Kicsit radikálisabb, gyorsabb rendszerváltásra lett volna szükség, ami nagymértékben csökkentette volna a mai nehézségeink számát – nyilatkozta a kormányfaliújság Magyar Időknek Boross Péter, aki augusztus 27-én ünnepli 90. születésnapját. A volt miniszterelnök azt állította: Antall József példátlan ellenállást fejtett ki a külföldi nagykoalíciós rábeszélésekkel szemben. Szerinte nagy siker a három kétharmados győzelem, mert lehetővé tette egy szerinte jobboldali világkép dominánssá válását. Úgy vélte: fontos a kulturális kirekesztés megszüntetése, mivel nincs olyan ország a világon, amely azokat kényeztetné, akik ellenségesen viszonyulnak hozzá. De azt a fantazmagóriáját is megosztotta, hogy a fiatalok külföldre történő elvándorlása csupán hazugság… Alább a Magyar Idők interjúja a rendszerváltás egyik fő elszabotálójával.
– Nem gondolt arra, hogy memoárt írjon? Sokan olvasnák.
– Ha az ember „elveri” a kilencvenet, sokan macerálják, hogy írja meg visszaemlékezéseit. Én azonban már annyi memoárt olvastam nyilvánvaló tódításokkal, önlakkozásokkal, hogy rá kellett jönnöm: jobb ezt a műfajt meghagyni másoknak. Mégis van pár megfontolás, amit lényegesnek tartok.
– Megosztana velünk egy-két tanulságot?
– Meggyőződésem, hogy iszonyúan sokba került nekünk a békés, mosolygós rendszerváltás. Bethlen István, miután 1918–19 emberei világgá szaladtak, tőlük megszabadulván másfél év alatt rendet, biztonságot teremtett, és elindult egy olyan sikeres időszak a trianoni traumát nyögő országban, amely párját ritkította. Húsz év alatt megduplázódott a nemzeti jövedelem. Ezzel szemben a nagyhatalmak által végig kontroll alatt tartott rendszerváltás – mert bármit mondanak, az volt – összes korlátja azzal járt, hogy csak mostanra, huszonnyolc év elteltével sikerült kialakítani egy olyan eredményes konstrukciót, amit Bethlennek másfél esztendő alatt. Rendkívüli hátrányt okoztak a konszolidációban a kilencvenes évektől azok a visszahúzó erők, amelyek az ország nemzetközi lejáratásában máig igen nagy szerepet játszanak. Ez a körülmény több évtizeddel visszavetette Magyarország fejlődését ahhoz képest, amilyen lehetett volna, megismételve a húszas évek kiugró, az egész világot ámulatba ejtő teljesítményét.
– Pedig akkor az egyharmadára zsugorított országgal kellett eredményeket produkálni.
– És mégis talpra tudott állni a nemzet, mivel volt egy egységes kormányzat, és nem jöttek vissza azok, akik az összes kárt előidézték – mint ahogy 1990 után a szocialisták többször is. Tragikus, hogy Rákosiék utódpártjai – mert nem csak egy van! – a mai napig itt vannak a nyakunkon, csupán nevet változtatva és modernizálva a módszereiket.
– Erre sokan visszakérdeznek: ezek szerint jobb lett volna, ha erőszakkal jár a változás, a „visszademokratizálódás”?
