Anya vagyok. Négygyerekes. Igen, sokszor éjszakáztam éppen kibújó fogak miatt, takarítottam hányást éjszaka, öleltem magamhoz rosszat álmodó kisfiút, kb. ötezerszer pelenkáztam gyereket, legalább ugyanennyiszer szoptattam, és inkább babakocsira költöttem a családunk pénzét, ezért még sosem jártam New Yorkban.
De ha megkérdezem magamtól, hogy miről maradtam le a gyerekeim miatt, őszintén azt tudom mondani, hogy semmiről. És ha megkérdezem, hogy miről maradtam volna le az életben, ha nem lennének gyerekeim? Na, ezt napestig tudnám sorolni.
Őszintén úgy gondolom, hogy az élet legfőbb csodája, hogy továbbadjuk. Persze, sok értelmes célt és feladatot találhatunk az életben. Én is találok a gyereknevelésen kívül is. De amikor a saját gyerekeim mosolyát, örömét, igyekezetét, egymás iránti szeretetét, közös játékát, erőfeszítéseit, boldogságát látom, akkor biztosan érzem: nincs ennél nagyobb csoda.
Egy önfeledt babakacaj, egy óvodás okossága, a gyermeki lélek minden egyes megnyilvánulása semmi máshoz nem fogható.
Megválaszolni a kérdéseiket, összebújva megnézni egy filmet, együtt izgulni egy meccsen, látni őket belefeledkezni egy feladatba, az ölelésükben hallani, hogy "szeretlek, anya": ezek azok a pillanatok, amiről a világ minden kincséért se maradnék le.
Ilyenkor érzi az ember, hogy mi is az élet.
És ezek azok, amik rendkívül szánalmassá teszik a Homonnay Gergely-félék gyermekellenes kirohanásait.
Korábban írtuk: Köszönöm, hogy buzinak teremtettél, és így nincs gyerekem – újabb betekintés egy DK-rajongó beteg világába
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
