A gombai kocsmáros, aki megjárta a Don-kanyart Károly Beáta2025. 05. 21., sze – 11:39
1940-ben vonultam be katonának Pestre a motorizált tüzérségi alakulathoz. Pestről áthelyeztek Jászberénybe, ahol kiképzésben részesültem. Utána éleslövészetre mentünk Hajmáskérre.
Kedves Szerkesztőség!
Mellékelve küldöm néhai apósom, az 1916. március 15-én született, és 2004-ben elhunyt Szabó József élettörténetét. Még a 90-es években diktálta le nekünk, akkor le is gépeltem, és nemrég akadtam rá iratok rendezgetése közben. Ő is „a szerencse fia” volt, hiszen visszatért a Don-kanyarból. Nagyon jó ember volt, minden nőnek ilyen apóst kívánok! A halála napjáig tartottuk a kapcsolatot, még a válásom után is. A távolság miatt minden-szentekkor szoktuk meglátogatni unokájával a diószegi temetőben.
Szabóné Kósa Gabriella és Csaba, Nagymegyer
Mínusz negyvenhárom fokban
Innen Újvidékre irányítottak bennünket, ahol részt vettem a visszafoglalásban, ami kisebb-nagyobb támadásokkal végződött. Újvidék visszafoglalása után, 1941-ben visszakerültünk Jászberénybe. Itt felszereltek minket, és irány az orosz front: a Don folyó és Voronyezs környéke, ahol nehéz támadásokban és bombázásokban volt részünk.
Korotoja községben egy utcakereszteződést kellett lezárnunk. Kemény harcokba keveredtünk, teljesen kimerültünk, ezért leváltottak bennünket, és pihenőre mehettünk. Egy alkalommal az oroszok olyan pontosan bemértek és lőttek bennünket, hogy amikor felébredtem, a sátoron nyolc, szilánk által ütött lyukat számoltam meg. A szakaszvezető kiadta a parancsot, hogy vegyem ki a géppuskából az elsütőszerkezetet, hogy ha az ellenség kezébe kerül, ne tudjanak vele ránk lőni.
Egyszer kerékpárral jöttem vissza a főfigyelési állásról, amikor egy lövedék a kerékpárom kerekei közé csapódott. Szerencsére hibás volt, így nem robbant fel. Szabadidőmben mindig imádkoztam, és kértem a Jóistent, hogy ne essen bajom.
Utolsó támadásunk 1943. január 30-án volt, ekkor huszonhárman estek el. Egész éjszaka csak a lövöldözés hallatszott a mínusz 43 fokos hidegben. Itt három katonatársammal fogadalmat tettünk, hogy egymást semmilyen körülmények között nem hagyjuk el.
Olyan is előfordult, hogy egy orosz harckocsi követett minket, mi pedig egy fahíd alá bújtunk. Szerencsénk volt, mert a német tüzérség észrevette: tüzet nyitottak, így a harckocsi visszavonult.
Leszerelt honvédből kocsmáros
Visszavonuláskor a budeni vasútállomáson vagoníroztak be bennünket. Négyünknek sikerült a sebesülteket szállító vonattal eljutni Nizsnyéig, ahol már a tisztjeink vártak minket. Egy kastélyban helyeztek el, ahol megmosakodhattunk. Egynapi pihenés után indultunk tovább Budapestre, ahová szerencsésen megérkeztünk. Egy hónapig orvosi megfigyelés alatt voltunk, majd 1943 májusában leszereltem.
Hazatérésem után ismerősök jöttek érdeklődni hozzátartozóik felől, de sajnos nem tudtam róluk semmi hírt adni, hiszen ők csak 1942-ben vonultak be.
1944 augusztusában meghívtak Gombára a kocsmárosék, hogy vegyem át a kocsmát – várták a menyüket, a család ismét együtt lett volna. A fiú a fronton maradt, két kisgyerek maradt utána. Hozzájuk költöztem, és elkezdtem a kocsmároskodást. A gyám a harmadik faluban lakott, és helyeselte, hogy átvettem a kocsmát az istállóval együtt. A menyecske apósa odaadta az iparengedélyét is, mondván, ha tudok, szerezzek italt. Mivel a kocsma belső állapota nagyon rossz volt, egy jó barátommal tíz napon belül rendbe hoztuk.
