A folyó mondatai: Száz Ildikó Hajónaplója Havran Kati2025. 12. 18., cs – 11:40
Lassan, meditatív szellemben utazunk az árral: akárcsak a Duna és a Vág, méltóságteljesen hömpölyög maga a szöveg is. Száz Ildikó könyvét olvasva arra ébredünk rá, hogy meglepően sok természeti csoda maradt még körülöttünk – csak meg kell tanulnunk őket észlelni.
„A hajómotor duruzsolása, a hullámokkal folytatott párbeszéde olyan, mint a szívdobogás”
– írja a Hajónaplóban Száz Ildikó. A hajó egy ritmusba kerül a természettel, annak részévé válik, a hajós számára pedig nemcsak a környezet éled meg a hajózás alatt, hanem a belső világa is rátalál saját ritmusára, sugallja a mondat.
De mi is tesz egy naplót szépirodalmi értékűvé? A Hajónapló Száz Ildikó második kötete, amely a 2019-es, Madách-nívódíjjal jutalmazott Futónaplót követi. Mindkét könyv a hazai Womanpress gondozásában jelent meg. Ha azonban a kötet lényegét szeretnénk megragadni, nem elsősorban a naplószerkezet lenne a meghatározó, hanem az a természetközeli filozófia, amely áthatja a szöveget. Ennek az írástípusnak az irodalmi előzményét Henry David Thoreau, a 19. századi amerikai esszéista és gondolkodó munkásságában találjuk meg.
Thoreau fő műve, a Walden, amely az író két éves tartózkodását dokumentálja a vadonban, irodalmi rangra emelte a nem fikció alapú szöveget. Thoreau saját, természettel való együttéléséről szóló filozófiai-önéletrajzi tanulmánya arról tanúskodik, hogy a személyes élmény is nyújthat betekintést egyetemes érvényű dimenziókba. A Walden-nel megteremtette az önazonosság irodalmi megjelenítésének alapjait is – meghatározva azt is, hogy az irodalom berkeit elhagyva hogyan gondolkodunk az irodalom szerepéről.
Thoreau szerint az ember csak akkor élhet teljes életet, ha összhangba kerül a természettel. Idejekorán felismerte azt, amit mi mindmáig vonakodunk igazán elfogadni: az ember nem ura a természetnek, hanem annak szerves része. A természet feletti uralom eszméje csupán önámítás.
Száz Ildikó írásainak van egy másik fontos vetülete is: a sportról való gondolkodás.
Első kötete a futáshoz, a második a hajózáshoz kötődik – mindkettő tudatos testi jelenlétet és figyelmet feltételez. Ha ezen a vonalon keressük a szövegrokonságot, akkor a kortárs könyvpiac filozofikus esszékötetei felé tekintenünk: ilyen A kerékpározás dicsérete Marc Augé-től vagy A gyaloglás filozófiája Frédéric Gros-tól (mindkét kötet a Typotex Kiadó gondozásában jelent meg idén). S míg ezekben a munkákban a mozgás elsősorban kulturális és gondolkodástörténeti perspektívából válik értelmezhetővé, Száz Ildikónál azonban nem a fizikai erőfeszítés, a teljesítmény vagy a test edzése kerül előtérbe, hanem a természetben való aktív jelenlét pszichológiai és erkölcsi vetülete. Ebből a szempontból termékenyebb visszakanyarodni Thoreau-hoz. A Walden gondolatiságát továbbvivő, esszéket tartalmazó A gyaloglásról című kötet tavaly jelent meg Nádasdy Ádám fordításában, az Open Books gondozásában.
Kapcsolódó cikkünk
Száz Ildikó, a VasárnapLélek szerzője, az Új Szó munkatársa nyáron kapott Futónapló című könyvéért Madách-nívódíjat.
Récsei Noémi tolmácsolásában bele lehet hallgatni Száz Ildikó Madách-nívódíjas könyvébe, a Futónaplóba.
A Vasárnapban is köszöntöttük munkatársunkat, így nyilatkozott:
Milyen volt, amikor megtudtad, hogy a Futónapló nívódíjat kapott?
Megsúgták előre. Apukám már nagyon beteg, letört volt, és hamarabb megtudtam, hogy elmondhassam neki. Két nap múlva meghalt. Utána nem is igazán foglalkoztam vele, a gyász magával sodort. Furcsa helyzet volt. Aki felhívott, hogy gratuláljon, az mind azzal kezdte, hogy részvétet nyilvánított, majd gratulált. Ez a kettősség van bennem is. Édesapám nagyon tiszta lélek volt. Ezt a tisztaságot próbáltam a Futónaplóban is megőrizni. Miért ne lehetnénk boldogok? Sopánkodhatunk, szomorkodhatunk, de az ellenkezője szerint is élhetünk. Lehetünk hálásak mindazért, amit kaptunk. Hiszen mosolyogva minden könnyebb.
A teljes interjú a online felületünkön is olvasható.
