Henri Matisse kétségkívül a világ jobbik felére született. A napfény, a tenger, a nizzai táj, a zsalugáteres ablakok, a francia Riviéra mindent magával ragadó hangulata szinte átizzik üde, tiszta színekkel megfestett képein. Matisse az életöröm festője volt, ez nyilvánvaló. Mészáros Ákos írását olvashatják a Szépművészeti Múzeum kiállításáról.
Nem csoda, hiszen a festést és a rajzolást ma már pszichológusok ajánlják az embereknek lelki szárazság ellen, pozitív élmények megélésére. Nem ő volt az első festő, aki örömforrásként tekintett a művészetre. Auguste Renoir huszonegy éves korában, amikor már volt elég pénze, beiratkozott Gleyre akadémiájára, egyébként ott ismerkedett meg Monet-val, Sisley-vel és Bazille-jal. Gleyre-nek nem tetszettek Renoir rajzai: „Maga, úgy látszik, élvezeti forrásnak tekinti a festészetet” – mondta neki egyszer. „Úgy van – felelte Renoir –, ha a festést nem találnám élvezetnek, nem is festenék.” Ez a kis epizód is jól mutatja, hogy a művészeti tevékenység örömforrás, és csak később, a kezdeti sikerélmények nyomán merülhet fel, hogy esetleg megélhetés, életpálya is lehet belőle.
Soha nem volt még Magyarországon Matisse-kiállítás, ez a mostani viszont a művészetszerető közönség öröme lehet. Érdemes ellátogatni a Szépművészeti Múzeum tárlatára. A francia mester teljes életművéből válogattak a kurátorok, végigkísérhetjük a festő alkotásait a kezdetektől művésztének kiteljesedésén át az utolsó korszakáig, a vence-i Rózsafüzér-kápolna nagyszabású üvegablakaiig. A párizsi Pompidou Központtal közösen életre hívott, több mint százötven művet felvonultató kiállítás nyolc kronologikus-tematikus szekcióban mutatja be Matisse munkásságát az életmű olyan központi jelentőségű kérdéseit érintve, mint a vonal és a szín viszonya vagy az enteriőr és az alak összefüggései.
Amint belépünk az első terembe, azonnal szemünkbe ötlik a falon egy egészséges, joviális, értelmiségi felnőtt férfi poszter méretű fényképe; kezében ecsettel éppen dolgozik. Nem a megszokott torzonborz, kissé gondozatlan szakállú, művészforma ember néz ránk, hanem egy nagyon is józan figura, aki jól tudja, mit csinál. Ha Matisse hosszú pályafutásán végigtekintünk, láthatjuk, mi minden fért bele hatvan alkotó évébe.
A kiállítás Louis Aragontól származó címe meglehetősen rendhagyó. Fehér Dávid, a Szépművészeti Múzeum művészettörténésze is utalt erre tárlatvezetésében. Aragon volt Matisse egyik legjobb barátja és legfontosabb értelmezője. Számos ismertetőt, elemzést írt a festőről, s ezeket az írásait össze is gyűjtötte egy kötetben. Ebben olvasható a gondolatok színe kifejezés, amelyet Aragon Matisse-nak tulajdonított, s a kiállítás címeként így tulajdonképpen egy dupla idézet. A szókapcsolat alapvetően abszurd, hiszen ha valaminek nincs színe, az a gondolat. Matisse művészetének két fontos aspektusa jelenik meg a sajátságos kifejezésben: egyrészt a szín intenzitásának és tisztaságának keresése, másrészt a gondolat, a vonal kifejeződése. A kiállítás e kettő viszonyának kérdését és az arra adott különböző válaszlehetőségeket mutatja fel a korai fauves korszak képeitől egészen a kései munkákig bezárólag.