Pozsonyból sört, Bazinból bort
Egyik nap az oroszok átvonultak a falun, és hajtották a magyar hadseregtől zsákmányolt lovakat is. Egy rühes, csontsovány lovat otthagytak. Megsajnáltam, bevittem az istállóba. Langyos moslékot adtam neki darából és korpából, két óra múlva megismételtem az etetést, és reggelre a ló talpra állt. Az állatorvos tanácsára jó meleg vízzel háromszor-négyszer leáztattam, betakartam pokróccal, és kátrányos szappannal habosra mostam. Két óra múlva megismételtem a procedúrát. Hat hétig ápoltam, a kertben legelt, korpás moslékot kapott. Később már könnyebb munkákat is el tudott végezni.
Egyszer csak jött a parancs, hogy akinek lova van, annak kölcsön kell adnia a magyarszigeti kolonistáknak aratógépek vontatására. Ezért a lovamat Hollósy Erzsébet hadiözvegy nevére írtam át, két árvával. Tudtam, hogy tőle visszakapom – négyen viszont nem kapták vissza a lovukat.
1945-ben partizán „národný správcát” kaptunk. Akkoriban már Pozsonyba jártam mindkét sörgyárba, ahol májusban újraindult a termelés. Már jártas voltam, ismeretségem is volt. Vidékre még nem szállítottak, kevés volt a jármű. Én szekérrel több alkalommal is sört szállítottam. Lovas kocsival Bazinba hordtam az árut, visszafelé pedig bort hoztam. Ez így ment két és fél éven keresztül, szépen gyarapodtunk. Nekem személy szerint nagyon megterhelő volt, mivel a földeken is nekem kellett dolgozni.
Kapcsolódó cikkünk
A battyáni Jassó István egy apró virágcsokrot küldött kislánya egyéves születésnapjára az orosz frontról. Ő maga viszont már nem tért haza, csak az üzenete…
„Árván maradtam, miután apukám nyolc hónapos koromban elment a frontra. Anyukám összeomlott a várakozásban. Barátaim eljuttatták hozzám a Vasárnap újságot, ezért közlöm önökkel szomorú történetemet. Mellékelem az egyéves születésnapomra kapott kis csokrot, amelyet apukám küldött a háborúból.”
Tisztelettel: Lengyel Erzsébet (született Jassó), Tiszacsernyő
Március végén levél érkezett a Vasárnap szerkesztőségébe. A tömött borítékban, vonalas papírra, kézzel írott levél, egy újabb a második világháborús családi történeteket bemutató sorozatba. De a borítékban mást is találtunk. Családi fényképeket (eredetiben), tábori levelezőlapokat, egyéb leveleket, bírósági jegyzőkönyvet, Jassó István történetének dokumentumait. És egy vastagabb borítékfélét, szintén tábori pecséttel. „Erzsikének! Tartalma: mezei virág.” Széthajtogatva pedig egy kartonlapra erősített, pici, színes csokor. Ezt a csokrot egy magyar katona 80 évvel ezelőtt szedte, kötötte és küldte a kislányának a szovjet harctérről. Ezt tartjuk most a kezünkben 2025-ben, egy márciusi hétfőn, állapítottuk meg a boríték tartalmát nézegetve a kollégákkal. Nagyon sok érdekes, szívszorító történetet kapunk, de erre nem voltunk felkészülve. Végül úgy döntöttünk, abba a lapszámba soroljuk, amelyik május első hetében, a háború befejezésének 80. évfordulójakor jelenik meg.
Ungvár, szülészet, 26-os ajtó
A borítékból előkerült néhány fénykép, amelyek még a háború kitörése előtt, illetve Jassó István frontszolgálata előtt készültek. A legkorábbi a beregszászi állami reálgimnázium 1929-es érettségizőinek tablóját ábrázolja, köztük Jassó Istvánnal. Egy másik, 1938-as képen Jassó épp csehszlovák katonai szolgálatát tölti Szepesolasziban. Az egyik képen motorbiciklin ül, a következőn feleségével a babakocsiban fekvő, újszülött lányukat nézik.
