Ironikus, hogy az Emmanuel Macron francia államfő vezette Franciaország az integráció élharcosaként lép fel ma Európában – olvasható ki a Geopolitical Futures elemzéséből. A franciák a háború után a mai értelembe vett európai integráció legnagyobb ellenzői voltak. Németországot fel akarták „boncolni”, hogy erőforrásaira (szén- és ércbányáira) rátegyék kezüket.
A múlt héten Emmanuel Macron francia elnök szorosabb védelmi együttműködésre szólította fel az Európai Unió tagállamait, mivel az EU már nem hagyatkozhat az USA haderejére tovább. Macron szerint ideje, hogy az EU stratégiai kapcsolatokat alakítson ki Törökországgal, és Brüsszel Oroszország-politikáját ki kell rántani a hidegháborúból és át kell vezetni a 21. századba. Egyúttal odadobta a kesztyűt Magyarországnak és Olaszországnak az EU jövőjével kapcsolatosan kibontakozó vitában, és saját „progresszív” (érts: baloldali) nézeteit jelölve meg irányként.
Franciaország a világháborúk után igyekezett minél nagyobb darabot kihasítani Németország testéből. Ennek nem csak gazdasági okai voltak, hanem stratégiai is: végleges megoldást kerestek arra, hogy Németország többé ne jelenthessen fenyegetést számukra. A francia politikának a mai napig nincs semmi gondja Európa Versailles-i határaival, sőt, úgy tartják, az a gond, hogy nem mentek el akkor elég messzire: a háború után csodálatos lehetőségek nyíltak saját hiányosságaik orvoslására.
A Szén- és Acélközösség, vagy Montánunió létrejötte 1952-ben azt szolgálta, hogy a német, francia és benelux területek erőforrásait ne lehessen egyoldalúan felhasználni, vagyis közös ellenőrzés alá kerüljön a háború gazdasági alapanyagainak kitermelése. Ezt megelőzően Franciaország mindaddig nem mondott le Németország feldarabolásának igényéről, míg az USA és Nagy-Britannia le nem szögezte, hogy erre nem kerül sor – bár lényegében Németország katonai felügyeletét a nyugati szövetségesek egymás közt is szétosztották.
A Montánunió létrejötte utáni 66 évben a francia stratégia többé kevésbé lemondott a német-kérdés végleges megoldásának firtatásáról. Mindazonáltal, Párizs úgy vélte, ha fel nem is szabdalhatja régi riválisát, legalább francia feltételekkel „integrálhatja” Európába. És hirtelen Franciaország lett az európai integráció legnagyobb harcosa. Lényegében Nagy-Britannia is azért nem csatlakozott a Montánunióhoz, mert a franciák olyan feltételek szabtak, amit a britek nem voltak hajlandóak lenyelni.
Macron stratégiájának lényege ugyanez: progresszivizmus formájában támogatni a minél mélyebb uniós integrációt, amivel mind jobban leláncolhatja Németországot.
olvasható az elemzésben. A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy az egyesített Németország gazdasága 40 százalékkal nagyobb, mint Franciaországé, és a német exportgépezet ellátási lánca jelenti ma Európa vérellátását.
Macron politikája ugyanazt a célt tűzi ki tehát, mint amit elődei 1952-ben: nem kevesebb, hanem még nagyobb központosítást. A Montánunió előszobája, a Schuman-terv azt javasolta, hogy francia és német acél- és széntermelést egy közös „főhatóság” felügyelete alá helyezzék, ám a valódi célja a német erőforrások francia kézbe helyezése volt. Ma Macron azt javasolja, hogy egyetlen, közös irányítású európai haderő jöjjön létre – amelyben természetesen a legdominánsabb szerephez az atomhatalom Franciaország jutna.
Ugyanezen logika alapján Macron közös uniós testületet akar az összes tagállam gazdaságpolitikájának felügyeletére és az euróövezeti költségvetés kidolgozására. A németek gyanakodva néznek a francia törekvésekre, mert nekik a jelenlegi status quo inkább megfelel.
Az „integristák” jól végezték a munkájukat. Németország ma katonailag irreleváns, gazdaságilag virágzó, és kizárólag ezen a síkon is gondolkodik. Vagyis: a német érdek szerint is egyben kell tartani az euróövezetet, hogy minél többen vásárolhassanak német árukat.
A mélyebb integráció azonban útjában áll a németek céljainak, hogy a jelentős kereskedelmi többletüket felhasználva olyan alkupozícióban legyenek Európában, hogy szinte bármit elérhetnek.
Ezért próbálkozik Franciaország oly kétségbeesetten az általa kitalált mélyebb integrációval, és ezért üzent hadat olyan elszántan a magyar és lengyel rebellisnek mondott kormányok ellen, akik veszélyeztetik Németországot megbéklyózó terveit.
szögezi le az ellemzés.
Nyitókép: zeit.de
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