– Dehogyis. Az lett volna jobb, ha nem tartanak igényt semmire, főként pozíciókra, az összeharácsolt hatalmas vagyonra azok, akik a múlt brutális vétkeivel, hibáival személyükben terhesek voltak. (Ellenben a "mi terhes személyeink jó terhes személyek" alapján tárt karokkal várta a Fidesz a magukat átpozicionáló komcsikat – a szerk.) Meg aztán ezekért a súlyos bűnökért valakiknek felelniük kellett volna a kommunizmus után helyreállított jogállamiság normái értelmében. Csakhogy az átalakulás úgy zajlott le, hogy az Alkotmánybíróság egyfajta senki által jóvá nem hagyott, láthatatlan alkotmányt kezdett alkalmazni, a Magyar Tudományos Akadémia pedig a lehető legkeményebben szembeszállt azzal, hogy bármiféle elszámoltatás történhessen, egyetlen személyhez is hozzányúljanak a diktatúrabeli politikai szerepvállalása miatt, holott a nyilvánvaló összeférhetetlenség eklatáns megnyilvánulásaként még MSZMP központi bizottsági tagok is voltak a soraiban. Az egyetemi katedrákon pedig szép számmal voltak és mind a mai napig vannak olyanok, akik a jobboldali kabinetek ellen gyűlölködve agitálnak. Mindezen negatív jelenségek miatt úgy vélem, kicsit radikálisabb, gyorsabb rendszerváltásra lett volna szükségünk, ami a mai nehézségeink számát nagymértékben csökkentette volna.
– Az első világháború után azonban elképzelhetetlen volt, hogy legyen olyan párt, amely azt hangoztatta volna, hogy Trianont megérdemeltük. 1990 után viszont a nemzetellenes hozzáállás szalonképes lett.
– Mert közben volt egy negyvenvalahány éves kommunista diktatúra, ami megtette romboló hatását a politikai közgondolkodásban is. Ennyivel kétségtelenül könnyebb volt Bethlenéknek, mert ott voltak azok, akik a kommün, Trianon előtt is tényezők voltak. A rendszerváltás idejére viszont annyira eltorzult az elnyomatás évtizedei alatt a szellemi atmoszféra, hogy sokszor azt is nehéz volt eldönteni, ki kicsoda. A szükséges emberanyag sem állt rendelkezésre, ami kényszerű megoldásokat eredményezett. Szoktuk mondani, hogy az első szabadon választott kormányban senki sem volt párttag. Ez azonban csak féligazság, ösztönös védekezés, mert az államtitkárok közül már többen azok voltak. Ettől függetlenül az irreális ígéretdömpinggel együtt arra építettek egy egész hazugságkampányt az 1994-es választás előtt, hogy a voksolás után elő akarjuk venni a párttagság kérdését.
– Voltak kényszerek, amikkel beterelték az embereket az MSZMP-be.
– Legyünk őszinték: nem volt olyan rendkívüli dolog párttagnak lenni. Ha valaki nem akarta, hogy leépítsék, „racionalizálják” vagy meg akart pályázni egy magasabb beosztást, jó volt belépnie a pártba. De szerencsére nem volt 800 ezer kommunista, hiába volt annyi párttag, legfeljebb 30-40 ezer, az MSZMP különböző szintű vezetőségeit is beleszámítva. Mindennek ellenére sikeres volt a baloldali suttogó propaganda 1994 előtt a kormányunk ellen. Volt olyan ismerősöm, aki utólag megmondta: amiatt nem szavazott ránk, mert le akartunk számolni a párttagokkal.
– A Nyugat szintén azt érzékeltette, hogy nem – Antall József szavaival – a nekik a harmadik világháborút egyetlen puskalövés nélkül megnyerő nyugatos nemzetiekben bízik, hanem a kommunistákban. Vagyis ugyanúgy a szocialisták mellé állt, mint napjainkban.
– Azt akarták, hogy ne legyen felfordulás, és a csődhelyzet ellenére megmaradjon a hitelképesség. Számítottak a személyes kapcsolatok is, amik a megelőző években kialakultak, és szerepet játszott a nyers tőkeérdekeltség. Jellemző, hogy Horn Gyulát mindenütt kitüntették. Sajnos olyan időpontban volt a rendszerváltozás, amikor a Nyugat már az elzüllés egy bizonyos stádiumába jutott, az Egyesült Államokban is jött 1992-ben a liberális kurzus, amely roppant lényegesnek tartotta, hogy ne legyen semmilyen megtorlás a volt szocialista országokban. Ez meghatározta ezen államok belpolitikáját, így először a lengyeleknél jött a varsói gyors, amely visszaszállította a hatalomba a kommunistákat, majd hozzánk is befutott 1994-ben.