Az első Csehszlovák Köztársaságnak Kárpátalja is része volt, a bodrogközieknek Beregszász vagy Ungvár elérhető közelségű városok voltak. Egy 1943. június 11-én kelt zárt levelezőlap „Nagyságos Jassó Istvánné Úrasszonynak” címezve éppen az ungvári szülészet 26-os ajtójába szól. A battyáni kántortanító otthonából küldi ezeket a sorokat, megköszönve feleségének a szülést „…a fájdalmas áldozatot, amit boldogságunk érdekében tettél. (…) Ha fájdalmaid nem érezhettem, Veled voltam mindig gondolataimmal és aggódtam Értetek. Bár ott lehetnék melletted, megsimogatnám édes orcádat, s gyönyörködnénk a mi kis gyermekünkben. (…) Most már, ha a jó Isten segítsége továbbra is Veletek lesz, rövidesen hazahozlak a mi kedves otthonunkba, amelyet Ti fogtok felvirágoztatni.”
A csokor és a keresés
Egy évvel később kelt a következő levelezőlap, 1944. június 3-án, „Valahol Galíciában” helymegjelöléssel, amelyet feladóként már Jassó István karpaszományos őrvezető jegyez. „Édes kicsi Erzsikém! Most, amikor életednek első évét töltöd be, édesapád messze Tőletek végtelen szeretettel gondol Rád és kéri a jó Istent, hogy tartson meg Téged szerető szüleid örömére. Szeretetteljes jókívánságaimon kívül itt küldöm ezt a pár szál mezei virágot annak jeléül, hogy itt a messze idegenben a virágok is Rátok emlékeztetnek. Isten éltessen édes kis Erzsikém, légy Édesanyád vigasza, míg aputok ismét köztetek lehet. Sokszor csókol édesapád.”
Majdnem három hónappal később, 1944. augusztus 27-én Battyánban kelt egy géppel írott levél. „Kedves Százados Ur. Jassó István tanitóm és igen kedves jó barátom eltűnéséről szóló levelét hálásan köszönöm, mert a nagy bizonytalanságban kissé eligazított. Azonban volna egy pár kérdésem, amelyre még szíves válaszát kérném, de ugyanezt kéri Jassó Istvánnak nagyon összetört felesége is. Milyen volt a farlövés? Sejtjük, hogy könnyebb sebesülés lehetett, ha tovább harcolt vele és még őmaga felszállhatott a gépkocsira… (…) Mi a neve és a címe annak a honvédnek aki Jassót kötözte? Az irodagépkocsin csak Jassó és a kérdéses honvéd volt? A későbbiek folyamán az irodagépkocsit látta a százados úr? Vagy mások látták? Az elégett romokban nem fedeztek fel valami jelet, amiből következtetni lehet Jassó elégésére? Az a honvéd aki Jassót kötözte és látta Jassó fejlövését hogyan menekült meg a gépkocsiról, és csak ő menekült meg? A fejlövés milyen természetű lehetett? 1941. évben az orosz harctereken tábori kórházban működtem és sok fejlövést láttam bámulatos szerencsével. (…) … írjon meg mindent őszintén, mert csak így tudnék könnyíteni a Jassó család sorsán.”
