Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
„Ám ha a kapu elénk tárul, és mi megküzdvén minden lépcsőfokkal
egyre feljebb és feljebb kapaszkodunk, akkor rejtélyes érzékszervünk,
mellyel a szentséget fogni szeretnénk, lassan kiművelődik, érzékennyé válik.”
(Fodor Miklós)
„…a költészetben Isten a forma is…”
(Ágh István)
1
Ha feldobjuk, titok; ha leesik, mágikus realista költészet, melyben a varázstalanítás poétikája művel varázslatot – mi az? A helyes válasz még helyesebb kérdéseket vet föl. Tóth Krisztina költői életműve ugyanis ellentmondások összetett harmóniájának mutatja magát, jószerével a kezdetektől. E lírának a valóság túlfelére fülelő érzékenysége a valóságot analógiás rejtjelek rendszerének láttatja. Nem nyit egyértelmű transzcendens dimenziókat, a hit mozdulatait megtenni túl óvatos és tapasztalt, de a talált tárgyakból és (föl)talált nyelvi elemekből költészetet olvas ki, a költészetből pedig új realitást. Óhatatlan metafizikát lobbant zárványos tragikumok mögé is.
Talált költészet adja a verstárgyat az alábbi költeményben is (a Szeleknek fordít című, 2025-ös kötetből).
2
Féleme
Minden egyes nap, ha hazajövök,
látom a földszintről a csonka
feliratot a lépcsőfordulóban.
Hova lettek a hiányzó betűk?
Kerámiából égették ki,
hogy félemelet, még harmincnyolcban.
A legelső lakók is hova tűntek,
hiába várta őket vissza
a lakás. Közben elvadult a kert.
Jöttek újak. Átfestettek, kivágták
a folyton suttogó platánt, de
a levert felirat nem felejt.
A hűvös lépcsőházba lépve,
a mélyből felnézek az emeletre,
magamban válaszolva itt lent,
hogy keresem a hiányzó betűket,
és félem, persze, hát hogyne félném:
félem a halált és az Istent.
A dantei tercinák és a Balassi-strófa szövegképi emlékezete is átdereng ezen a nagyrészt jambikus verstesten, a csupán a harmadik sorokat összerímeltető alaktanon. Épp csak annyi hagyomány jelenik meg, amennyi e poétikát költészetté keretezi. Épp csak annyira szellős és köznyelvi a beszédmód, hogy kortárs ontológia képét ölthesse a mű. Klasszikus dalszerűséget öltöztet korszerű versnyelvbe a szöveg.
A versbéli jelenetezés ismétlődő hétköznapi helyzetet rögzít. A bérházi hazatérésnek visszatérő eleme a lépcsőfordulós tapasztalás: a félemelet felirat, elvesztvén utolsó betűit, mint féleme olvasható. Az időnek kitett létezés („A legelső lakók is hova tűntek”) a múlékonyságba kevert pusztulás képzetét hordozza („elvadult a kert”) – s ezt a mindent átható mulandóságot példázza a nyelvet is érintő hiátus. Igaz, megtoldva a – mégoly töredékes – jelek emberen túlmutató hatalmával: „a levert felirat nem felejt”.
A Tóth Krisztina-féle, bűvöletes esztétika e ponton lép a szövegtérbe. Hiszen a beszélő nemcsak észrevételezi a történteket, de tovább is gondolja. Értelmezi a megértettet. Ebből következik a zárlat revelatív jelentéstani átfordulása. A Féleme cím itt a látszólag értelmetlenből kiolvasott új értelem révén nyeri el jelentőségét. Minthogy a torzult feliratba belelátható „félem-e” kifejezés alanyi szólama teológiai dimenzióba helyezi a köznapiságot: „…és félem, persze, hát hogyne félném: / félem a halált és az Istent.” A halál távlatában érzékelt, vizuális nyelvromlás a hitbéli elköteleződés antropológiáját, a végső reménység lelkiségét hívja életre.
3
Lapbéli közlésben (Élet és Irodalom, 2024. szeptember 13.) még Félem volt a költemény fölirata. Ezt igazította át a poétikai lelemény, a szövegben is – egy-két központozási apróság mellett – érdemi változást eszközölve. Alighanem azért, mert az első publikáció (ha a cím fölött elsiklott az olvasó) nem utalt egyértelműen arra, miféle felirat miféle módosulása kéredzkedett versbe: „Minden egyes nap, ha hazajövök, / látom a földszintről a csonka / jelzést a lépcsőfordulóban. // Hova lettek a hiányzó betűk? / Kerámiából égették ki / a feliratot, még harmincnyolcban.” Így szólt ez a változat. A kötetben közreadott verzió egyrészt pontosabb, eligazítóbb: „Minden egyes nap, ha hazajövök, / látom a földszintről a csonka / feliratot a lépcsőfordulóban. // Hova lettek a hiányzó betűk? / Kerámiából égették ki, / hogy félemelet, még harmincnyolcban.” Másrészt a Féleme cím a maga szokatlan egyediségében azonmód megragadja a befogadó figyelmét, magába gyűjtve a csonka kétértelműség energiáit, a szorongató romlékonyság létállapotát. Lám, a filológia is művészet, ha nagy művész játszik szavakkal, betűkkel.
A „Hova lettek a hiányzó betűk?” sor világolvasati bizonytalanságot összegez, a „keresem a hiányzó betűket” ars poeticát fogalmaz, a szerző teljes életművére kihatóan.
4
Ha metafizikai elemeket keresünk Tóth Krisztina költészetében, enigmatikus rátalálásokat kell keresnünk. Az esendőség és esetlegesség hétköznapi világa hiteles formanyelvet kíván. A beszédmód míves sebzettsége (roncsolt-töredékes nyelv és vulgaritást érintő szleng, laza szótagszámlálás és következetlen metrika, tompa ragrímek és virtuóz kancsal rímek) a gyarló emberi létállapot leképeződése nála. Egyúttal a (vers)beszéd megnyitása ismeretlen térfogatok felé.
S ha e főbb vonásaiban kietlenül komor versvilágból metafizikai derűt óhajtanánk kisilabizálni? Egyfelől a művészi megoldások szépsége önmagában vigaszunkra szolgálhat; másfelől a – részben legalábbis – keleti szellemiséget hordozó haikuk óhatatlan, tágas tisztasága és – az életmű túloldalán – a gyerekversek ártatlanul okos bája sietne segítségünkre.
Táltosi úton jár, s betűivel mintegy boszorkánytáncot koreografál Tóth Krisztina lírája. Mégpedig világot teremtő tehetséggel: „Az eredete felé tekintő lélek, illetve kultúra az eredetből, azaz Istenből táplálkozik, egészen addig, amíg elég erősnek és bölcsnek nem érzi magát ahhoz, hogy akár személyes, akár kulturális világot teremtsen itt és most” (Fodor Miklós: Túlvilági többlet).
Fotó: Magvető Kiadó
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 30-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
