2022. 05. 22.
Az örmény genocídiumról sokunknak van ismerete. Tudjuk azt, hogy a törökök és a kurdok lemészároltak, a deportálásokkal halálba küldtek mintegy 1,5 millió örményt, és tudjuk azt is, hogy az elkövetők a mai napig tagadják e bűnöket. Az akkori és a jelenlegi politikai vezetés szerint áttelepítették az örményeket. Van azonban egy másik, kevésbé ismert történelmi szégyen, mégpedig a jelenlegi Törökország másik őslakosságának a kiirtása: a görögök módszeres kivégzése és emlékének, illetve emlékhelyeinek megsemmisítése. Ez az 1922-ben kezdődött görög népirtás, melynek emléknapja május 19.
Oszmán-muszlim körökben a mai napig erősen élnek II. Abdül Hamid szultán szavai, miszerint „az Oszmán Birodalom képes életben maradni kezek vagy lábak nélkül, de belek nélkül nem”. A kezek vagy lábak a Balkánt jelentették akkoriban, a belek pedig mindig is Kis-Ázsia belső hegyvidéki területeit.
A viszonylag későn, Európából a Közel-Keletre érkező nemzeti eszme hatására nemzeti öntudatra ébredések voltak érzékelhetők, nemcsak a szerbek, a bolgárok és a görögök, hanem a törökök és az örmények, majd a kurdok között is. Az első világháború idején az örmény keresztény lakosságot kiirtották, a görögökkel azonban óvatosabban bántak, nehogy lázadások, majd Görögország esetleges támadásai következtében az Oszmán Birodalom elveszítse az Égei-tengeri kijáratait.
Fontos tudni, hogy száz évvel ezelőtt a mai Törökországnak mindössze 70-75%-a volt muszlim (a kurdokat, az azerieket és a cserkeszeket is ideértve), nagy számban éltek keresztények (örmények, görögök, szír-arámiak, asszírok, grúzok és bolgárok) a területen, valamint jelen volt egy szűk zsidó populáció is. Fontos azt is tudni, hogy nemcsak az Égei-tenger partján éltek görögök, hanem Isztambulban és környékén, Ankarától délre, Belső-Anatóliában és az észak-keleti Pontuszban is. A grúz határhoz közeli Trabzonban működött a száműzetésben lévő Bizánci Birodalom 1461-ig, a görög jelenlét és kultúra annyira erős volt, hogy sok, az iszlámra áttért település megtartotta görög anyanyelvét.
Az Oszmán Birodalom végnapjaiban a meggyengült szultanátust felváltotta egy önjelölt, török felsőbbrendűséget (turánizmust) hirdető csoport. A „Három Pasa” vezette az akkori oszmán kormányt: Talaat pasa, Enver pasa és Ahmed Cemal pasa.
Attól tartottak leginkább, hogy a birodalom területén élő keresztény népcsoportok az ellenséges csapatokhoz állnak át. Ezért is történt meg, hogy az isztambuli örményeket is módszeresen kivégezték, miután keleten csupán néhány száz örmény forradalmár fogott fegyvert egy független Örményországért, holott örmény katonák tízezrei szolgáltak az oszmán seregben. Az örmény populáció ellen alkalmazott logikát követve az oszmán vezetés ugyanazokat a módszereket alkalmazta a görög civilek ellen is, a kappadókiai és a pontuszi görögöket (ideértve a nőket, gyerekeket és az időseket) összegyűjtötték, erőltetett menetekben a sivatag felé terelték őket. Továbbá engedélyezték a fosztogatást és a gyújtogatást házaikban, lerombolták templomaikat, iskoláikat és kolostoraikat.
1918. október 30-án kapitulált az Oszmán Birodalom, és az Antant fennhatósága alá került az ország. Ennek ellenére nem sikerült az örmények és görögök elleni atrocitásokat megszüntetni, és bár halálos ítéleteket mondtak ki a Három Pasára az 1919-1920-as isztambuli perben, az Atatürk vezette Nemzeti Mozgalom idején folytatódtak az atrocitások, sőt a görög katonai bevonulás miatt még intenzívebbé vált.
A görög állam közelségének köszönhetően az égei görögök nagyobb arányban élték túl a mészárlásokat, többen Aleppóba menekültek, az 1923-as lakosságcsere egyezmény pedig véget vetett a tömeges gyilkosságoknak. A törökországi görögök többségét a mai Görögország észak-keleti részére telepítették, ahonnan a görögországi török muszlimokat deportálták Törökországba.
Az 1910-es évek népszámlálásai alapján az akkor közel 10 millió fős oszmán államban 1,3 millió főre volt tehető a görögök száma. Ebből mintegy 300-900 ezer főt irtottak ki a törökök 1914 és 1923 között.
Azt nem lehet kijelenteni, hogy az oszmánok kizárólag az árulók és azok családjai ellen kegyetlenkedtek, ugyanis már 1914-ben elkezdődtek a keresztény görög civilek elleni atrocitások a dél-nyugat törökországi térségekben. 1919-ben a görög hadsereg bevette az abszolút görög többségű Smyrnat (ma Izmir), majd az 1922-ben történt visszafoglalás után porig égett az egész város. 1922-23-ban kivégezték a nagyvárosok görög ortodox érsekeit, ezzel is jelezve, hogy a keresztény vallásúak nem maradhatnak életben az Égei-tenger környékén.
Az akkor közel 2700 éve a mai Törökország területén élő görögség 1923-ra már nagyrészt a tömeggyilkosságok áldozatává vált vagy elmenekült, és sosem tudott visszatérni. A görög emlékhelyeket, beleértve a temetőket is, feldúlták. Kappadókiában ma már alig találni a görögök életéről tanúskodó nyomot, emlékhelyet.
Míg az örmények jelenlétét „megszüntették”, addig a görögök tovább maradtak a nagyobb városokban, így például Isztambulban. Azonban az 1942-ben a nem-muszlimokat sújtó különadók, a „Varlik Vergisi” bevezetése sok görögöt kivándorlásra ösztönzött, majd az 1955. szeptemberi eleji isztambuli pogromok egyértelművé tették, hogy nincs jövőjük a Török Köztársaságban.
A Halki szeminárium 1971-es bezáratása a görög ortodox papképzést akadályozza a mai napig. Erdogan kormányzása idején több régi görög és örmény templomot – melyek korábban múzeumként működtek – mecsetté alakíttatott, köztük a híres Hagia Sophia egykori székesegyházat 2020 nyarán.
A görög nemzetnek hiába van egy saját, erős és viszonylag gazdag, tengeri kijáratokkal rendelkező állama, a mai napig fenyegetéseket kapnak a terjeszkedni akaró Törökországtól.
Európai keresztényekként legalább annyit tehetünk, hogy tudomást szerzünk a történtekről, hogy soha többe ne ismétlődhessenek meg.
vdtablog.hu – Potter
Megosztom:
Forrás:orientalista.hu
Tovább a cikkre »