Kapcsolódó cikkünk
Mintha egy tündérlakba érkeznék. Eldugott utak, fákkal ölelt ösvények, az út végén csodálatos látvány. A Vág partja ártéri erdővel, benne egy faházikó. Itt él Száz Ildikó. A VasárnapLélek szerzője, az Új Szó munkatársa, a friss Madách-nívódíjas szerző.
Hogy az írás számodra nemcsak a munkát jelenti, az egyértelművé vált akkor, amikor elkezdted írni a Futónapló című blogodat. De mégis, mikor érezted először, hogy az írás a te utad?
Talán középiskolásként, de már az alapiskolában írtam egy ifjúsági kisregényt. Kicsit más gyerek voltam, mint a többiek. Tizenkét éves koromban volt egy súlyos műtétem, édesapám volt a csontdonorom. Fél éven keresztül csak feküdtem, közben rengeteget olvastam. Arról álmodoztam, hogy én is megírhatnám a gondolataimat, érzéseimet. Ekkor már volt pár verselményem, amik megjelentek az Új Ifjúság lapban. De ezeknek inkább mentálhigiénés szerepük volt, hogy kiírjam magamból a gondokat, gondolatokat. A kórházi tapasztalatok miatt előbb gyógytornász szerettem volna lenni, de nem emelhetek nehezet. Azt már nem is tudom, miért, de valahogy egyértelmű volt, hogy kereskedelmi középiskolába megyek, hogy megtanuljam a gyorsírást, és újságíró lehessek.
Hogy lettél újságíró?
Anyukám szokta mondogatni, hogy mindig azt állítottam, ingyen is vállalnék szerkesztőségi munkát, akár éjjeli takarítást is, csak ott lehessek, az újságírói közegben. Elmentem a Príroda kiadóba a Szabad Földműveshez, gépíró lettem. Egyszerűen imádtam. Rengeteget tanultam közben, csak ámultam és bámultam. Számomra nagy emberek között dolgoztam, odajöttek hozzám, volt olyan is, hogy kikérték a véleményem. Aztán elhívtak igazi újságírói munkára, Galántára, és a járási lapnál a magyar rovatot szerkeszthettem. Fantasztikus főnökeim voltak, akiknek köszönhetően minden folyamatba belekóstolhattam, nagyon jól éreztem magam. Egy évig voltam itt, majd jött egy lehetőség, hogy Pozsonyban legyek újságíró. Igazából nem is tudok olyat mondani, amit ne élveztem volna. Még az agrármelléklet szerkesztését is imádtam. Úgy gondolom, sopánkodva, unottan is el kell végezni a feladatokat, hát akkor nem jobb örömmel csinálni? Ráadásul a mi munkánkban azt tartom gyönyörűnek, hogy mindennap más lehetek, hogy ajtók nyílnak ki, eljutok a gyárakba, az intézetekbe, ahova idegeneknek tilos a belépés. Végül 2002-ben kerültem az Új Szóhoz, a lányom születése után, még Szilvássy Jóska hívott, azóta ott vagyok.
Meséltél a műtétedről, úgy tudom, utána eltiltottak a futástól, a sporttól, de te nem foglalkoztál az intéssel.
Gyerekkori gerincferdülésem miatt a műtét elkerülhetetlen volt. Mivel édesapám volt a donor, így sokkal hamarabb felépültem. Arra gondoltam, hogy nem mondok le a kerékpárról, a síelésről. Nem érdekelt a tiltás. Rettenetesen rosszul viseltem, ha kimaradtam valamiből. Mindig más voltam. Vágsellyén azért, mert magyar vagyok. Az alapiskolában azért, mert nem tornázhatok. A középiskolában nem mehettem szüretre, sítúrára. Ezek rakódtak rám, hogy más vagyok, de a szó nem jó értelmében. Nem akartam kívülálló lenni, ezért amiben csak lehetett, részt vettem. Amikor meg újságíró lettem, épp az ellenkezőjét éreztem. Hogy más vagyok, de most már úgy, ahogy én szeretném. A kirekesztettség megdolgozza a személyiséget. Hamarabb válunk elfogadóbbá, érzőbbé mások iránt. Munkám során sok olyan emberrel találkoztam, aki végső elkeseredettségében újságírót hívott. Ha tudtam, segítettem, gyűjtést vagy koncertet szerveztem. Képtelen voltam egy cikkel letudni valakit. Úgy éreztem, hogy megszelídítettem, és felelős vagyok érte.
Hasonló, segítő szándék volt abban is, hogy elindítottad a blogodat?
