A Nők Lapja 2026. október 14-i számában Jónap Rita írt a tradwife-jelenségről, vagyis azokról a nőkről, akik a hagyományos feleség- és anyaszerepet választják, és sok esetben a közösségi médiában is népszerűsítik ezt az életformát.
Olvasás közben az volt az érzésem, hogy a szerző eleve némi gyanakvással közelít hozzájuk. Mintha egy nő, aki örömmel főz a férjére, gondoskodik a gyermekeiről, szép otthont teremt, és akár a férje vezető szerepét is elfogadja, valamiféle magyarázattal tartozna a modern társadalomnak.
Pedig én valami mást is látok ebben a jelenségben. Valamit, amit szerintem manapság nem hangsúlyozunk eléggé a nőknek.
Hogy nemcsak jogaik vannak egy párkapcsolatban, hanem érdemes arra is törekedniük, hogy szerethető társai legyenek a férfiaknak.
Tudom, ez első hallásra provokatív. Hiszen minden ember szerethető, pusztán emberi méltóságánál fogva. Én azonban most nem erről beszélek. Hanem arról, hogy a tartós szeretetkapcsolatért dolgozni kell. Figyelni kell a másikra, alkalmazkodni hozzá, megismerni a vágyait, szükségleteit. Néha lemondani a saját akaratunkról az ő kedvéért.
Természetesen ez a férfiakra ugyanúgy igaz. Csakhogy a férfiak kötelességeiről, a nőkkel szembeni figyelmességükről, érzelmi munkájukról rengeteget beszélünk. A fordított irányról már jóval kevesebbet.
Pedig a férfi is szeretné érezni, hogy a nő örömet akar szerezni neki. Hogy nem pusztán elvárásokat támaszt vele szemben, hanem adni is szeretne.
Miért kellene ezt gyanúsnak tartanunk?
A tradwife-jelenség egyik vitatott eleme a hagyományos családi hierarchia. A férfi vezet, a nő alkalmazkodik. Egyesek számára ez vonzó, mások számára egyenesen riasztó.
Én alapvetően egyenlőségpárti férfi vagyok. Nem gondolom, hogy pusztán a nemem miatt több jogom lenne dönteni, mint a páromnak. Ugyanakkor azt sem gondolom, hogy minden párkapcsolatnak azonos szereposztás szerint kell működnie.
R. W. Connell Férfiak – Eltűnő szerepek című könyvének olvasása közben különösen elgondolkodtatott egy általam felidézett történet egy afrikai, emlékeim szerint kongói segélyprogramról. A kezdeményezést nők irányították, és a férfi résztvevők is kedvezően nyilatkoztak a női vezetésről. A történet pontos részleteit még ellenőrizni kell, de a belőle levont tanulságom világos.
Miért zavarna engem, ha nők vezetnek valamit, amit jól vezetnek, és amiben a résztvevők is jól érzik magukat?
Sehogy sem zavar.
De akkor miért kellene automatikusan elítélnem azt, ha egy családban a férfié a kezdeményezőbb, vezető szerep, és ez mindkét félnek megfelel?
A hatalommal való visszaélés problémája nem azonos magával a vezetéssel.
Lehet egy nő zsarnoki vezető, és lehet egy férfi gyengéd, figyelmes családfő. Ahogyan fordítva is.
Ha a férfi vezetését eleve elnyomásgyanúsnak tekintjük, a női vezetést viszont az emancipáció győzelmének, akkor nem az egyenlőséget védjük. Hanem nemi előítéleteinket érvényesítjük.
Persze a vezetés nem jelenthet korlátlan hatalmat. A másik ember méltósága, szabadsága és beleszólási joga nem tűnhet el a hagyományokra hivatkozva.
A Nők Lapja cikkének egyik legerősebb érve az anyagi kiszolgáltatottság veszélye.
Ezzel egyetértek.
Sőt, én magam sem szívesen vállalnék olyan családmodellt, amelyben kizárólag az én fizetésemből élünk.
Nem azért, mert nem akarnám eltartani a családomat. Hanem mert félteném őket.
Mi történik, ha tartósan megbetegszem? Ha megrokkanok? Ha elveszítem a munkámat? Vagy ha meghalok?
Nézzem a betegágyamból az éhes gyermekemet, miközben a feleségemnek nincs saját jövedelme, munkatapasztalata, esetleg megtakarítása sem?
Egy család biztonságosabban áll több lábon. A kizárólagos kenyérkeresői szerep nemcsak a nőt teheti függővé a férfitól, hanem a férfira is hatalmas terhet rak.
Erről valahogy kevesebbet beszélünk.
A hagyományos családmodell tehát nem feltétlenül követendő gazdasági minta. De ettől még az otthonteremtés, a gyermeknevelés, a családról való gondoskodás értékét nem kellene megkérdőjeleznünk.
A tradwife-influenszerek másik gyakori kritikája, hogy idealizált képet mutatnak az életükről. Tökéletes konyha, mosolygó gyermekek, gyönyörűen megterített asztal, szerető férj.
Elnézést, de nem ezt csinálja szinte mindenki a közösségi médiában?
A nyaralásról felteszünk húsz gyönyörű fényképet. A családi veszekedésről egyet sem. Megmutatjuk az ünnepi vacsorát, de nem feltétlenül a mosatlan edényeket vagy a kimerültségünket.
Ez nem a tradwife-életforma sajátossága, hanem az online önreprezentációé.
