Gömörpéterfalán, a Magyar Közösségi Házban nemzetközi konferenciát rendeztek a hétvégén. Témája a gömöri barkóság, annak keletkezése, területi kiterjedése, élete, hagyományai.
A konferenciát Köböl Gyula, Péterfala polgármestere nyitotta meg. A résztvevők előtt elmondta, hogy a konferencia ötletét a szomszédos magyarországi Borsodnádasd kisvárostól vették át, ahol a barkóságnak nagyobb hagyományai vannak, mint nálunk. Reményei szerint egy ilyen konferencia feléleszti a szlovák oldal barkóságának az odafigyelését is, így nem hagyja elveszni azokat az értékeket nálunk sem, amelyek a barkóság specifikus helyzetéből kifolyólag kialakultak az évszázadok során.
A konferenciát Juhász Attila, helyi plébános és Illés Judit rimaszombati pedagógus vezette. Miről is szóltak az előadások?
Az elsőként előadó Dr. B. Kovács István gömörológus a barkóság eredetéről, kiterjedéséről beszélt. Megtudtuk, hogy a palócság és a barkóság tárgykörével Ila Bálint, de főleg Paládi-Kovács Attila munkái érdekesek és nyújtanak alapos felvilágosítást. De nemcsak ők, hanem már Anonymus is elbeszéli, hogyan barangolták végig a Tarna és a Zagyva völgyét a honfoglaló magyarok, bírva Árpád vezér engedélyét.
Végigjárták a Hangony-patak völgyét, a Macskás-patakét, de a Gortva völgyét is. Ezek a völgyek alkották később a barkóság élőhelyét, amelyet összességében Erdőhátnak nevezünk. A terület a magyarországi oldalon Zabartól a Hangony-patak hosszában Ózd körzetéig, míg a szlovák oldalon a Macskás-patakon keresztül a Gortva jobb partjáig nyúlik. Említésre érdemes, mely települések tartoznak a barkóság területére a határ szlovák oldalán. Ide sorolhatók a Medvesalja települései (Egyházasbást, Óbást, Vecseklő, Hidegkút és Tajti), Almágy, Dobfenek, Péterfala, Jeszte, Gesztete, Détér. Érdekességként hatott, B. Kovács előadásából megtudhattuk, hogy a korabeli dokumentumokban a sokunk által ismert Medves-hegy Medes-hegyként szerepelt.
A területet szűkreszabott, mocsaras völgyek, gyengébb minőségű szántóföldek és erdők jellemzik, ahol nagyon kemény volt az élet. A történelem viharaiban ezért is sikerült jó minőségű katonaságot toborozni – főleg huszárokat – a területről. Minden jel arra vall, hogy a barkó elnevezés is innen ered, a hadtörténet szerint a Barkó ezred katonáit itt toborozták. Egy házasságlevél a bizonyíték, mely szerint 1780-ban itt kötött házasságot egy Kovács nevű huszár a Barkó-ezredből.
Dr. Gecse Annabella, főiskolai tanár, majd Dr. Tengely Adrien előadásukban az Erdőhát területén élő nép vallásosságáról beszéltek, nevezetesen a kántortanítók fizetéséről és a katolikus vallásos társulatokról, a rózsafüzér-társulatokról, amelyekkel még ma is találkozhatunk a vidéken.
Dr. Alabán Péter történész azt a folyamatot ismertette, amikor a viszonylag gyenge minőségű szántóföldekről a parasztság „menekült” dolgozni az Ózdon kialakult ipari zónába. Itt alakult ki a Kádár-korszakban a „parasztpolgárok” specifikus rétege, akiknek két helyen kellett helyt állnia, mégpedig a gyárban és az odahaza maradt háztáji termelésben. Ezeknek az embereknek újból a sok és kemény munka jutott, de már legalább a jövedelem lett nagyobb terjedelmű.
Farkas Ottó, a „Medvesalja Krónikása” a csempészkedésről beszélt az előadásában. A 20. század folyamán a területet államhatár választotta ketté. A félreeső vidék, az erdős, lápos, mocsaras, ködös és hideg terület ideális területnek mutatkozott a csempészkedésre. Az emberek mindig megkeresték a módját a mellékkeresetnek, amely ezen a vidéken nem is volt olyan rossz. Farkas Ottónak asszonyok elbeszélték, hogy a háztájiban megtermelt felesleget a salgótarjáni, vagy az ózdi piacon értékesítve megkeresték a havi 500 koronát is.
Összehasonlításképpen tudnunk kell, hogy 500 korona egy tanítónak volt a havi fizetése. Ennyi pénzért már megérte csempészkedni, ami bizony sok veszéllyel járt. Éjszakázni kellett, huncutkodni, reszketni, fázni és félni a fináncokat. Farkas Ottó több eseten keresztül mutatta be, mennyire volt találékony a csempészkedő lakosság a siker érdekében.
Dr. Kerényi Éva a Rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeum régésze a Barkóság területének fürdő-életéról beszélt a hallgatóságnak. Kiemelte, Ajnácskőn és Várgedén nem beszélhetünk nagymértékű fürdőéletről, mivel a hideg savanyú-víz ezt nem tette lehetővé. Ajnácskőn a fürdő meg is szűnt még a múlt század elején, Várgedén pedig a rendszerváltás után. A kevés látogatót főleg a környező falvak lakossága alkotta, akik ellátogattak fürdőre egy-egy hétvégén.
Dr. Juhász Attila plébános a jogtalanság éveiről tartotta az előadását. A Kassai Kormányprogram, a csehszlovák kormány 1945-ben kiadott programja a szlovákiai magyarságot megfosztotta állampolgári jogaitól, ebből adódóan nagyon sok magyar családdal bántak mostohán ezeken a területeken is. Ismertette, annak ellenére, hogy az emberek a témában nehezen nyílnak meg, kutatást végeznek a településeken, kiket is sújtottak leginkább a kitelepítések, lakosságcserék. Szólt arról, hogy emlékmű készül például Dobfeneken a kitelepítettek emlékére.
A konferencia résztvevői kísérőprogram keretében megtekinthették a helyi templomot, a Szent-Korona másával egyetemben, megtekinthettek egy viszonylag tartalmas barkó-mintás kézműves kiállítást és vásárolhattak a mára már terjedelmes mennyiségű barkó-témájú könyvkiadványokból.
Mede Géza
Képek a szerző felvételei
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