Matisse 1869-ben született Észak-Franciaországban, és egyáltalán nem számított csodagyereknek, mint kortársa, Picasso. Festék- és gabonakereskedő szülei úgy gondolták, hogy fiuk folytatja majd a családi vállalkozást, de hamar kiderült, hogy nem fogja továbbvinni az üzletet. Ezért aztán jogi pályára szánták. Csak egészen későn, az 1920-as évek elején döntött úgy, hogy a művészet felé fordul. Nem volt zökkenőmentes az útja, hiszen első alkalommal nem vették fel a képzőművészeti főiskolára, az École des Beaux Arts-ra. Először magánúton kezdett festészetet tanulni a Julian Akadémián, ahová a magyar művészek közül is sokan jártak annak idején. Majd később Gustave Moreau műtermébe került, ahol megismerkedhetett a francia művészeti színtérrel, és kereste, mi segítheti hozzá, hogy elinduljon a pályáján. Eljárt a Louvre-ba másolatokat készíteni, festett, és emellett szobrokat is mintázott. Előképe a festészet terén Cezanne volt; Párizsban, Ambroise Vollard galériájában látott egy képet a mestertől, amit idővel meg is vásárolt.
A kiállításon az első képek között találjuk az Olvasó nő című, még hagyományos felfogásban készült festményét 1895-ből. Mindenki hasonlóan indul a pályán: természet utáni rajzolás és festés, műtermi stúdiumok hosszú során át vezet az út az egyéni hang, a saját stílus megtalálásáig. Nem volt ez másképp Matisse esetében sem. Ugyanitt helyezték el 1900-ban készült önarcképét is, amelyen jól látható, hogy még az útkeresés fázisában van. A képaláírásban nem véletlenül olvashatjuk: „A képen nyugtalanság jelei is láthatók: a felületnek lüktetést adó határozott ecsetvonásokkal és a visszafogott tónusokat élénkítő, harsány színekkel megfestett portrén Matisse zavart tekintettel, félig nyitott szájjal néz vissza ránk, mintha megrettenne saját művészi elhatározásától.”
Az Algíri nő című, később készült festmény 1909-ből való, és már egészen más felfogást tükröz. Itt már felfedezhetjük a Matisse-ra jellemző dekorativitást és a keverés nélküli tiszta színek használatát. Nyoma sincs a naturalizmusnak, még a portrészerűségnek sem. A kép egy stilizált műalkotás, amely jól láthatóan a színekre épül. A figura, az ember persze felismerhető, de nem portrészerű az ábrázolás. A fej, az arc sematikus, a szemek csak jelzésszerűen vannak megfestve. Ez már nem a klasszikus szépségideál, ami akkoriban még bőven uralta a műtárgypiacot. Cezanne nyomán haladva Matisse valami újat akart alkotni, és mint láthatjuk, ezzel a képpel el is indult valami más felé. A járt utat a járatlanért el ne hagyd! – szól a mondás, amely azonban a festészetben nem érvényes, hiszen a tanulóévek után minden művész igyekszik megtalálni a saját stílusát. Művei így idővel teljesen mások lesznek, mint a főiskolai mesterek, a példaképek mellett készített alkotások. Jó példa erre Rippl-Rónai József pályakezdése. Amikor Munkácsy párizsi műtermében tanult, teljesen átvette mestere modorát, színeit, később azonban egészen más irányba fordult, és rátalált egyéni stílusára, ami aztán az úgynevezett „kukoricás” képeiben teljesedett ki. Matisse-szal is valami hasonló történt, hiszen Gustave Moreau szomorkás, sokkal sötétebb színvilágú, romantikus felfogását elhagyva, mint láthatjuk, egészen új utakra tért.