Természetesen lehet kritizálni azt, aki megtévesztően tökéletesnek állítja be az életét, különösen akkor, ha ebből üzletet épít. De akkor ugyanilyen mércével kellene vizsgálnunk a karrierjükkel, függetlenségükkel és csodálatos életükkel büszkélkedő influenszereket is.
És egy kérdés: vajon egy nyolc órában dolgozó, kétgyermekes anya élete szükségszerűen könnyebb, mint egy otthon maradó édesanyáé?
Aligha. Mindkettő lehet örömteli, és mindkettő lehet kimerítő. A nehézségek más természetűek.
A házasságok megromlásának felelősségét sem lehet egyetlen nem nyakába varrni. Egy sokat idézett amerikai kutatásban a válások kezdeményezésének mintegy 69 százalékát a nőknek tulajdonították. De ez nem bizonyítja, hogy a válásokért a férfiak vagy a nők lennének inkább felelősek.
Az iróniát azért nehéz teljesen félretennem: néha úgy érzem, ha a férfi akar vezetni, az baj, ha pedig a házasság zátonyra fut, akkor is könnyen ő kerül a vádlottak padjára.
Pedig egy kapcsolat története ennél sokkal összetettebb.
A modern társadalom óriási lehetőségeket nyitott meg a nők előtt. Tanulhatnak, karriert építhetnek, vezethetnek vállalatokat, politikai közösségeket. Ezt értéknek tartom.
De közben mintha valami elveszett volna.
Az anyaság, az otthonteremtés, a családnak szentelt élet társadalmi tekintélye. És vele együtt sok helyen a férfiúi családfőség megbecsülése is.
Pedig a férfiak is szeretnének kapni valamit a házasságban.
Sokan úgy tartják, a nők elsősorban érzelmi biztonságra, a férfiak pedig tiszteletre és megbecsülésre vágynak. Szerintem ebben van némi igazság, bár egyik igény sem kizárólag valamelyik nem sajátja.
És bizony a rajongás is jóleshet egy férfinak! Ahogyan egy nőnek is. Ki ne szeretné néha azt érezni, hogy a párja csodálja őt?
Nem azt kérem, hogy a nők szolgálják ki a férfiakat. Azt kérem, hogy a férfiak vágyait, szükségleteit is vegyük komolyan.
Ha a férfi számára a házasság kizárólag kötelességek, felelősségek és elvárások rendszere, akkor miért lenne számára vonzó?
Ugyanez természetesen a nőkre is igaz.
A gyermekvállalás visszaesése pedig arra figyelmeztet, hogy társadalmi szinten is érdemes újragondolnunk a család értékét. Nem állítom, hogy a termékenység csökkenéséért egyszerűen a női emancipáció felelős. A lakhatás, a megélhetési bizonytalanság, a munka és a családi élet összeegyeztethetősége egyaránt fontos tényező.
De az sem lehet megoldás, hogy a gyermeknevelést magánügynek tekintjük, miközben az egész társadalom jövője függ tőle.
Miért ne kaphatna az otthon maradó szülő az államtól rendszeres, saját jogon járó juttatást a gyermeknevelésért? Olyat, amely valódi anyagi önállóságot, társadalombiztosítási és nyugdíjjogosultságot is biztosít?
Nem kizárólag az anyának. Annak a szülőnek, aki ezt a feladatot vállalja.
Így a hagyományosabb családi munkamegosztás nem kényszer, hanem reális választási lehetőség lehetne.
Mert a szabadság nem azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanazt az életutat kínáljuk. Hanem azt, hogy többféle értékes életút közül választhatunk.
Végezetül hadd legyek személyes.
Gyerekkoromban bizony összetettem volna a két kezemet, ha édesanyám otthon vár, amikor hazatérek az iskolából.
Ehelyett kulcsos gyerekként sokszor az üres lakásba érkeztem.
Nem hibáztatom ezért édesanyámat. Dolgoznia kellett. Tudom, hogy sok családnak ma sincs más választása.
De attól még hiányzott valami. Az otthon váró édesanya jelenléte, a biztonság, hogy van valaki, akihez megérkezhetek.
Ez az én gyermekkori tapasztalatom. Nem állítom, hogy minden gyermeknek otthon maradó édesanyára van szüksége, vagy hogy egy dolgozó anya kevésbé szeretné a gyermekét. Csak azt, hogy ennek az életformának is lehet olyan értéke, amelyet kívülről könnyű alábecsülni.
És még valami.
A jelenlegi párom időnként egyenesen megkér arra, hogy bizonyos kérdésekben én döntsek.
Pedig alapvetően egyenlőségpárti vagyok. Nem vágyom arra, hogy uralkodjak a társam felett.
Mégis bevallom: nagyon jólesik.
Mert ilyenkor nem az ő alárendeltségét érzem, hanem a belém vetett bizalmát. Hogy számít rám. Hogy támaszkodni szeretne rám. Hogy jólesik neki, ha néha átveszem a kezdeményezést.
És ez nekem férfiként sokat jelent.
Talán éppen ezt felejtjük el a hagyományos szerepekről folytatott vitákban.
Nem minden vezetés uralkodás. Nem minden alkalmazkodás behódolás. És nem minden otthon maradó nő elnyomott.
Ahogyan nem minden dolgozó nő boldogtalan anya, és nem minden hagyományos család harmonikus.
Nem a múltat kell visszahoznunk. Hanem megőriznünk belőle azt, ami emberileg értékes.
Mert végső soron nem az a fontos, ki viseli a nadrágot.
Hanem az, hogy két ember szereti-e egymást, és jó-e nekik együtt élni.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
