Az alábbiakban kedves olvasóink a Heroes Never Die portál tanulmányát olvashatják az Afrikában (főleg Fekete-Afrikában) uralkodó barbarisztikus élethelyzetről. Az írás teljes mértékben tárgyilagos, mentes az érzelmektől, csupán az igazságot tartalmazza. A cikket kiváltképpen ajánljuk azon liberális jogvédőknek, akik szerint a migráció üdvös dolog Európa számára.
Létezik egy tévhit, amely szerint az emberek manapság hosszabb szövegeket nem olvasnak. Ez csak részben lehet igaz, hiszen a tartalom függvénye, mennyire tudjuk lekötni az olvasót egyes publikációkkal. Klisék és előítéletek engem soha nem érdekeltek, ezért 2018. márciusában először publikáltam ezt a terjedelmes anyagot. A cikk hatalmas sikere engem igazolt.
A kiindulási téma, egy fiatal lány bestiális lemészárlása Olaszországban, már előrevetítette a nigériai maffia európai jelenlétét. Ami akkor inkább csak feltételezés volt, ma már drámai bizonyosság. Rendkívül nehéz a világ egyik legjobban kiterjedt bűnszervezetéhez információkhoz jutni, de nem lehetetlen. Ezen is dolgozom jelenleg. Tény viszont, hogy már szinte a szomszédban operálnak, ezért egyre aktuálisabb lesz megismerni olyan sajátosságokat, amelyektől elsősorban az afrikai kontinens lakói, leginkább azonban a nők és gyerekek szenvednek. Mert ezeket a viselkedési mintákat, a tapasztalatok alapján, sajnos a mostanság “importált” afrikai bevándorlók egy része is magával hozhatja.
Vannak dolgok, amelyekről beszélni kell, amelyeket nem szabad elhallgatni, bármi is legyen az érvényes mainstream direktíva jelenleg. Pontosan az afrikai kontinens lakói iránt érzett érdeklődésem miatt írtam ezt a tanulmányt, dacára annak, hogy sokan a tárgyilagosan kritikus ábrázolást, tényfeltárást félremagyarázták. Ez legyen azonban a notórius “okoskodók” baja.
“A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.” – közmondás
Egy rövid hír jelent meg 2018-ban a Magyar Időkben, majd később más online portálokon is arról a néhány nappal korábban meggyilkolt, majd rutinosan feldarabolt olasz lányról, aki minden bizonnyal az Olaszországban egyre erősödő nigériai maffia áldozatává vált. Ilyen hírek olvastán sokan elborzadnak, a vallásosak talán elmormolnak egy halk imát a szerencsétlen, lemészárolt fiatal nő lelkéért, még akkor is, ha a lány életvitelét alapvetően elutasítják, s végül néhányan megdöbbenve konstatálják, hogy Európába – az illegális migráció hozadékaként – megérkezett a kannibalizmus, amit legtöbbünk egy régmúlt időszak “talán igaz, talán nem” legendakörébe sorol. Egy idő után azonban mindenki elfelejti a történetet, mert másnap újabb és újabb rémes esettel kényszerülünk szembenézni. A következő elemzés csak 18 éven felüli, erős idegekkel rendelkező olvasóknak készült, felvilágosító szándékkal.
Amikor Magyarország és az európai kultúra, életforma megvédése a kérdés – úgy gondolom – lényeges lehet néhány háttér-információval megismerkedni, legalábbis vázlatos képet alkotni azokról az áthidalhatatlannak tűnő különbségekről, melyek az európai és afrikai embereket fundamentálisan elválasztják egymástól. Nem egyes személyekről, hanem tömegjelenségekről írok, mert tömegeket érintő, elképzelhetetlenül nagy horderejű bevándoroltatási szándékról van szó. Ez ma már nem titok, az ENSZ és az EU ehhez kapcsoló áttelepítési programja alapján. A mítosz “menekült” már nem létezik. Ezek a szerveztetek újabban teljesen nyíltan beszélnek az európai népek lecserélési tervéről.