Matisse egyik nagy erénye – kísérletező kedve mellett – a sokoldalúság volt. A kiállítás azért is nagyszerű, mert ebből a rendkívül változatos életműből szinte mindent felvonultat. Jellegzetes szobraiból is láthatunk egy válogatást. A kissé darabos, vaskos Két néger nő című bronza szintén teljesen újszerű felfogásban készült. Az 1907 nyarán Collioure-ban készített szobor jól érzékelteti, hogy a művész mennyire érdeklődött a „primitív” afrikai plasztikák, valamint a fiatal tuareg nők tükörképszerű beállítása iránt. A szobor vizuális forrása egy fotó volt, amely a L’Humanité Féminine című etnográfiai folyóiratban jelent meg. Az alkotás azt a benyomást kelti, mintha egyetlen alakot látnánk egyszerre szemből és hátulról; a két, szinte azonos test felcserélhetőnek tűnik. A választott testtartás túlmutat az akadémikus művészet konvencióin. Matisse mindkét nőt egész alakban jelenítette meg, oldalnézetük bizonytalan körvonalazhatósága mégis szokatlanul modernné teszi a szobrot.
Ha továbbmegyünk a tárlaton, egy igazán nagyméretű képet vehetünk szemügyre. Fényűzés I. a címe ennek az 1907-ben készült talányos alkotásnak. Afféle női aktokat láthatunk, nem éppen Botticelli Vénuszának szépségében, mégis az jut először az ember eszébe. Három meztelen lány tesz-vesz a tengerparton, az egyik áll, a másik egy pokróc gyűrődései között keres valamit, a harmadik nagy lendülettel visz magával egy virágcsokrot, hogy hová és miért, azt nem tudhatjuk. A korabeli kritika kifogásolta a formák elnagyoltságát, a műben rejlő absztrakciót és a befejezetlenséget. Mások viszont elismerően nyilatkoztak a kép dekorativitásáról. Az újszerű felfogáshoz azonban nem férhet kétség, hiszen a századelőn ez az alkotás akár polgárpukkasztás is lehetett.
Matisse nemcsak a festményeiben tudott újat alkotni, hanem rajzaiban is. Otthonosan mozgott a kroki műfajában, kedvelte a gyors vázlatkészítést, amikor csak egyetlen vonallal dolgozik az ember, nem töröl, nem radíroz, hanem igyekszik elsőre eltalálni a látott jellegzetes formákat. Annak idején a Kisképzőben mi is rengeteg akt krokit rajzoltunk ceruzával, esetleg filctollal a 11-es mintázóban, a Török Pál utcában. Általában ötperces beállításokat kért a modelltől Konyorcsik János szobrásztanárunk. De térjünk vissza Matisse-ra, akinek sok ceruzarajzát, krokiját láthatjuk a Szépművészeti Múzeum kiállításán, többek között egy litográfiai nyomatokból álló sorozatot. „Elsősorban nem a csendélet vagy a tájkép érdekel, hanem az emberi alak” – írta Matisse 1908-ban kiadott Egy festő feljegyzései című elméleti írásában. Az emberi alakra irányuló intenzív figyelem különösen jól érzékelhető ezen az 1906-ban készített litográfiasorozatán is. Kifejezőeszközeit nemcsak ekkori festményein, hanem grafikai alkotásain is radikálisan leegyszerűsítette: a szokatlan pózokban és kivágatokban megjelenített női aktokat mindössze néhány lendületes, expresszív vonallal ábrázolta. Ezek a grafikák a Szépművészeti Múzeum tulajdonában vannak. Az intézmény rendkívül korán, 1913-ban vásárolta őket a Matisse-szal szerződésben álló párizsi Galerie Bernheim-Jeune-től. A szerzeményezést támogató Meller Simon művészettörténész az alkotásokat „egy nagy feltűnést keltett irány dokumentumaiként” jellemezte.
Az I. világháború idején Matisse-nak, szerencséjére, nem kellett katonai szolgálatot teljesítenie, mint sok más korabeli művésznek. (Franz Marc, a Kék ló című híres festmény alkotója például – igaz, ő önkéntesen vonult be – 36 évesen esett el Verdunnél. A csatában lovon ült, amikor halántékon találta egy gránitrepesz.) Matisse ezekben az években enteriőröket festett; lényeges motívummá vált nála az ablak, amely összeköti az enteriőrt és a külvilágot. Geometrikus jellegű képek ezek, amelyek a kubizmus hatását mutatják.
