A hat évig tartó, sokmillió áldozatot követelő második világháború mérhetetlenül sok szenvedést okozott, az emberiség pedig igazságot követelt. Ha már jóvátenni nem lehet semmit, legalább a bűnösök nyerjék el méltó büntetésüket. A nürnbergi perek mellett számtalan eljárás indult 1945 után a háborús bűncselekménnyel vádolt személyek ellen.
A politikai, gazdasági és állami vezetők, valamint a katonai parancsnokok közül – már aki megélte – sokan bíróság elé álltak. Josef Mengele személye nem csak azért érdekes, mert megúszta a felelősségre vonást. Úgy vált a legkeresettebb háborús bűnössé, hogy nem volt magas rangja, és nem volt vezető beosztásban sem. Mégis ő lett az embertelen nácizmus rideg és könyörtelen áltudományosságának jelképe. Bár Olivier Guez Josef Mengele eltűnése című könyvében ír arról is, mit tett a „halál angyala” Auschwitzban, leginkább azt tárja elénk, mit lehet tudni arról az időszakról, amikor Dél-Amerikában rejtőzött.
Argentína tárt karokkal fogadta az Európából kereket oldó egykori nácikat, már csak azért is, mert Perón elnök Mussolini és Hitler tisztelője volt. Helmut Gregor 1949-ben ért itt partot. Eleinte rejtőzködött, nem mert megszólalni németül, honfitársait kerülte. Lassanként azonban otthonra lelt a sajátjai között. Az évek múltával az életkörülményei is javultak: a Németországban virágzó családi cég dél-amerikai képviselője lett, mellette pedig illegális abortuszokat végzett. Egyre magabiztosabbá vált, végül már álnévre sem volt szüksége. 1956-ban még haza is látogatott, majd nem sokkal később elvette özvegy sógornőjét. És a múlt? Az már nem érdekelt senkit.
Josef Mengele számára – mert ő rejtőzött a Helmut Gregor név mögött – a fordulópontot Adolf Eichmann 1960-ban történt elrablása jelentette. Paraguayba, majd Brazíliába szökött, ahol ismét inkognitóba kényszerült: Peter Hochbichler lett a neve, és egy magyar házaspár farmján vert tanyát. Bár a Moszad eljutott a birtok közelébe, és a nyugatnémet kormány is kereste, elfogni nem tudták. Élete utolsó éveiben innen is tovább kellett menekülnie, végül egy nyomornegyedben húzta meg magát. Brazíliában halt meg 1979-ben, itt temették el titokban, Wolfgang Gerhard néven.
Guez könyvének vezérgondolata, hogy megmutassa, Mengele számára – bár soha nem marasztalták el azért, amit tett – a szökevénylét jelentette a büntetést. Még abban a néhány évben, amikor biztonságban érezhette volna magát, sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ellenségei a nyomában vannak. Élete végén már ritkán kapott hírt a családjáról, és csak azzal az egy-két emberrel találkozott, akik a fasizmus megszállott híveiként igyekeztek segíteni neki. Ez utóbbi azért fontos, mert rámutat, elég sok náci jutott el Dél-Amerika államaiba ahhoz, hogy kialakíthassák a saját köreiket, megszervezhessék a keresett személyek bújtatását és hatékony támogatását.
Josef Mengele alakja több filmben is feltűnt. A brazíliai fiúk (1978) csak merő fantázia, Mengelét ebben Gregory Peck játszotta. A „halál angyala” itt elnyeri méltó büntetését – kutyák marcangolják szét. A Mengele – Az igazság nyomában (Nichts als die Wahrheit, 1999) című film alkotói viszont már el is képzelték, hogy elfogása esetén miként zajlott volna le egy per. Roland Suso Richter filmje – melynek címszerepében Götz Georgét láthatjuk – arra fókuszál, hogy bár az auschwitzi orvos a történelem egyik legkegyetlenebb embere volt, mégis sok mindenben hasonlít ránk. A német doktor (Wakolda, 2013) – melyet Lucía Puenzo rendezett a saját könyvéből – arra a legendára alapoz, mely szerint Barilochéban Mengele megölte a Moszad egyik ügynöknőjét. A visszafogott alkotásban az egykori orvos (Alex Brendemühl) egy panzióban lel menedékre, ahol alkalma nyílik folytatni a háborúban megkezdett kísérleteit. A történet közvetlen mondanivalója mögött sok szimbolikus utalás – bőrét levedlő pók, babagyár, a sonnenmenschen mitikus alakja – vezet mélyebbre, s leplezi le Mengele sötét oldalát.
Kirill Szerebrennyikov Guez könyvét vitte filmvászonra. Mengelét itt August Diehl alakítja. A rendező kiváló érzékkel ragad ki egy-egy dramaturgiailag jól ábrázolható elemet Mengele életéből, és ugyanúgy lépeget előre-hátra az időben, mint az eredeti regény. A dél-amerikai éveket fekete-fehérben látjuk, míg a háború előtti eseményeket színesben. Ebből is kiemelkednek azok a részek, amikor Mengele kegyetlen tetteinek bemutatására kerül sor. Ezek amatőr felvételként elevenednek meg, mintha valaki ott és akkor vette volna fel az eseményeket. Ennek a megoldásnak az a jellemzője, hogy beszűkül a vászon, így minden sűrűbbé és valóságosabbá válik. A filmben a magyar házaspár szerepe hangsúlyosabb, bár az kevésbé tűnik ki, hogy Stammerék nem meggyőződésből – sokáig nem is tudták, ki lakik náluk –, csupán pénzért nyújtottak menedéket Mengelének.
Hiába telt el nyolcvan év a második világháború befejezése óta, ma is ugyanolyan értetlenül állunk az események előtt, és azt kérdezzük: Hogyan történhetett meg mindez? Az évtizedek alatt sok minden kiderült, manapság már nem kerül elő olyan adat, ami más megvilágításba helyezné a történteket. De az még mindig nem világos, mi lehetett a fejükben és a lelkükben azoknak a tízezreknek, akik ember voltukból kivetkőzve adtak ki és hajtottak végre embertelen parancsokat. Guez és Szerebrennyikov is hű marad a történelemhez, ám leginkább a lélektani mozgatórugókra kíváncsiak. Mengelét 1977-ben meglátogatta a fia, Rolf. Neki fejti ki, hogyan látja háborús működését. „A szánalom nem értelmezhető kategória – mondja –, az egyén nem számít, a lelkiismeret pedig beteges érzés.” Ő „a nép sebészeként az árja faj örökkévalóságáért tevékenykedett”. Csak „egy fogaskerék volt, aki engedelmeskedett”. És legfőképp: „nem ő találta ki Auschwitzot”.
Nem egy amerikai filmekből ismert pszichopata jelenik meg előttünk, aki oly mértékben más, mint mi, hogy nem esik nehezünkre gyűlölni őt. Josef Mengele egy szánalomra méltó öregemberré válik, elmagányosodását látva még akár meg is eshet rajta a szívünk. Arra a kérdésre, hogy mi tette őt a „halál angyalává”, most sem kapunk választ. Az viszont kiderül, hogy a gonosznak emberarca van.
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