Elöljáróban megemlíteném ismét, hogy pár éve egy afrikai államban élek és több más afrikai országban is jártam, mindig a hétköznapi emberek között mozogva, nem pedig luxus szállók agyonőrzött vendégeként. Túlzás volna azt állítani, hogy utazásaim tizenöt éve alatt megismerhettem egy egész kontinenst, vagy az embereket, de minden bizonnyal segítettek a személyes benyomások, valamint a szorgalmas kutatás, amelyet ezzel a csodálatos és egyben kegyetlen földrésszel kapcsolatban hosszú évek óta folytatok. Az egyik pillanatban még szívet melengetően kedves, nevetős emberek hirtelen életet veszélyeztető, vagy legalábbis bárkit lelkiismeret-furdalás nélkül kirabolni akaró szörnyetegekké tudnak válni és ember legyen a talpán, aki a helyén tudja kezelni az ilyen szituációkat. A blogom elnevezése HeroesNeverDie, azaz, a hősök sosem halnak. Annak dacára, hogy definitív nem tartom magam hősnek, de nő létemre egyedül, valahol Afrikában számos idegeket borzoló kalandot, veszélyes helyzetet éltem túl, mert kíváncsiságom mindig jóval erőteljesebben inspirált, mint bármilyen félelem.
Alapvetésnek tekinthetjük azt a tényt, hogy sem az emberi élet, sem az állatok védelme nem mindenütt számít Afrikában, mert az emberek csak azt látják, hogy mindegyikből sok van. Ha meghal egy ember, az nem olyan nagy tragédia, hiszen születik helyette öt másik. Amennyiben veszélyeztetett állatokat sok pénzért kilő valaki, vagy az illegális kereskedelemben érdekelt vadorzók találják el, nos, néha lehetnek következményei, mert az érintett országok mindenféle nemzetközi egyezményt aláírtak ugye, de lényegében nem sokan gondolnak igazán a természet jövőjére, függetlenül az egyes kormányok kirakat-deklarációitól. Ami nem létezik a beszédben, az az emberek agyában sincs jelen és ezen a gyarmatosítók nyelvének inkább kevésbé, mint korrekt elsajátítsa sem segített; a nagy tömegek korántsem beszélik tökéletesen az egykori gazdák nyelvét. Sőt! Sok országban ugyan a volt gyarmatosítók nyelve a hivatalos nyelv, ám a lakosság túlnyomó része nem beszéli és nem is érti azt. A több mint kétezer afrikai nyelvről egy előző cikkemben már megemlékeztem, innen idézek egy részletet:
“Ezek a nyelvek általában nem tartalmaznak absztrakt fogalmakat, a feltételes mód, múlt- és jövőidő sem létezik, ahogy az általános erkölcsi elvekre – amelyeket Európában magától értetődőnek tartunk – sincsenek kifejezések, mert ezekre soha nem volt korábban szükség. Egyszerű példákat említve a sok közül: valamit megígérni, az annyit jelent, hogy talán igen, talán nem; a kötelesség fogalma sem körülhatárolható, a zulu nyelvben pl. úgy próbálják interpretálni, hogy “a lábakat megkötözni”; a jövő szó sok nyelvben egyúttal az idő és a tér meghatározása is, ahogy általában érvényes az, hogy ami elmúlt az már nincs, ami a jövőben történik, az még nincs. Irgalom (emberrel és állattal szemben), valamint megbocsájtást jelentő fogalmak sem ismertek. A karbantartás, a jövőre való felkészülés is hiányzik ezekből a nyelvekből és ezáltal a gondolatiságból is. Az egyszerű életben a forró éghajlaton nem kellett felkészülni a télre, s az ipartalanság idején nem volt szükséges rendben tartani pl. az elektromos hálózatot. Több tízezer éves mentális tradíciót nem fog megváltoztatni pár emberöltőnyi gyarmati uralom, vagy az európai jellegű civilizáció befolyása. Félreértés ne essék, itt a képzetlen tömegről van szó és nem a kirívóan magasan kvalifikált személyiségekről, akiket méltán csodálunk. Ugyanúgy nem fog megváltozni az a hirtelen, sokszor követhetetlen ok nélküli brutalitásra való hajlam sem, ami általánosan jellemző az afrikai férfiak jelentős részére, akik sem a nemi erőszakot, sem az elképzelhetetlen kínzásokkal súlyosbított gyilkolást nem tartják bűncselekménynek.”
Teljesen mindegy, hogy keresztény hittérítés, vagy muszlim konvertálás, az ősi afrikai babonák, boszorkányhiedelmek megmaradtak. Ahogy általános afrikai alapvetés a mások, az ellenségnek tekintett törzsek, népfajták mélységes gyűlölete is és ezt a jeles szokást “naiv” Európánk most szorgalmasan importálni igyekszik, miután kontinensünkön évtizedek óta mindent megtettünk a szomszédgyűlölet kordában tartására. Ez még súlyosbodik az arabok és afrikaiak egymás iránti kölcsönös megvetésével. Kedves Olvasó, ugye érzi az ebben rejlő feloldhatatlan konfliktust? Ezen a hozzáálláson nem segített az egyes országok ötven-hatvan éve megszerzett függetlensége sem, sőt inkább rosszabb lett a helyzet, mert bizonyos politikai erők/pártok egyúttal sok esetben az egymással rivalizáló népcsoportok valamelyikét képviselik.