1917-ben készült munkái közül kiemelkedik egy portré, amely Auguste Pellerint ábrázolja, aki Cezanne és Manet műveinek gyűjtője volt. Fekete zakóban, fekete háttér előtt ül a fekete szemű, őszülő bajúszú és szakállú, kopasz ember. A komoly ábrázatú gazdag gyáros szinte monumentális formát ölt az arányok és a kompozíció helyes megválasztásának eredményeként. A figura szemből látható, minden leegyszerűsödik, a formák keményebbé, az elemek szinte absztrakt karakterűvé válnak a képen.
Lépjünk tovább, hiszen rengeteg műről kellene még szólnunk, bár természetesen most csak kiemelni tudunk néhányat a lényegesebbnek tartott alkotások közül. Matisse egyik legismertebb képe a Vörös nadrágos odaliszk című festménye 1921-ből. Persze nem ez az egyetlen odaliszkábrázolása; keleties ruhákba öltöztetett modelljeit szívesen vette körül szőnyegekkel, paravánokkal, amelyeket utazásai során és régiségboltokban vásárolt. Hasonló alkotások egyébként már Ingres és Delacroix keze alól is kikerültek a 19. század folyamán.
Matisse a II. világháború éveit Franciaországban töltötte. Rengeteg rajzot készített, ezek közül többet a mostani kiállításon is megnézhetünk. Az esetleges nizzai bombázások elől 1943-ban egy közeli kisvárosba költözött, Vence-ba. A háború alatt, illetve után készült képei közül az egyik legismertebb a Csendélet magnóliával (1941) című. Ez jól kifejezi Matisse-nak a tiszta színek és a síkszerű ábrázolás iránti vonzalmát, amelyben nem érvényesül a térhatás. Meg kell említenünk még a Sárga és kék enteriőr (1946) című festményt is, amelyen szinte minden egy síkban van, legalábbis így érzékeljük. Két szín dominál, a krómsárga és a kék, a tárgyak szinte lebegnek a térben, s határozott fekete és barna kontúrok veszik körül őket.
Végül nem feledkezhetünk meg Matisse főművéről, a vence-i Rózsafüzér-kápolnáról és üvegablakairól sem. „Ez a kápolna számomra egy egész életen át tartó munka betetőzése, egy hatalmas és komoly erőfeszítés végső gyümölcse” – írta a művész e kései művéről. A dominikánus nővérek számára épített vence-i kápolna valódi összművészeti alkotás, amely Matisse elképzelései alapján valósult meg. Ő tervezte a teljes belső dekorációt, az üvegablakokat, a bútorokat, a liturgikus tárgyakat és öltözékeket egyaránt. A nyilvános szakrális térben létrehozhatta a „nagy művet”, amelyben a rajz, a szín és a fény összhangja monumentális léptékben valósulhatott meg. A művet makettekkel, rajzokkal, életnagyságú tervekkel készítette elő, melyekhez gouache papírkivágásokat is használt. Így született meg a színes üvegablakok három tervváltozata.
A kiállítási szekcióban bemutatott Halványkék üvegablakok a kápolna déli falára szánt ablakok második, életnagyságú terveit tartalmazza. Az élénk színű, ritmikus levélmotívumok Matisse 1930-as tahiti és polinéziai utazásának emlékeit, a lagúnák világát idézik. Az elképzelés ugyanakkor formailag túl összetettnek bizonyult, üvegablakként technikailag nem volt kivitelezhető, így Matisse új, az életfa témáját feldolgozó tervet készített, amely végül megvalósulhatott.
A kiállítás utolsó termeiben Matisse életének utolsó éveiben készített papírkivágásait és könyvborítóterveit, művészkönyveit, magazincímlapjait nézhetjük meg. A falon mozgófilmen kísérhetjük figyelemmel, ahogyan a mester ollóval, színes papírokból vagdalja ki ötletes motívumait.
Szöveg és kép: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. július 17-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
