasított ideológiával, világnézettel, szemléletmóddal – ez a demokrácia természetrajzához tartozik. Hozzájárulhatnak, megszavazhatnak, helyeselhetnek, kezdeményezhetnek olyan döntéseket itthon és külföldön egyaránt, amelyek az általuk nem kedvelt, sőt gyűlölt kormányzat politikáját kritizálják, elítélik, helytelenítik.
Egyetlen dolgot nem tehet az ellenzék: nem járulhat hozzá olyan, itthoni vagy külföldi nemzetközi szervezetek által hozott döntésekhez, amelyek nem pusztán a kormányt, hanem közvetlenül Magyarországot, a magyar embereket sújtják. Nem járulhat hozzá olyan döntésekhez, amelyek veszélyeztetik az ország katonai, gazdasági, pénzügyi, társadalmi stb. egyensúlyát, amelyek az ország destabilizálódásához vezethetnek. Másképpen fogalmazva: a kormányt támadhatja, hiszen ez a demokrácia lényege, viszont az országot nem. A kormány érdekeivel szembehelyezkedhet, a nemzet érdekeivel viszont nem, hiszen elvileg minden politikai erőnek elsődleges célja az ország és a magyar emberek sorsának javítása. Megítélésem szerint ez az erkölcsi alapszabály, amely a határt megvonja ellenzékiség és hazaáruló politikai fellépés között.
Márpedig az a baloldali frakciók által kezdeményezett előterjesztés, amelyet végül a Európai Néppárt ellenszavazatai ellenére az Európai Parlament elfogadott, a pénzügyi szankciók által nemcsak a kormány, hanem hangsúlyosan a magyar nemzet, a magyar állampolgárok érdekeit sérti, pártállástól és politikai beállítottságtól függetlenül. Amikor mégis megszavazták ezt az előterjesztést a magyar baloldaliak Újhelyitől Jávorig, végül is csak így gondolkodhattak: „Az elsődleges cél az Orbán-kormány megbuktatása. Ha ezt annak az árán érhetjük el, hogy az országot és benne az embereket óriási pénzügyi kár és veszteség éri, ez az ár megéri, mert mi kerülhetünk újra hatalomba!”
S éppen itt van a kutya elásva: a baloldali, liberális képviselők számára van egy cél, mégpedig „a legfőbb rossz”, az Orbán-kormány megbuktatása – s ebből fakadóan az ő hatalomra jutásuk, hiszen meggyőződésük, hogy az ország számára az egyetlen megoldás egy baloldali-liberális kormány létrejötte. De vajon megengedhető-e, ha bármilyen politikai-ideológiai cél az ország, az állampolgárok pénzügyi-gazdasági sanyargatásával és veszélybe sodrásával érhető el? S máris itt vagyunk a Machiavelli-dilemmánál: a cél nem szentesítheti az eszközt, mert az erkölcsileg elítélendő eszköz – a hazaárulás – a célt is erkölcstelenné és hiteltelenné teszi. Ez egyben elvezet neves elődjükhöz, a kommunista-bolsevista Lukács Györgyig, aki végül elhitte, hogy a kommunisták keresztülhazudhatják (és esetében -gyilkolhatják) magukat az igazságig.
Aki a 21. században nem tudja, hogy nincs egyetlen igazság, csak igazságok vannak, az semmit nem értett meg a demokráciából. A baloldali magyar EP-képviselők esetében is így áll a helyzet.
Fricz Tamás
A szerző politológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
