Szombaton volt két éve, hogy a ruszkik megszállták Ukrajna egy részét. A véleményem erről a kollégáim és a barátaim ismerik, azt is tudják, mit gondolok az öldöklésről. Nem is akartam erről semmit mondani, mert tudom, hogy gyerekkoromban, amikor időnként el-el csattant egy pofon a kortársaim között, annak soha nem használt, ha egyre többen állták körül azokat, akiknek lerendezni valójuk volt egymással, és egyre jobban üvöltötték, hogy “ne hagyd magad”, vagy “adj neki, ne sajnáld”. Ha senki nem szólt bele, egy-két pofon, esetleg egy rövid birkózás után a konfliktus véget ért, és a probléma végleg meg volt oldva.
Most is csak pár emlékemet adom ki magamból, mert azok a hírek, amelyek Emanuel Macron párizsi konferenciájáról kiszivárogtak, újra gondolkodásra késztettek.
1968. augusztus 21-én Zsigárdon laktunk. Négy és fél éves voltam, mint ma a legnagyobb unokám. Állítólag a gyerekek ilyen korukból szinte semmire nem emlékeznek. Én olyan tisztán emlékszem arra a napra, mintha ma lenne. A nagymamámmal (isten nyugosztalja, imádtam) fenn álltunk a ház padlásáról nyíló nagy teraszon, és néztük, ahogy egész nap vonulnak a tankok a Vágfarkasdról Vágsellye felé vezető főúton. Nekem érdekes volt ennyi tankot látni, három egész közel is jött, ezek leváltak a konvojról és bejöttek a faluba.
Arra viszont emlékszem, hogy nagyanyám a kezeit morzsolgatva azt ismételgette: Istenem, segíts meg, nehogy megint háború legyen. Ez az első emlékem az oroszokról és a háborúról.
Az oroszokhoz köthető második “élményem”, amikor 1984-ben (most gondolok bele, milyen orwelli a dátum) Érsekújvár egyik Fő utcai borozójában ültem két barátommal. Mellettünk két orosz katona ült, akik a közeli lakótelepen lévő orosz kaszárnyákból jöttek. Az egyikük tüzet kért, Szilárd nevű barátom készségesen nyújtotta volna a gyufásdobozt, én azonban megvillantva az orosz érettségi vizsga után fennmaradt nyelvi ismereteimet, örökíróval ráírtam orosz zsinórírással, hogy Vy, okupantyi. Az orosz tiszt mosolyogva köszönte meg a gyufát, de ahogy rápillantott az üzenetemre, látta, hogy megszállónak mertem nevezni. Ekkor előrántotta a revolverét, és kiverte a balhét.
Pechemre az orosz katonai elhárítás tisztje volt, úgyhogy örök hálával tartozom annak az ismeretlen pincérnek, aki hallotta, hogy a borozó telefonjáról az orosz az elhárítás embereit hívta, és hármunkat kijuttatott a hátsó ajtón, mire a tiszt visszaért volna.
Lehet, hogy nélküle ma már nem írnám ezeket a sorokat. Akkor csak kalandnak tűnt a dolog.
Lenne több jó sztorim is az oroszokkal, de a mai nap margójára ez épp elég. Viszont eszembe jutott több emlékem az ukránokkal kapcsolatban is. Amikor a Kis-és Nagyszelmenc közötti “elhíresült” határátkelőt megnyitották, és az ehhez kapcsolódó ünnepség közben átmentem Ukrajnába forgatni pár képet a televíziós tudósításhoz, több incidens után majdnem egy kijevi fogdába kerültem. Mivel éltem a “szociban”, voltak emlékeim a határátkelőkön történő felesleges zaklatásokról és a sok-sok nyilatkozat kitöltéséről, így nem voltak illúzióim, mire számíthatok. Természetes, hogy vittem műszaki eszközöket magammal a forgatáshoz, és emiatt párszor riasztották miattam a készenléti egységet.
Amikor például azt írtam a nyilatkozatba, hogy van nálam magas frekvenciás eszköz, rögtön körbeállt vagy tíz marcona katona, élesítették a Kalasanyikovokat, és rám tartották. Én a 2,4 GHz frekvencián működő mobilomra gondoltam, ők pedig valamilyen rakétaindításhoz szükséges vezérlő egységre. Mindkettő magas frekvencián működik. Szóval rossz, aki rosszra gondol.
Később voltam néhányszor Kárpátalján, például honismereti körúton. Akkoriban épp ismét szigorú tekintetével védte a munkácsi várat az újra felállított turul is, amelyet most az ukránok a sok szovjet és orosz emlékkel együtt eltávolítottak és megsemmisítettek. Ismerem még ezt a gondolkodást, ezt úgy énekeltük “kötelezően” gyerekkoromban, hogy “A múltat végképp eltörölni”.