Hazatért… az üzenete
1948 novemberében a magyarországi Nyíracsád községben felvettek egy jegyzőkönyvet, melynek leirata szintén ott van a Lengyel Erzsébet által küldött borítékban. A jegyzőkönyvet, amelyben Pipó István helyi lakos nyilatkozik „Jassó István volt battyáni lakos karp. őrv. elhalálozásának megállapítása tárgyában.” Pipó eszerint 1944. július 24-én Lengyelországban, Majdanszeredni községben találkozott Jassóval. „…elmondta, hogy Lomancsin községben sebesült meg. Az oroszok elfogták és kocsival a fenti helyre szállították. Sebesülve következőképpen volt: mellén a szív környékén 6 géppisztoly, jobb felső karján és bal farán robbanó lövedéktől okozott sérülés volt. (…) Jassó sebesülés súlyosságának tudatában volt s ezért 27-én engem kért meg arra, hogy általa diktált búcsúlevelét megírjam. Ugyanez alkalommal nekem átadott egy darab ezüst zsebórát és pár darab fényképet azzal, hogy hogy ha ő meghalt azt feleségének, a nyakában levő arany nyakláncát kisleányának juttassam haza. Jassó István július 28-án a bentírt helyen meghalt, hol ez ideig én ápoltam. A nyakláncot nyakából kivenni nem tudtam, mert azt kikapcsolni nem lehetett, kiszakítani nem akartam, így az nevezett nyakában maradt. (…) Pár nap elteltével az elhalttól kapott zsebórát az oroszok tőlem elvették, míg a búcsúlevelet és fényképeket megőrzés, illetve eljuttatás végett Szegő Ferencz debreceni lakosnak átadtam. Az elhaltnál még meglevő egy darab esküvői fényképet a fentirt községben szállást adó gazda magához vette emlékként.”
Nagyjából azokban a hetekben, amikor ezt a jegyzőkönyvet felvették, kaphatta meg a család az említett Szegő Ferenc levelét is, amely 1948. október 20-án kelt. „Kedves Nagyságos Asszony! Hosszú idő eltelte után Isten megsegített és hazajöhettem. A legszívesebben személyesen kerestem volna fel, de ehhez jelenleg mód nincs.” A következőkben tömören beszámol Jassó István halálának körülményeiről, valamint arról, hogy civil temetést kapott. Elmondása szerint Jassó István lediktálta neki a búcsúlevelét, amelyet a levélhez átiratban mellékel. „…kérem értesítsen, hogy egészségben van-e, és kislánya él-e. Tehát kérem nyugodjon meg Isten akaratában és igyekezzen ismét boldognak lenni” – zárja levelét Szegő.
„Hűséges hitvesi szeretettel gondolok rátok életemnek talán utolsó órájában. Ezelőtt két nappal kaptam halálos sebet, most már csak Istenben bízok – megnyugodtam szent akaratában. (…) Isten akaratában nyugodjatok meg ti is, imádkozzatok értem. Éljetek boldogan. Legyen vigasztalásod aranyos kislányod. Köszönöm sok-sok jóságod, mellyel rövid együttlétünk alatt elhalmoztál. Több levelet nem tudok írni ezért ezen az egyen veszek búcsút mindenkitől. (…) Számtalanszor csókol titeket örökre a ti aputok.”
„Nem tudom, hogy nőttem fel”
„Magyarországról jött értesítés, hogy mi történt apukámmal” – meséli ismét az otthoniak történetét Lengyel Erzsébet. „Itt maradtunk Battyánban, apukám ebben a faluban volt iskolaigazgató és kántor. Még szerencse, hogy a falu hagyott minket a tanítói lakásban. A rokonok Csapon éltek és Ungváron, mielőtt lezárták a határt, a nagymama eljött hozzánk, ő kapott 180 korona nyugdíjat, ebből éltünk. A rokonok segítettek, ahogy lehet. Nem tudom, hogy nőttem fel. Nem tudom kaptam-e anyukámtól szeretetet. Anyukám összeomlott és a képekről levágta apukámat, összetörte a gyönyörű menyasszonyi képeket. Nyolcvanhárom évesen halt meg, nagyon nehéz volt vele, félt minden férfitől. A férjemet ki se állhatta, két fiam született, azokat nagyon szerette.
Küldtem Magyarországnak kérelmet, mert szoktak ilyen esetben küldeni ötven valamennyi eurót havonta, ilyen výživné-félét. Két tanúval igazoltam, hogy apám elment a háborúba és nem jött vissza, Magyarország elutasította ez sem járt. Ilyen a sorsom, amely elég mostoha volt hozzám.”
Továbbra is várjuk olvasóink második világháborúhoz kapcsolódó családi történeteit a [email protected] címre vagy szerkesztőségünk postacímére.