Az egykori gyarmattartók egy része megpróbált európai jellegű társadalmi struktúrát bevezetni, az emberiességet semmibe vevők ellen állami erőszakot alkalmazni a fennhatóságuk alá tartozó területeken, kivéve Belgiumot, amiről korábban már szintén megemlékeztem. Az elmúlt ötven-hatvan év azonban bebizonyította, hogy az európaizálás igyekezete többségében sikertelen volt, tisztelet a néhány kivételnek. De miért is kellene más fajta, más fejlettségi fokon álló embereket európai fazonra nyesegetni?
A gyarmatosítás egyik legnagyobb hibájának tekinthető tény az egymással ellenséges népek/törzsek egy országba történő mesterséges kényszerítése, amely már akkor is valamiféle utópisztikus egyenlőség és kvázi egymással való kicserélhetőség nevében zajlott, de ugyanilyen fatális hiba európai fejjel gondolkodni az afrikai viszonyok között. A globalizmus hívei most ugyanazt az egzisztenciális tévedést követik el, ám előre kiszámíthatóan sokkal pusztítóbb erejű következményekkel! A globalisták szerint “minden ember egyenlő”, sőt egymással behelyettesíthető, mint például egy meghibásodott fogaskerék a gépezetben. Maximum a bőrszín különbözik szerintük, ami definitív nem igaz, hiszen még az egyes afrikai népek között is hatalmas genetikai, társadalmi, fejlettségi különbségek tapasztalhatóak.
Igen, mondjuk ki végre: Afrika az egymástól sokszor teljesen eltérő emberfajták kontinense!
Az önállóvá vált afrikai országok egy részében, akár még a legfejlettebbnek hitt helyeken is reneszánszukat élik az ősi barbár szokások, így például a kannibalizmus is. Erről beszélni manapság politikailag nem korrekt és minimum rasszistának tekintik azt, aki megemlíti az emberevés archaikus szokását, vagy az exorcizmust, az állítólagosan boszorkányok által megszállt emberek bestiális kínzását, lett légyen az akár a saját gyerekük.
A “Legyünk igazi afrikaiak, hódítsuk és leckéztessük meg a világot” mottójú mozgalmak legújabb internetes prófétái, akik vagy az általuk gyűlölt fehér ember egyetemein tanulhattak ingyen, például Oroszországban, vagy az USA-ból elsősorban Ghanába települt afro-amerikai, az úgynevezett “kaukázusi fehér faj” ellen uszító rasszista aktivisták mind a tömeges, Európa felé történő elvándorlás, mind a kegyetlen, ősi kultuszok felelevenítésének szószolói, hatalmas közönséggel.
Vedd el, ami a tiéd, jogod van hozzá! – kiáltják az éterbe és ezzel tulajdonképpen jogszerűsítik a másik alapvető afrikai mentalitást, amely konkrétan a kontinensre és nem csak egyes népekre jellemző, jelesül a magántulajdon semmibevételét. Az “ami kell, azt elveszem” elve szintén a törzsi rendszer egalitárius hagyományára vezethető vissza. A tipikus afrikai népesség alapvető tradíciója az alattvalók egyenlősége a nyomorban, kvázi egyfajta kommunalizmusban, az “egyenlőbbek“, azaz a hierarchia magasabb fokán élők közötti megosztottság pedig rendkívül erőteljes. Nem véletlen, hogy a függetlenség elnyerése utáni, haladónak tekintett afrikai szervezetek igencsak fogékonyak voltak a hidegháború idején a Szovjetunió, Kuba és az NDK ideológiai befolyására, jelenleg pedig a kultúrmarxisták tanaira.