A legutóbbi ukrajnai látogatásom nem sokkal a háború kitörése előtti időben volt. Gyerekkoromban szinte csak olyan filmeket nézhettünk, amelyben a hős honvédő szovjetek harcoltak a gaz németekkel, és a filmek hangulatából belénk ivódott a Gestapo keltette csendes félelem és a várakozás, mikor jönnek és visznek el egy-egy jó embert. A határon történetek már ezeket az érzéseket keltették bennünk, amikor az egyik utastársunkat odahívta az egyik határőr, hogy “Igyi szjudá”, és közölte vele, hogy ki van tiltva Ukrajnából több évre.
A dolog pikantériája, hogy az illető ezelőtt soha nem volt még Ukrajnában. Vajon honnan tudták a neve, születési dátuma, és az uniós!!! (szlovák) útlevele alapján, hogy ő az, akit tudta nélkül kitiltottak?
Én beléphettem, de életemben először éreztem a Gestapo lihegését a nyakamban az egész ott-tartózkodásom során. Valahogy ezt érzi az ember, ha jól működik a hatodik érzéke. A tekintetekből, a ki nem mondott szavakból, a mindennapokat folyamatosan kitöltő esszenciából. Inkább azt mondanám, ezt nem lehetett nem érezni. Mondtam is az ott élő barátaimnak és ismerőseimnek, hogy innen gyorsan el kell tűnni, nem szabad ebben a mindent megmételyező közegben élni. Csak ugye, a szülőföldhöz való kötődés erősebb, mint a józan ész. Pedig ők tudták igazán, mi történik ott, elég csak a KMKSZ ungvári székházának felgyújtására gondolni, amelyben ma már televízió működik, de az utca felőli homlokzaton ma sincsenek ablakok. Ez sokat elárul a mindennapokról.
A korábbi történetek azért fontosak, hogy érthető legyen: Éltem hasonló közegben a szocializmusnak nevezett korszak idején, az apámat ’68-ban le akarták lőni, mint a Csemadok járási titkárát, de mégsem éreztem soha a Gestapot beszivárogni a bőröm alá.
Ezeknek a személyes tapasztalatoknak köszönhetően békepárti állásponton vagyok, és úgy gondolom, ez a racionálisan mérlegelő országok szintjén is úgy van, mint a gyerekkori kisebb bunyók idején, most sem kell sem beállni a bunyóba, sem heccelni a feleket, nehogy tovább tartson.
A gond leginkább az, hogy több kárpátaljai ismerősöm ellen elfogatóparancs van érvényben, mert nem akartak beállni a két izmozó ellenfél közti bunyóba, így hontalanokká váltak, vagy bujdosnak valahol. Elég bizonyíték erre a számtalan, kényszertoborzást bizonyító videó, ahol a filmekből ismert gestapós módszerekkel vadásznak az utcákon a katonaköteles korban lévő emberekre, 10-12 ember erőszakkal lefog, megkötöz egy embert, elhurcolják a frontra, és talán a családjuk soha nem tudja meg, hol tűnt el, mivel soha nem tér haza.
Ők most be vannak ékelődve a Gestapo és a háború közé, és nem tudnak szabadulni.
Innen is üzenem nekik, hogy amit mondtam, továbbra is érvényes. Számíthatnak rám (is).
És hogy jön ide Macron? Állítólag a párizsi Ukrajna konferencián több európai tagállam vezetője is úgy nyilatkozott, hogy hajlandóak katonákat is küldeni Ukrajnába. Megint nagyanyám szavai jutottak az eszembe, hogy “Istenem, segíts meg, nehogy megint háború legyen”.
Barátaim, vigyázó szemeteket Párizsra (és Brüsszelre) vessétek!
Közel az idő, amikor hangot kell adnunk annak, hogy az őrültek takarodjanak, mi nem hatalmaztunk fel senkit arra, hogy lángba borítsa az életünket és a világunkat.
Végezetül elmondom a véleményemet a manapság regnáló őrültekről, legyenek azok bármilyen nemzethez tartozóak. A most dúló háború apropóján írtam egy dalt, amelynek a hangszerelését még nem fejeztem be teljesen, így még nem üvölthetitek velem közösen egy jó koncerten, vagy majd később a tereken, ha szükség lesz rá, de nyugi, a szövege már jogvédett, így az üzenetének egy részét leírom azon aggodalom nélkül, hogy egy ötlettelen szövegíró lenyúlja:
Aki csak ölni tud, költözzön a Holdra, Dobálja a gránátjait a kozmikus porba.
Ja, és ha szavazni megyek legközelebb, ezt szem előtt tartom egészen biztosan.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