Bujkálás a kitelepítés elől
A szerdahelyi szeszgyárral is szerződést kötöttünk, és krumplit termesztettünk a gyár részére. A kocsmában a bort öt koronával olcsóbban adtuk, mint más vendéglősök, így hamarosan visszaszereztük a vendégeinket. Volt olyan is, hogy a szomszédos vendéglős megkért, adjak el neki legalább 150 liter bort.
A likőrgyárak is elkezdték a termelést, és mivel már ismerős voltam ott, elsőként kaptam annyi árut, amennyire csak szükségem volt. Jól ment a vendéglő, volt forgalmunk, hiszen jó minőségű italt mértünk.
1947 januárjának elején jött a deportálás. Egyik barátom jótanácsokkal látott el, kit kell megfizetni, hogy kimaradjak a kitelepítésből. Sajnos a komisszár minden igyekezet ellenére sem írta alá az otthonmaradási papírt, így bujkálnom kellett. A szomszéd faluban húzódtam meg ismerősöknél és rokonoknál. Meguntam a bujkálást, és a sógoromék bunkerjában húztam meg magam. Mindenemet elkobozták. A csendőrparancsnok azt tanácsolta, menjek Diószegre, mert az másik járás, és „az ellenség a házban van”.
A partizán telefonált a csendőröknek, hogy már megint Bazinba készülődöm. A szolgálatos csendőr figyelmeztetett, hogy ne induljak el, mert elfognak. Végül kerülőúton mégis eljutottam oda, ahová akartam. Visszafelé a csendőr megkérdezte, nincs-e egy noteszem, amibe felírtam, kinek mit vittem. Mutattam neki. Az első bejegyzés egy csend-őrszázadosé volt, mire a csendőr szlovákul csak annyit mondott: „Boha jeho, ten bol môj veliteľ…”, és elment.
„Hetvenkilenc patkányt fogtam”
Éjjelente titokban tettem meg ezeket az utakat. Végül Diószegre mint menekültek érkeztünk. Egy idős asszony fogadott be minket bizonytalan időre, de látszott, hogy alig várják, hogy elmenjünk. A legidősebb fia hasonló helyzetben volt, az apósáékkal együtt. Nekik volt üzletük, de elvették tőlük. Hetven év körüliek lehettek.
A következő évben nagyon jó kukoricatermésem volt. Nálam törték a kukoricát a vejemmel együtt – ez volt az ő keresetük. A sógoromat kitelepítették, így odaköltöztünk. A feleségemnek volt ott részesedése. Egy istállóból leválasztott konyhában éltünk. Sajnos a patkányok átjártak rajta, kirágták a konyhakredencet. A fal alját kibetonoztam, ami sok munkába és pénzbe került.
Éjjelente arra ébredtünk, hogy a patkányok a padláson futkároznak. Megszámoltam – összesen 79 patkányt fogtam csapóvassal. Kevés pihenés jutott nekem az éjszakákon, hiszen állandóan a patkányokkal kellett küzdenem. Nem volt kellemes a meleg ágyat otthagyni, és a hideg, zúzmarás, pókhálós istállópadlásra mászkálni.
Kapcsolódó cikkünk
A gömörhorkai Balog János kalandfilmbe illő történetét unokája küldte be a második világháborús családi történeteket bemutató sorozatunkba.
Tisztelt szerkesztőség!
Felhívásukra reagálva szeretném önökkel ismertetni nagyapám, a gömörhorkai Balog János történetét, aki az első világháborúban még magyar katonaként harcolt az olasz fronton, a következő világháború idején viszont meghurcolták, és koncentrációs táborba küldték. Nemrég gyerekeimmel és unokáimmal meglátogattuk a nagyapa által megjárt három tábort. Flössenbürg, Natzwiller és Dachau. Nem volt könnyű, de ez is része a családunk történetének.