Az élet és a halál kéz a kézben jár Afrikában. A halál szagát érzi az ember, ha kikerül az újonnan épített, európai stílusú bevásárlócentrumok bűvköréből, amelyeket a feltörekvő fiatal középosztály, az elit és az ott élő külföldiek látogatnak. Egy tipikus afrikai nagyvárost a nyílt szennyvízcsatornák (tele döglött állatok oszladozó maradványaival) és a megszámlálhatatlanul sok piac jellemez, ahova legtöbbször úttalan utakon, szeméthegyek, gödrök és kátyúk kikerülésével jutunk el. Bamakóban, Mali fővárosában éreztem először a halál szagát, holott nem is tudtam kezdetben mi ez az orrfacsaró, a bőr alá is bebújó alattomos bűz. Azt hittem, egy fűszeresstandot látok a piacon és kezdtem volna fotózni, amikor pár marcona, kaftános férfi körülállt és – feltételezhetően – az ott általános bambara nyelven, eléggé barátságtalanul felszólított a fényképezési tilalomra. A vélt fűszerek helyett egészben szárított kisebb testű, szőrös állatok százait építették hegyekbe, a bödönökben látható világosabb színű por pedig csontliszt, míg a fekete szárított vér volt; for sale varázslási célokra. Hogy minek, vagy kinek a csontja-vére volt ott, az örök rejtély marad. De ugyanitt láttam először a beteg, sérült emberek utálkozó és/vagy lenéző elutasítását, a szerencsétlen sorsúak durva megalázását, esetleg tettleges bántalmazását is. Ezt a brutalitást tapasztaltam később Athénban és Thesszalonikiben, ahol egy szervezet nevében megpróbáltam néhány, hiteltelenül “politikai menedékjogért” folyamodó ghanai és nigériai fiatalt a hazatérésre ösztökélni – sikertelenül. A mozgásképtelenek és a szemmel láthatóan betegek, azaz gyengébbek elleni támadások, rablások ma már mindennaposakká váltak Nyugat-Európa utcáin, pár évtizeddel azután, hogy némi enyhülést értünk el az érintettek sorsának megkönnyítésében. Erről persze szintén nem tájékoztat a mainstream média, nyilván nem férne bele a “nemes vadak”, a “hibátlan természeti népek” (sic!) stilizált, liberálisan hazug képébe.
Bamakóban láttam először albínókat is, akik létszáma eléggé nagy a szubszaharai afrikai országokban. A statisztika szerint minden tízezredik afrikaira jut egy albínó, aki genetikai sajátossága miatt nem képes a barna bőrszínt produkáló melanint termelni. A kontinentális statisztika egyik mankója, hogy akadnak országok, ahol az albínóság akár minden ötezredik embert érint és vannak helyek, ahol gyakorlatilag egyáltalán nem létezik. Először számomra is megdöbbentő volt a látvány, az afrikaiakra jellemző arcberendezés és az egyenlítői nap hatására húsig vörösre égett, fehér bőrszín védtelenségének különös kombinációja. Mégis, végtelenül sajnáltam őket, látva kitaszított, pária életüket, miközben az afrikai napsütés gyilkos sugaraira gondoltam, amelyek nem csak a bőrt, hanem a világos színű szemet is pusztítják. Nem véletlen, hogy az albínók még az afrikai viszonyokhoz képest is elég korán halnak meg bőrrákban, sokszor már vakon, ha egyáltalán megérik a természetes elmúlást.
Malawi, Mauritánia, Mali, Benin és elsősorban Tanzánia azok az országok, ahol alkalmanként hajtóvadászatokat rendeznek az albínók, elsősorban gyerekek ellen. Mindenféle varázserőt fabulálva nekik, mint például gyémánt és arany lelőhelyek felfedezését, vagy jó halfogást remélnek az albínók levágott testrészeinek, hajának alkalmazásától és ezért akár élő gyerekek, fiatalok végtagjait csonkítják meg, miközben egy egész albínó hulla több ezer dollárt ér a feketepiacon. Vannak olyan családok, amelyek albínónak született rokonaikat haláluk után kunyhóik földpadlójában ássák el, mert félnek a későbbi exhumálástól, amit illegális albínóvadászok gyakorta megtesznek. Az ENSZ és hasonló szervezetek közreműködésével ugyan manapság már bűnténynek számít a genetikailag sérült és többszörösen hátrányos helyzetű albínók megcsonkítása, vagy megölése, de ahogy mondani szokás:
“This is Africa! – Ez Afrika!” A jó szándékok és a pokolhoz vezető utak kövei ott másképpen működnek, mint amit Európában – legalábbis eddig – megszoktunk.
A továbbiakban néhány tipikusan jellemző esetet sorolok fel. Ezek megtörténtek, azaz tények, melyekről egykori ENSZ, UNICEF és egyéb különböző segélyszervezetek, antropológusok, néprajzkutatók, valamint nemzetközi hírügynökségek – ma már csak kerülő úton hozzáférhető – jelentései, riportjai, cikkei alapján értesülhetett egy szűkebb réteg. Sajátságos módon az általam használt forrásokban a fent említett eredeti dokumentumokhoz vezető linkek üressé váltak az utóbbi pár évben. Ez azt jelenti, hogy a néhány éve még elérhető eredeti szöveg eltűnt, a link ugyan a megadott oldalra vezet, de – mintegy varázsütésre – mindegyik oldal hibát, vagy a tartalom elérhetetlenségét jelzi. Minden bizonnyal csakis a véletlen műve lehet, ha nemzetközi szervezetek és hírügynökségek archívumaiból eltűnnek azok a jelentések, amelyek afrikaiak által afrikaiak ellen véghezvitt emberirtásokról, emberiség ellen elkövetett bűntettekről tanúskodnának – első kézből! Az is csak valami baki következménye, hogy ez a heves archívumtörlési folyamat valamikor 2014-ben, tehát az legelső százezres nagyságrendű illegális invázió kezdetekor indult be.