– Nyugati üzletemberek négyszemközt bevallották annak idején, hogy azért támogatják a régi kommunistákat, mert sokkal kezesebbek.
– Mi vigyáztunk arra, hogy olyan ágazatokat ne privatizáljunk, ahol a lakosság megszenvedheti a változást. Aztán az MSZP–SZDSZ-kormány azonnal eladta az energiaszektort, a közüzemi lakossági szolgáltatásokat, mert abban volt a nagy pénz. Hornékat nem érdekelte, hogy az árak rögtön az égbe emelkedtek, így százezrek lehetetlenültek el. A Nyugatnak igaza volt a maga szempontjából, mert ahol olyan vezetés volt, amely a nemzeti szempontokat fontosnak tartotta, ott nehezebben tudták az érdekeiket érvényesíteni.
– Érdekes, 1990 után már nem a kommunizmus, hanem egyszeriben, úgymond, a nacionalizmus lett a fő ellenségük.
– Nacionalizmus, antiszemitizmus, minden vád előfordult a palettán, a legnagyobb tébolyítás azonban a Horthy-kor igazságtalan megítélése és a jelennel való hisztérikus párhuzamba állítása volt. A rágalmak a mai napig tartják magukat. A kommunizmus, amikor kezdtek közelebbről megismerkedni vele, már túl volt a legvéresebb periódusán. Az nem fájt nekik, hogy hány embert akasztottak föl, pusztítottak el ártatlanul, koholt vádak alapján éppen a polgári demokrácia melletti elkötelezettségük miatt.
– Utólag látszik, hogy a nyugati baloldal már akkor, illetve még mindig az 1968-as újmarxizmus igézetében élt, és ezen a torzító szemüvegen keresztül látott mindent.
– Könnyen lehet, hogy így volt. Egyet viszont tudomásul kell venni: a rendszerváltást nem lehetett volna sokkal másként végigvinni. Gyakorlatilag csődhelyzetben adták át a kormányrudat, üres államkincstárral, húsz-huszonnégymilliárd dolláros államadóssággal, rákényszerítve minket az IMF-re utaltságra. 1990-ben még egy szomorú dolog történt: nem nyertünk kétharmaddal. Ha már akkor meglett volna a kétharmad, egészen más világ születik. Az SZDSZ azonban akkora kommunistaellenes látványkampányt folytatott, ami megakadályozta ezt. Akik később túlzott toleranciával vádolták Antall Józsefet, azoknak fogalmuk sincs, milyen példátlan ellenállást fejtett ki a külföldi nagykoalíciós rábeszélésekkel szemben.
– Ahogy tudható, Soros György (sic!) is minden befolyását latba vetette, hogy ez a nagykoalíció létrejöjjön.
– Még ha csak Soros lett volna!… Nyugatról szinte mindenki erre akart rávenni minket. Ezért is hallatlan nagy tett, hogy 2010-ben sikerült a kétharmados győzelem, majd még kétszer, ami lehetővé tette, hogy egy jobboldali világkép váljon dominánssá nyolc év konzervatív kormányzás alatt. Óriási a jelentősége, hogy ilyen stabil a Fidesz–KDNP-koalíció együttműködése. Meg kell nézni, hogy Németországban és másutt milyen összevissza tekergő politizálást eredményez, amikor kényszeralkuk jönnek létre, mert nincs szilárd többsége a kormánynak. A magyar kormány nem fogadtathatta volna el az új alkotmányt, egy sor fontos törvénymódosítást, és nem vezényelhette volna le a gazdasági felemelkedést, ha nincs meg a széles körű felhatalmazásból fakadó nagy többsége az Országgyűlésben. Ettől nem szabad, hogy a veszélyérzetünk kikapcsoljon, mert még mindig irtózatos erőfölényben van a világon a gátlástalan politikai elvtelenséget és immár aberrációkat is felvonultató ellenoldal.