Tömöl Zsuzsa
Egy szó elég volt ahhoz, hogy nagyapámat, Balog Jánost 1939-ben, mint egy bűnözőt, a munkahelyén letartóztassák, fegyházi büntetésre ítéljék, utána pedig családját ellehetetlenítsék és kiszolgáltatottá tegyék. Sem ő, sem a felesége nem kaphatott munkát, lánya munkahelyét megszüntették, őt pedig minden évben kényszermunkára kötelezzék, és 1944-ben Budapestről mint politikai foglyot, koncentrációs táborba deportálták.
Határban vánszorgó nyomorult
Balog János három haláltábornak volt a foglya: Flossenbürg, Natzwiller és Dachau.
Április 29. és május 1. között Dachauban szabadították ki a halál torkából az amerikai felszabadító erők katonái.
Falujába június 5-én ért haza a Vöröskereszt segítségével.
Aznap a felesége, Teri nagymamám a mezőben dolgozott a húgával. Egy csoszogó nyomorultra lett figyelmes a faluba vezető úton.
„Nézd, milyen nyomorult vánszorog ott!”
Elképedve bámult a vánszorgóra, a 38 kg-os, csont és bőr emberre, amely a lábát is alig emelte.
Nézik a vándort, mire Juliska megszólal:
„Te, Teri! Ez nem Jancsi?!”
Munkaképességét már soha nem nyerte vissza. Évekig tartott, míg úgy-ahogy felépült. Mivel Gömörhorkát (Özörényt) 1945-ben visszacsatolták Csehszlovákiához, a csehszlovák államtól semmilyen kártérítésre nem volt joga.
Mint külföldi, Magyarországtól se kaphatott kárpótlást (se kitüntetést, se bocsánatkérést). A háború után tizenkét évvel, 1957-ben sikerült valami rokkantnyugdíjhoz hasonló juttatást intézni számára.
A koncentrációs tábor viszontagságairól soha nem beszélt. Szerintem még a felesége és gyerekei előtt se tárta fel az ott történteket. Azt a gyerekfül is érzékelte, ahogy egy alkalommal, mikor az unokája fitymálta az ételt, haragjában és elkeseredésében kicsúszott a száján, hogy: „…bezzeg mi a szétrohadt csizma szárát is megettük, hogy ne haljunk éhen”.
Egy másik túlélőtől hallottam, hogy tovább élni csak úgy tudott, hogy azt az időt eltemette.
Háborúból adósságba
1897. április 26-án született Gömörhorkán, földműves családban. Nyolcéves volt, amikor édesapja agyvérzést kapott, és lebénult. Az egész gazdaság terhe az anya nyakába szakadt. Három gyerek, ápolásra szoruló férj. Jancsinak már tizenkét éves korában az eke szarvát kellett fognia, és apja helyett helyt kellett állnia.
Majd jött az első világháború. 1915-ben behívták katonának. 1917-ben kivezényelték az olasz frontra. A háború vége is ott érte. Négy év katonai szolgálat, ebből két év az olasz fronton. Túlélte. De idehaza egy eladósodott gazdaság várta, és Trianon után egy új ország.
1921-ben megnősült, és két lánygyerek apja lett. Hogy az adósságot törleszteni tudja, földjeinek részét eladni kényszerült, és a helyi cellulózgyárban keresett munkát. A háborút a gazdasági váltság követte, a cellulózgyárat le akarták szerelni. A jelszó az lett: Munkát – kenyeret!
Ő is, mint a többiek, sztrájkba lépett. A béremelésért küzdő mozgalomba is bekapcsolódott. De épp emiatt ezeknek az embereknek már nehéz volt a gyárba visszajutni. Ha volt más jelentkező, őket mellőzték. Se föld, se munkahely. Keserves harc kezdődött a megélhetésért.
Csendőrök vitték a bálból
1930-ban demokratikus választások voltak a faluban. A választásokat a munkáspárt nyerte meg. Jancsit megválasztották falusi bírónak. Ezt nehezen viselte a bukott agrárpárt, és nagy ellenségeskedésbe kezdett. Jancsi, a bíró, célpont lett.
Édesanyám emlegette, hogy volt a faluban egy személy, aki a nagyapámat és a családját is mindig támadta. Ismerte nagyapám egyenességét, társadalmi beállítottságát és sóvárgását egy igazságosabb, jobb jövőért.