A morbid tények Afrikáról csak zavarnák a fehér ember születési bűnét, azaz bőrszínéből adódó gonoszságát, amiért vezekelnie kell… A fehér, európai ember általános érvényű “bűnösségéről” egyébként Angela Merkel, foglalkozására nézve – akkor éppen – ügyvezető német kancellár tartott előadást Davosban, 2018-ban.
“Mama Africa” – olvashatjuk sokszor a kontinens nevét, ami valóban szívet melengető lenne, ha ez a mama nem lenne sokszor olyan mostoha, elsősorban a kisgyerekeihez, lányaihoz és asszonyaihoz. Az általunk ismert családmodell (mama, papa, gyerekek) általában korábban nem volt jellemző jó néhány afrikai kultúrára, bár a gyarmatosítás ideje alatt megpróbálták ezt elfogadtatni. Általános viszont a férfiak többnejűsége, de nem kifejezetten a muszlim változatban, hanem négy helyett inkább tíz-tizenkét, vagy még több feleséggel/ágyassal, ami a férfi társadalmi státuszával arányos. Sok nő örül ennek, mert némi pénzért igénybe veszi a rokonok által biztosított gyerekfelügyeletet, miközben újabb és újabb partnert keres abban a reményben, hogy az majd anyagilag támogatni fogja, ha egy közös gyerek születik. Az esetek többségében ez a stratégia nem válik be, viszont növeli a gyermekek számát, akiket az anya nem tud eltartani. Megjegyzem, ugyanez tapasztalható az Egyesült Államokban is, bizonyos szociális segélyen élő, azt életcélnak tekintő afro-amerikai nők között (Welfare Queen), akiknek négy-öt gyerekük születik különböző apáktól. Mindennek dacára azonban, ha bármelyik afrikai országról nézünk filmeket, mindig ugyanaz a kép ivódik belénk: a nők, sokszor hátukra kötözött kisbabával végzik a legnehezebb munkákat, akár a földeken, akár otthon, miközben a férfiak valahol az árnyékban beszélgetnek, megfelelő mennyiségű alkohol társaságában. A szintén tipikus masszív drogozásról, amely az afrikai férfiakat jellemzi, sehol sem tájékoztatnak.
Sokan azt hiszik, ha egyáltalán ismerik a tényt (!), hogy a női körülmetélés valami iszlám hagyomány, de ez nem teljesen igaz. Az embertelen gyakorlatot, amely során kislányok csiklóját és szeméremajkait érzéstelenítés nélkül, koszban, piszokban, gyakran rozsdás pengével levágják, sőt, a vizelet és a havi vérzés számára egy kis nyílás meghagyásával akár a teljes szeméremtestet is bevarrják, nem feltétlenül a muszlimok találták ki, mert ez a barbár szokás már jóval korábban elterjedt Afrikában és a mai napig létezik!
Feltételezhető, hogy a muszlimok átvették e jeles tradíciót, amelyet azóta nemcsak gyakorolnak, de terjesztenek is. Egyre több nyomorékká tett nőt tartanak nyilván Európában az első, sőt akár harmadik generációs bevándorlók körében. Többek között Svédországban, néhány évvel ezelőtt egy egész iskolai osztályról derült ki, hogy a lányokat brutálisan megcsonkították. A svédek rengeteg szomáliait vettek fel, ahol a nők 98 százaléka körülmetélt, dacára annak, hogy ez (állítólag) tilos. Nyugat-Európában, országonkénti becslések szerint egyenként ötven- és százezer nő lehet érintett, de – mint mindig – ez csupán a jéghegy csúcsa… (A legújabb becslések szerint Németországban 2019-re már hatvan százalékkal ugrott meg a megcsonkított nők száma – HND). S nem megátalkodott férfiak hajtják végre ezt a műveletet, hanem nagynénik, nagymamák, vajákos asszonyok. De, mint mondják – “This is Africa!”