– Amerikából mindenesetre más, konzervatív szelek fújnak Donald Trump elnökségével, és ha ott nagyot változik valami, az átgyűrűzik Európába is.
– Világszerte még többségben vannak a nihilista erők, amelyek irdatlan tőkekoncentrációval az állam szerepének szétzúzására törekszenek. Meg kell nézni, milyen ütközetei vannak Trumpnak az ellenlábasaival és azok sajtójával. (Mármint a cionista zsidóknak az internacionalista zsidókkal – a szerk.)
– Viszont Trump sem hagyja magát, és végrehajtja a programját. Pedig Soros és a liberálisok mindenhol instabilitást akarnak.
– Az ő olvasatukban viszont ez a stabilitás, mivel olyan normákat erőszakolhatnak ki, hogy bizonyos szavakat ne lehessen használni, egyes politikai eszméket ne lehessen követni, amik veszélyeztetik az ő abnormális világukat. Az általuk megvásárolt hírközlő szerveken keresztül hatalmas befolyást gyakorolnak a politikai vezetésekre.
– A jövő tavaszi európai parlamenti választások a szakértők szerint rendet vághatnak, és a migrációtámogató, zűrpárti oldal vereségét hozhatják. Ön hogy látja?
– Nincs aggodalmam, hogy itthon milyen eredmény fog születni. Ám például a németeknél sok bizonytalanság van, márpedig erős Európa nélkülük elképzelhetetlen. Pozitív volna az EU szempontjából, ha a CDU változtatna a felfogásán, és visszatalálna a keresztény-konzervatív gyökereihez. Sok munka lesz azonban azzal, hogy a médiumoknak a migrációhoz, a fennálló abnormális viszonyokhoz való hozzászoktatásra irányuló kampányát semlegesítsék a fejlődéspárti (sic!) jobboldali erők.
– Idehaza milyen célok megvalósítását tartja fontosnak?
– Sokat beszélnek arról, hogy a fiatalok elvándorolnak külföldre. Ez nem igaz, ám kétségtelenül sokkal több lehetne a visszacsábítás. Meg kellene mondani nekik: a külföldi egyetemek túlnyomó részben sokkal kevesebbet nyújtanak tudásban, mint a hazaiak. Keveset hallani továbbá, mi lett abból a botrányból, hogy a közép-európai volt szocialista országokba gyengébb minőségű élelmiszert szállítanak egyes multik. Ez olyan felháborító diszkrimináció, amit a legsúlyosabb szankcióknak kellene követniük. Ugyanígy fontos a kulturális kirekesztés minden formájának megszüntetése hazánkban. Lehetetlen állapot, hogy azokat a művészeket, írókat kényeztesse az állam, akik a kormány és az ország ellen agitálnak. A világon nincs olyan ország, amely favorizálná azokat, akik ellenségesen viszonyulnak hozzá. Három, kétharmaddal megnyert választáson nyilvánították ki az emberek, hogy a keresztény-nemzeti arculat mellett elkötelezettek, és ennek a demokrácia szabályai szerint a kultúrában is meg kell jelennie. (Akkor hol van az? – a szerk.)
– Azt szokták egyesek ezzel szembeszegezni, hogy a minőségnek, a műveknek kell versengeniük.
– Az ellenzékiség nem minőségi kategória, hanem politikai, így nincs helye a kultúrában, az oktatásban, az egyetemi katedrákon. Egész sor tehetséges, kiváló művész, író van, aki konzervatívként határozza meg magát, és fontosnak tartja a nemzeti tartalmak feldolgozását az alkotásaiban. Az állam nem teheti meg, hogy éppen őket nem támogatja. Legalább ilyen fontos, hogy ez a szempontrendszer a könyvkiadás és könyvterjesztés állami mecenatúrájában is megjelenjen.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
