Aki az ötvenhatos forradalom indítékaira kíváncsi, elsőre talán kutassa föl Rákosi Mátyás hamvait. Nem lesz könnyű dolga. Az 1971-ben a Szovjetunióban elhunyt kommunista vezért hetekkel később a nyilvánosság kizárásával, titokban temették el a Farkasréti temetőben – mint utóbb beigazolódott, nem véletlen, hogy így. (Halálhírét még a korabeli Népszabadság is csupán mínuszos hírben közölte, igaz, az újságoldal élén.) Az urnát már napokkal a temetés után összetörték, sárral, fekáliával kenték be, s később hiába helyezték át a sírkert túlsó végébe, ott is ugyanez a sors várta. A diktátor hamvai ma egy csupasz, R. M. szignóval ellátott urnafiókban gubbasztanak a temető újabb felén…
Nos, ő volt a „szeretett Vezér”, őt ünnepeltették a kommunisták egy évtizeden át a magyar nemzettel. Hogy hogyan kerülhetett hatalomra, annak végtelenül egyszerű a magyarázata: szovjet megszállással és kékcédulás választással. Nem többel, nem kevesebbel. Fegyverrel és az ármány erejével. Minden további e kettőből fakadt. Rákosit a később ittfeledkezett „felszabadítók” hozták magukkal és „ajánlották a figyelmünkbe”, akárcsak a többi odaát kiképzett magyar, „moszkovita” elvtársat (Gerő Ernőt, Farkas Mihályt, Péter Gábort, Révai Józsefet és másokat – Nagy Imrét is). Akik aztán 1947-ben a gyalázatos választás után kerültek hatalomra. Majd teljhatalomra.
Ők voltak az egyik oldalon. A másikon meg az a háborúban kivérzett magyar nemzet, amely férfilakosságának javával már nem számolhatott, hiszen ki a fronton veszett, ki hadifogolytáborokba került, mások az emigrációt választották. Ám még így is lett volna esély az ország talpra állására, ha az első nemzetgyűlési választásokon abszolút győzelmet (57,5 százalék) arató Független Kisgazdapárt munkáját már az első időkben nem nehezítik meg, majd nem támadják egyre gátlástalanabbul a kulcstárcának számító Belügyminisztériumot megszerző kommunisták. Erre jött aztán a kékcédulás aljasság, végül a többpártrendszer szisztematikus fölszámolása. Rákosinak ezek után már csak az egyházak megzabolázása maradt hátra, hogy megszerezze a teljhatalmat. Igaz, nem volt könnyű dolga. Az antikommunizmus hazai vezéralakja, Mindszenty József bíboros-prímás népszerűsége elsöprő volt a lakosság körében. Sőt, az emberek föleszmélése nyomán nőttön-nőtt. Egy emberként álltak Mindszenty mögött, aki szónoklataiban, körleveleiben élesen felszólalt a kialakuló diktatúra ellen, akárcsak a hitoktatás fokozatos betiltása, az egyházi iskolák államosítása, majd megszüntetése miatt. Rendre emlékeztetett a tanácskommün hasonló ámokfutására. (Talán nem is véletlen – Rákosi 1919-ben a Vörös Őrség főparancsnoka volt.) A magabiztos pártvezér a bíboros koholt vádakkal történt letartóztatásával (1948 karácsonya) lépte át a Rubicont. És innen nem volt megállás: totális cenzúra, kitelepítések, padlássöprések, koncepciós perek, Recsk, ÁVO… Hosszú a sor. Teljhatalma csúcsán a tévedhetetlen vezér már a saját pártjában is ellenségeket keresett. Virág elvtársék esztendei következtek, „az a gyanús, aki nem gyanús”. Bacsó Péter Tanúja a kor koronatanúja… (Közben „a nemzetközi helyzet is fokozódik”, Berlinben munkásfelkelés, Lengyelországban állandó tüntetések…)
Már csak az volt a kérdés, mikor szakad át a gát? (Zseniális a dunai árvízkép a „vallomását” memorizáló Pelikán gátőrrel.) Vajon mikor jön el az elkerülhetetlen „október huszonharmadika”, amikor egymásra talál a kiéheztetett, kijátszott és egymásnak ugrasztott nemzet? Szűk évtized kellett, hogy a teljes ország ráébredjen, milyen a kommunizmus igazi arca. Ekkorra már nem akadt a hazában embercsoport, társadalmi réteg, hívő és hitetlen, aki ne szenvedte volna meg a vörös ámokfutást, akinek a torkát ne szorította volna a gimnasztyorka. Az ötvenes évek közepére már a hívő kommunista is csengőfrászban éjszakázott. (Persze a rossz lelkiismeret is dolgozik. Visszaemlékezésekből tudjuk, hatalma csúcsán Rákosi is beteges rettegésben élt, meggyőződése volt, merénylet készül ellene. Lakóhelyét, gépkocsiját, sőt balatoni motoros kishajóját is bepáncéloztatta.)
1956 októberére már tömve voltak a börtönök, éjszaka bármikor bárkiért jöhetett a nagy fekete autó. Hatelemis vérbírók döntöttek élet és halál felett. Rákosi? Ő ekkor már nincs Magyarországon, ugyan… Neki már ötvenhat nyarán „megrendült az egészségi állapota”, így aztán „gyógykezelésre” a Szovjetunióba távozott. Abba az országba, amely még 1941 tavaszán váltotta ki az életfogytiglanra ítélt politikai bűnözőt a szegedi Csillagból. Cserébe Moszkvába hurcolt 1848-as honvédzászlókat kaptunk vissza. Éppen ötvenhatot.
1956. október 23. – a gátszakadás napja. Az első nap legemlékezetesebb pillanatait mára betéve tudjuk: zászlóbontás a Bem-szobornál, egymásba karoló, boldog felvonulók a Margit hídon, nagygyűlések szerte vidéken, Nagy Imre-beszéd a Parlamentnél, az első fegyverropogás a rádiónál, orosz tankok, ÁVH, ledől a Sztálin-szobor. Amerre csak látni, elképzelhetetlen energiák szabadulnak fel – mi mindenre képes a közös akarat! Hitted volna, hogy a moszkovita Nagy Imre majd ugyanarra az oldalra áll, mint a börtönből kiszabadított Mindszenty? A barikádnak pedig ugyanazon az oldalán harcol az egykori csendőr a zsidó Angyal Istvánnal? A pesti srác a kiábrándult kommunistával?
És hitted volna, hogy születése óta még mindig azon vitázunk: vajon kié 1956?
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben is megjelent. A megjelenés időpontja: 2015. 10. 22.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