Kevésbé ismert az a szokás, amely a nyugat-afrikai Kamerunból származik az anyukák által kitalált és szorgalmazott kislányvédelem jegyében: a mell-vasalás. Pardon? – kérdezheti joggal a nagyérdemű. Ez is egyik elhallgatott formája e jeles kultúrának, amelyben az anyák azzal védenék kislányukat a korai nemi erőszaktól, vagy terhességtől, hogy a gyerek fejlődésben levő melleit nyolc-tizenegy éves kora környékén valamilyen forró tárggyal levasalják. Itt nem csak egy elvben “jó cél” miatti prevenció brutális megoldásáról van szó, hanem elsősorban arról, hogy kislányok általában és tömegesen (!) objektumai lehetnek egy, az egész további életükre kiható szexuális támadásnak. A kameruni nők kb. 26 százaléka esett át ezen a gyilkos procedúrán. Poklok és kövek…
A szinte járványszerűen elterjedt nemi erőszak afrikai tradíciója sosem szexről szól! Ez mindig a magát hatalomnak képzelő és az alárendeltnek tekintett személy(ek) viszonyát hivatott jelezni. Afrikában és ma már sajnos Nyugat-Európában is azonban nem a hisztérikusan túlméretezett #metoo a valódi háttér, hanem mindez üzenet a legyőzött férfiaknak, pontosan arra a mintára, mint a törzsi háborúban alulmaradottaknak! Európában a célobjektum a genderizált, a nőt, családot megvédeni lassan képtelen, puhány pasi és Afrikában – mindig is – a legyőzött törzs harcosa. Minden egyes afrikai belháború legfontosabb lépése a nők és a kisgyerekek, akár kisbabák megerőszakolása, ami azonban nem elég! Az áldozatot el kell csúfítani, láthatóvá kell tenni, mi történt vele, hogy hozzátartozói, az egész törzs lássa a szégyent. Ehhez még hozzá kell számítani a napi száz és százezer nő mártíriumát az egész kontinensen, akik hétköznapi életükben éppen rossz helyen és rossz pillanatban tartózkodnak. Hallott már a kedves Olvasó arról, hogy a legdélebbi Afrikában található mini-királyság, Lesotho, a világ éllovasa a nemi erőszak bűncselekményében és rögtön utána jön Svédország? Ez utóbbi ugyan vastagon kozmetikázni próbálja statisztikáit, miközben azért mindenki tudja, hogy nem a feminisztikusan domesztikált bio-svédek jellemzője a csordában elkövetett szexuális abúzus.
Az olaszországi egykori integrációs miniszter asszony kedvéért, aki Kongóból származik eredetileg, de ma már az Európa Parlamentben fújja a passzátszelet, egyúttal követelve (!) az automatikus állampolgárságot az afrikai bevándorlóknak, beszéljünk egy csöppet Kongóról! Igen, a demokratikusról és a másikról, a köztársaságról is, mert hasonló a helyzetük. Ritka az a pillanat, amikor éppen nem harcolnak egymással valamilyen népcsoportok ezekben az országokban, ezért nem meglepő, hogy 2018. március első napjaiban újabb etnikai zavargások törtek ki, jelentős számú halálos áldozattal. A tizenkét éven át tartó belső háborúban több százezer nőt és gyereket erőszakoltak meg, mert hitük szerint ez a “háborús fegyver” az ellenség alapjait, egy nép szövetét roncsolja szét. A zsoldosok azonban békés pigmeus férfiakat is szodomizáltak gyerekeik, családjuk és törzsük tagjai előtt abban a hitben, hogy ezáltal földöntúli harci erő szállja majd meg őket. Senki nem ismeri a pontos számokat, de a segélyszervezetek, valamint az ENSZ, amelynek rendfenntartó bázisai egyébként sokszor a közelben voltak és vannak, jó félmillióra becsülik a csoportos nemi erőszakok áldozatainak számát. A legfiatalabb mindössze egy kétéves (!) baba volt, akinek tragédiájáról értesültek. Mathy Mupapa és Christelle Nyakura afrikai tudósítók jóvoltából egy példát emelek ki, a megszámlálhatatlanul sok névtelen nevében, akinek története nemzetközi nyilvánosságot kapott:
Zainabo Alfani, özvegy kereskedő asszony és nyolcból három gyermekének rövid története: az asszony, aki Kisanganiban élt elhatározta, hogy busszal és három legkisebb gyerekével, két kislánnyal és hat hónapos kisfiával Buniába utazik, hogy ott néhány ékszert eladjon. Az ékszereken kívül még 480 dollár volt nála. Tizennégy másik nő is utazott a buszon. A cél előtt 135 kilométerre hirtelen lövéseket hallottak és az asszonyok kérlelték a buszvezetőt, forduljon vissza Kisanganiba. A sofőr azonban javasolta, szálljanak ki az utasok és bújjanak el az őserdőben amíg a lövöldözés tart, majd utána folytathatják útjukat felpakolt áruikkal együtt. Ahogy a hiszékeny asszonyok és gyerekek kiszálltak a buszból, a sofőr már meg is fordult, otthagyva őket az út szélén. A szerencsétlenek megpróbáltak menedéket keresni az erdőben, de a lövöldöző katonai egyenruhások Muvuta Bangi nevű zsoldos vezényletével felfedezték őket, majd rájuk parancsoltak, hogy vegyék le ruháikat. A tizennyolc fegyveres ezután gondosan megvizsgálta a nők altestét, tipikus háborús fétisük után kutatva, a még nem megcsonkított női nemi szervre koncentrálva.