1939-ben, amikor Gömörhorkát Özörénnyel együtt visszacsatolták Magyarországhoz, magyar csendőrség vonult a faluba. Ezt és a falu forradalmi hangulatát kihasználta a rosszakarója. A faluban senki se tanúskodott volna nagyapám ellen, hisz Özörény az aktív munkásmozgalom miatt forradalmi falu volt. Akkoriban úgy hívták: Kis Moszkva.
Karácsonyi bál volt, nagyapám a névnapját is ünnepelte. Rosszakarója leitatta és provokálta. Cinkosaival rázendített a nótára: „Tátra, Tátra, Magas-Tátra, magyar géppuska szól rajta nemsokára…”
Nagyapám a magyar szót szovjettel helyettesítette. Erre várt a ráállított csendőrség, és rögtön lecsapott. Nagyapám nem duhajkodott. Felállt, és csak annyit mondott: „Azt énekelek, amit akarok.” Majd tántorogva kisétált a teremből. A folytatást már tudjuk.
Mindenki Faterja
Egyéniség volt, és az is maradt. Magas, szikár termet. Fekete, csillogó, sima haj. Villámló, fekete szemek. Határozott, katonás lépések és magyar népviselet. A magas szárú, fekete csizma, a priccses nadrág, a fehér, hosszú ujjú ing, a lajbi, a surcz és a kalap élete végéig elkísérte. Még manapság is emlegetik.
Megtört egészsége ellenére minden mozdulata, minden szava, minden arcrándulása valami felfoghatatlan belső erőt sugárzott, valamit, amire oda kellett figyelni.
Határozott és egyenes ember volt. Azt mondta és tette, amit gondolt. A falubeliek szerették.
Ő volt „Fater”. Mindenki Faterja. Hogy a nevet kitől, miért és mikor kapta, nem tudom. Mindenki így hívta, még a lányai is. Háza a falu közepén állt. Esténkét a ház előtti padon mindig 5-6 férfi telepedett mellé. Beszélgettek. Ezt sehol máshol a faluban nem láttam. A falusiak azt mondogatták: megint összeült az ENSZ.
Hetvenhat éves korában halt meg. Mikor Édesanyám utolsó napjaiban segített neki a mosdásban, sírva jött haza. A határozott tartás és a ruha egy siralmasan meggyötört, megtört, testet takart.
A faluban felállították a második világháború áldozatainak szánt emlékművet. Édesanyám mondogatta:
„Nézd, ide fogják írni nagyapád nevét is.”
Sajnos a halála után ezt is elfelejtették.
Cukorgyár, JRD, bánya
Szavamat adtam a két mostohagyerek nagyanyjának, hogy nem hagyom el őket. Így küszködtem, vittem az árut Bazinba és Szentgyörgybe mínusz 18-20 fokos hidegben. Ki voltam téve a hóviharnak meg a vlaszovisták kénye-kedvének. Az úton szundikáltam vagy imádkoztam. A lovam már magától is simán hazatalált. Összesen 52-szer csináltam meg az utat, ami hatvannyolcezer koronát hozott.
Utána egy építkezési vállalatnál dolgoztam. Reggel ötkor megetettem az állatokat, héttől háromig dolgoztunk, utána mentem szántani sötétedésig. Még a cukorgyárba is elmentem akkordpartiba dolgozni napi 12 órában.
Ha a két és fél hektár föld nem kerül a nevemre, nem kényszeríthettek volna a JRD-be. Ott dolgoztam egy évet, de miután nem tudtak kifizetni, kiléptem. Bányával fenyegettek, én meg vettem egy lovat, amit szintén Hollósy Erzsébetre írattam. Büntetésből több kontingentet írtak ki nekem, de jó termésem volt, 156%-ra teljesítettem. A munkára mindig magam voltam. Meggyűlöltem Diószegnek minden zegét-zugát.
Összeállította: VI
Továbbra is várjuk olvasóink második világháborúhoz kapcsolódó családi történeteit a [email protected] címre vagy szerkesztőségünk postacímére.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
