Töviskes Mária, a Keresztény Mentálhigiénés Centrum (KEMENCE) vezetője a Hajdúdorogi Főegyházmegye honlapján közzétett írásában igyekszik segíteni az olvasóknak, hogyan is éljük meg a gyászt, hogyan emlékezhetünk meg méltóképpen elhunyt szeretteinkről.
Nagyon elevenen jelen van a mindennapjaimban a gyászmunka lelkigondozóként és magánemberként egyaránt. A tanult elméleti tudásom, szakmai tapasztalatom helyett saját élményem alapján szeretném megosztani, mi volt segítségemre a gyászmunkában. Annál is inkább, mert nagyon hiszek a személyes történetek erejében.
A nyár folyamán a nagyapámat kísérhettem haldoklásában. A gyász fájdalmas, ezért nem szeretünk a halálról, a gyászról vagy a veszteségekről beszélni, pláne nem közel menni hozzá. Én hálás vagyok a kegyelemért, hogy megadatott, hogy ott lehettem mellette. Csodálattal néztem a nagyapámat, hogy milyen méltóságteljesen viseli a szenvedést, a szentségekben való megerősödést, majd a nyugodt felkészülést. Megtapasztaltam ezen az úton, hogy
Amikor látszólag egyedül voltam a nagyapámmal és mindenki ámulattal tekintett a bátorságomra, hogy egyedül nem „félek” vele lenni, valójában soha nem éreztem, hogy egyedül lennénk. Hárman voltunk mindvégig. Mind ketten éreztük kimondatlanul, hogy HÁRMAN VAGYUNK. A szeretetnek olyan dimenzióit tapasztaltam meg, amit még eddig soha. Szavak nélkül pusztán mosolyokban, érintésekben, a gondoskodásban, magában a jelenlétben. Kórházi ágy mellett ülve szemléltem egy test elmúlását, porba visszaadását, és a lélek annál magasabbra emelkedését. Szemlélve nagyapám elsoványodó testét, átformálódott bennem a kép, a testkép. Legutolsó találkozásunk alkalmával az ágya mellett ülve zsoltárokat olvastam, már erőtlenül rám tekintett és azt kérdezte: miért nem visz el már az Isten? Nem zsörtölődés volt, kétségbe esett sóhaj vagy panasz, sokkal inkább egy várakozás, talán vágyakozás, belenyugvás. Megérkezés volt, én úgy hiszem, hogy ő akkor már „átadta” a lelkét a Teremtőnek. Hitte, hogy a halálban majd átöleli szerető karjaival az Isten. Tehetetlenségében és gyengeségében át tudta magát adni az isteni szeretetnek. A halálos ágyán tanította meg a nagyapám, hogy mit jelent élni, hinni és bízni, és végül reményben meghalni.
„Ha Jézus, mint ahogy hisszük, meghalt és feltámadt, akkor Isten vele együtt feltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el.”
A temetés rítusa sokat segített a gyászmunkában. A falun még élő szokás szerint az udvarról kiindulva, otthonról kísértük ki a temetőbe.
A fekete gyászruha segített kifejezni a tehetetlenséget és cselekvőképtelenséget, amit a veszteségben megél az ember. A temetőben keresztet rajzoltam a halott nagyapám homlokára, ezzel közel engedtem magamhoz a halál hideg és rideg valóságát, amin a kereszt rajzolásával átáramlott a szeretet forrósága. Imádsággal búcsúztunk tőle kísérés után a temetőben, a gyászmisén és a temetés szertartásában. Nagyapám a kórházban azt mondta nekem: „Csak imádkozzál”. Ez az én „örökségem”. Mindez abban a meggyőződésben erősített, hogy annak, aki megtörte a poklot istensége fényével és a holtakat a mélységből feltámasztotta, az ő elhunyta lelkére is gondja van, mert benne helyezte el bizodalmát.
A koporsó tetején koppanó föld hangja segített megérezni a bennem jelenlévő dühöt és haragot, amit nem érdemes eltagadni és elfojtani. De rögtön betakarta a nagyapám iránt érzett szeretetet és örömet kifejező virágok zöme, amit az unokák, gyerekek és közeli hozzátartozók a koporsóra dobtak. A tropárok éneklése közben halmozódott lapátról lapátra a sírhalom, melynek tetejére felkerült a kereszt, a nagyapám nevével.
Hiszem, hogy a halottak napja, a temetőbe való ellátogatás, az elmondott imák és meggyújtott mécsesek is ezt szolgálják, jelként szolgálnak. A feltámadásban való hit jelei, a szeretet jelei. Nem engedi elfelejteni, hogy odaát már várnak minket. Hogy már vannak a mennyek országában, akik a maguk „hátizsákjában” már belőlünk is átvittek valamit.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a gyászidő egyedi, mindenki saját maga határozza meg a maga gyászának időtartamát. A fájdalom intenzitása is egyénenként változó. A személyiség, korábbi veszteségek, a halál és az elvesztés módja, a kapcsolat jellege, az életkor, a gyászoló neme – mind olyan tényezők, amelyek hatással vannak a gyászra. Ezért fontos, hogy
Ezek vitathatatlanul jó szándékú, de olyan vigasztalások, amelyek elbizonytalanítják a gyászolót, mert azt sugallják, hogy rosszul csinál valamit, ha még nem sikerült túllépnie a fájdalmán.
Valójában minden vigasztaló szó értelmetlen, ami az értelemre igyekszik hatni, annál is inkább, mert „a gyász a szíveket töri össze, nem a fejeket”.
Jézus is így tesz, mellénk ül és együtt érez velünk. Mellém is odaült nagyapám kórházi ágyára.
A gyászmunka fontos része az emlékezés, az érzelmek megélése és kifejezése, a szembesülés a veszteséggel. A hétvégi szertartások, temetői látogatások mindannyiunk számára lehetnek azok a helyek, ahol kifejeződhetnek veszteségeink kapcsán a bennünk jelenlévő érzések. Helye lehet az emlékezésnek, de ugyanakkor a szembesülésnek is. Annak helye, ahol meggyőződhetünk róla újra, hogy a mi Teremtőnk, aki mindnyájunknak azt, ami hasznos, emberszeretőleg megadja, elhunyt szeretteink lelkét is megnyugtatja, megőrizvén őket az örök életben.
Szöveg: Töviskes Mária
Forrás: Hajdúdorogi Főgyházmegye
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