Egyedül Zainabo rendelkezett sértetlen testtel. A többi nőt lemészárolták, majd Zainabo szeméremajkait levágták és elfogyasztották, utána mindannyian megerőszakolták a nyomorult nőt. Az iszonyatos fájdalmaktól Zainabo elájult. Később arra eszmélt, hogy csípőjéből darabokat vágtak le, amit támadói egymást közt felosztottak. Ezután kisebb sebeket vágtak a lábán, karján, melle alatt és kifolyt vérét itták, némi vízzel és a testéből levágott húscafatokkal keverve. (Mindezt ugye rekkenő hőségben, a dzsungelben…) A “rituálé” után tovább vonszolták a szerencsétlen asszonyt és gyerekeit egyre mélyebben az erdőbe, majd egy tisztásra érkezvén a nő meglátott egy főzőhelyet, ahol a szakács emberi testet forgatott nyárson. Eközben kínzói két üstöt raktak fel a tűzre, egyiket vízzel, a másikat olajjal megtöltve. Aztán az egyenruhások megfogták Zainabo két kislányát, a tízéves Alimát és a nyolcéves Moulassit, s bedobták őket a két edénybe. Vasbottal szúrták át a kislányok hasát, hogy puhábbra főjenek, majd foufou-val, egy maniókából készült tésztával elfogyasztották az egyik holttestet, a másikat félrerakták későbbre. A csoport vezetője ezután közölte az anyával, hogy nemsokára a hasából fognak darabokat kivágni. Az őrület határán lévő nő csak annyit kért, hogy kisbabája és az ő maradványait vigyék vissza az útra, hátha valaki megkönyörül és eltemetik őket, aztán eszméletét vesztette.
A többszörösen megcsonkított, agyongyötört asszonyt végül is megtalálták a főúton a kisbabával együtt, majd Bujumburában, Burundi fővárosában a Nouvelle Esprérance (Új reménység) kórházban tért magához. Zainabo az erőszakolásokkor kapott AIDS-ben halt meg néhány év múlva, de előtte elmesélte mártíriumát, sebeit megmutatva a hallgatóságnak, a MONUC nevű emberjogi szervezet ülésén. Kisfia, Yacine életben maradt.
A kannibalizmus és a bestiális, csordában elkövetett erőszak mellett egy új, eddig nem ismert iszonyatot tapasztalhatnak meg európai nők is, ha éppen rossz helyen és rossz pillanatban tartózkodnak valahol. Ez is a meggyalázott nők további megcsonkításához tartozik, s ez az afrikai belháborúk egyik sajátossága. A jelenség, amelyet eddig orvosok csak nagyon ritkán, esetleg szülési komplikációként látnak, a sipoly/fisztula. Ez a kóros elváltozás vagy a hüvely és a hólyag, vagy a hüvely és a végbél közötti elválasztó fal átszakadásakor keletkezik. Egy akkor még tizennégy éves német lány sorsáról írtam ezt:
” […] akit pár éve öten erőszakoltak meg anno tizennégy évesen és a barbár tett után minden testnyílásába még sörösüvegeket dugdostak “szórakozásból”??? Ez a lány azóta kivezetett végbéllel egy idegklinika állandó lakója, mert öngyilkosságra hajlamossá vált.”
Nos, sok afrikai országban kínozzák így a hordában megtörtént nemi erőszak után a nőket. Hogy, hogy nem, az MSNBC Network és a Newsweek erről szóló eredeti tudósításai is eltűntek, ezért a “még létező forrás” adataiból néhány részlet:
“A kelet-kongói harcok egyik fegyverszünetében megjelenő külföldi orvosok először nem is akarták elhinni, amit láttak, mert emberi ésszel a borzalom felfoghatatlan volt. Nők százai, akik a harcok alatt a dzsungelben bujdokoltak, saját mocskuktól átitatva, iszonyatos fájdalmakkal vonszolták el magukat az elsősegélyhelyekre, a brutális erőszakolásoktól nyilvánvalóan inkontinenssé válva. Dr. Denis Mukwege, a Panzi kórház igazgatójának beszámolója alapján sokszor nem csak a többszörös nemi erőszak, hanem elsősorban különböző tárgyak bestiális feldugása okozza a nők testének ilyen mértékű roncsolását. Néha még pisztollyal is belelőnek a szerencsétlenek hüvelyébe, vigyázva arra, hogy a nyomorult ne haljon meg. Az áldozatok életkora tizenegytől hetvenkét évesig terjedt.”
Dr. Mukwege szerint a sérülések jellegéből általában egyértelműen megállapítható, melyik népcsoporthoz tartoznak az elkövetők. A további részletektől megkímélem Önöket… De ne feledjük! A tettesek mind hasonló fiatal férfiak, mint akik most Európát akarják meghódítani, mert definitív meghívták őket!
Mélyen NEM tisztelt kongói származású politikusnő, német kancellár asszony, EU és ENSZ! Egyetlenegy európai ember sem felelős ezért és a több százezer hasonló esetért! Nem vagyunk felelősek a gyarmati bűnökért se és semmi közünk az elmúlt ötven év afrikai belháborúihoz. Önök lerasszistázhatják a magyar kormányt, de nem hinném, hogy ép érzésű, normális gondolkodású magyar ember ilyen jellegű mentalitást szeretne a saját hazájában eltűrni. A multi-kulti igéjét hirdetők, akik országunkat gyékényen árulják bárkinek, aki pénzt és/vagy hatalmat ígér nekik, provinciális begyepesedettségükben, mérhetetlen tudatlanságukban és habzó szájú magyargyűlöletükben képtelenek felfogni a hazát fenyegető veszély nagyságát és mibenlétét!
Túltolták volna a migránsozást? Ezt a témát nem lehet túltolni! Meggyőződésem, hogy az embereknek joguk van megismerni az igazságot, az események hátterét. Joguk van ahhoz, hogy lássák azt az áthidalhatatlan különbséget, amelyet egy hazánkra kényszerített, az európaitól, a magyartól teljesen eltérő életfelfogás jelent. Az a hatalmas tömeg, amelyről szó van, visszafordíthatatlanul megváltoztatná országunk arculatát. Hangsúlyozom, nem egy, vagy tíz integrálható afrikai bevándorlóról van szó, hanem tíz- és százezrekről, mind a mai napig egyébként. Ez pedig vállalhatatlan!
Dél-Szudán, amely az Obama kormány segítségével lett „önálló” ország, a világ egyik legnagyobb kőolajlelőhelyével, ma már a törzsi viszályok, genocídiumok, gyilkosságok, erőszak és rabszolgaság színhelye.
Mégis, úgy érzem, van remény. Afrika jövője elsősorban a nők és a feltörekvő, már magasabban képzett fiatalok kezében van. Nem női kvóták alapján valamilyen alibi-posztra odahelyezett feministák fogják eldönteni ennek a mérhetetlenül gazdag kontinensnek a sorsát, hanem azok a fiatal nők és fiúk, akik minden nehézséget leküzdve, egy jobb élet reményében tanulni akarnak, akár számtalan kilométert naponta megtéve az iskolába. Azok a fiatalok, akik nem szerencselovagként próbálnak az európai szociális rendszerbe bejutni, hanem esetleg egy külföldön ösztöndíjjal elvégzett egyetem ismereteit odahaza akarják kamatoztatni. Ezért is tartom erkölcstelenül álszentnek az EU agyelszívási kezdeményezéseit, amelynek keretében már végzett fiatalokat invitálnának Európába. Az afrikai országoknak a saját útjukat kell járniuk, külföldi beavatkozások, diktátumok nélkül. Tudást kell oda exportálni a rosszul értelmezett “demokráciaexport” helyett, így lehetne segíteni nekik. A helyszínen.
Ez a tagadhatatlanul hosszúra sikerült tanulmány a sokrétű téma egyik legfontosabb aspektusát mutatta be. A krónikásnak az a dolga, hogy tárgyilagosan, emócióktól mentesen tájékoztasson. Megtettem.
Megjegyzés: a cikkben említett Dr. Denis Mukwege, kongói orvos 2018-ban megkapta a Nobel Béke-díjat – joggal. Magyarországon először ebben a tanulmányban jelent meg a doktor úr neve.
(Heroes Never Die)
Forrás:betyarsereg.hu
Tovább a cikkre »