A blog úgy született, hogy meg akartam szabadulni a stressztől, a feszültségektől. Nem szerettem volna gyógyszereket szedni, a futásban találtam meg a megnyugvást. Lehet, hogy azért, mert a gyerekkori barátnőm édesapja focista volt, és télen mindig kivitt minket a hóba futni, amit nagyon szerettem. Ahogy ismét rátaláltam a futás örömére, előjött a tudósítói énem, és át akartam másoknak is adni, amit láttam, amit átéltem. Tudom, hogy a futás mindennapos tevékenység, de nekem nem volt az. Láttam benne a csodát. Engem úgy neveltek, hogy ami szép, ami jó, azt osszuk meg a többiekkel. A mosolyt, a vidámságot. És én olyan sok szépet láttam, nem tarthattam meg csak úgy. Engem lepett meg a legjobban, amikor ennek hatására sokan elkezdtek futni, hogy inspirálja őket az, amit csinálok, nagyon jó visszajelzéseket kaptam. Ajándéknak szántam, de csak annak, aki nyitott rá, aki olvassa. Ezért nem a közösségi oldalamra írtam, hanem egy blogba zártam.
A sikered itt nem állt meg, hiszen jött a könyv, a Futónapló, amely a nyáron Madách-nívódíjat kapott, ráadásul láttam, hogy hangoskönyv is készül belőle Récsei Noémi tolmácsolásában.
Ez még nem hangoskönyv, feljátszott részek. Szerettem volna édesapámnak az egészet megcsinálni, sajnos, már nem élhette meg. Nem tudom, így lesz-e belőle valami, hiszen én ezt sem kértem, csak ajándékba kaptam, és azt gondolom, azok a legtisztább, legértékesebb dolgok. Nem is gondolom, hogy valaha bármit is akartam volna görcsösen. Ha lazán fogjuk fel az életet, akkor mindennek nagyon lehet örülni.
A Futónaplónak készül a folytatása, mesélnél erről?
Szenvedélyesen szeretem a hajózást, így a következő könyvem egy hajónapló lesz, tizennyolcas karikával.
Akkor most egy másféle stílusba kóstolsz bele.
Igen. De a futónaplóval sem hagyok fel. Oda is írom majd a történeteket, a tapasztalatokat, ezzel nem szeretnék felhagyni. Nem is oly régen volt egy olyan esetünk, amikor egy rettenetes viharba keveredtünk a csónakkal. Csapkodtak a villámok, a hullámok, félelmetes kaland volt. Ilyenekről is fogok írni. Néhány hajónapló már felkerült a blogomra, aztán majd ezekből a bejegyzésekből lesz a könyv. Ezt már nem szánom olyan szomorkásra.
Valahol ez a blog- és könyvírás egy terápia is.
Mindenképpen, csak amikor az ember tudja, hogy publikálni fogja, akkor bekapcsol egy öncenzúra, méri a szavait. Most úgy döntöttem, hogy nem fogom. Már nem kívánom, hogy cenzúrázzanak, még én saját magamat sem.
Gyerekkorodban is ennyire jelen volt a mindennapokban a természetközeliség, mint most?
Apukámmal mindig jártuk a Vág partját, faiskolákat látogattunk, növényeket néztünk, nekem ez a természetes életközegem. Ő minden törött szárnyú madarat meggyógyított, két órán keresztül tudta nézni a vihart az ablakból. Nem volt sikerorientált. Belőle mindaz hiányzott, ami a mai törtető világot, kapcsolatokat jellemzi. Az embernek vannak olyan élethelyzetei, amikor csak a munka, a háztartásvezetés a fontos, és beleragad egy mókuskerékbe. Olyankor fantasztikus visszatalálni ahhoz, ami gyerekkorodban a biztonságot adta. Ne másoktól várjuk azt, hogy szórakoztasson bennünket, mert nem azért vannak a gyerekeink, a párunk, a szüleink. Hanem magunknak kell felfedezni azt, ami boldoggá tesz, ami feltölt.
Ez a szemlélet, szellemiség az, ami miatt tökéletesen beillesz a VasárnapLélek csapatába.
Épp a napokban jött az emlékeztető, hogy pár évvel ezelőtt volt egy Lélek-találkozó. Amikor a szerzők találkozhattak egymással. Én nagyon hálás vagyok azért, hogy ott megismerhettem Süll Tamást vagy Kovács Zoltánt. Nagy élmény volt, hogy én is a csapat része lehetek, hogy befogadtak maguk közé. Amikor egy-egy riportot a Lélekbe megírok, az számomra nem is munka, hanem pihenés.
Milyen volt, amikor megtudtad, hogy a Futónapló nívódíjat kapott?
Megsúgták előre. Apukám már nagyon beteg, letört volt, és hamarabb megtudtam, hogy elmondhassam neki. Két nap múlva meghalt. Utána nem is igazán foglalkoztam vele, a gyász magával sodort. Furcsa helyzet volt. Aki felhívott, hogy gratuláljon, az mind azzal kezdte, hogy részvétet nyilvánított, majd gratulált. Ez a kettősség van bennem is. Édesapám nagyon tiszta lélek volt. Ezt a tisztaságot próbáltam a Futónaplóban is megőrizni. Miért ne lehetnénk boldogok? Sopánkodhatunk, szomorkodhatunk, de az ellenkezője szerint is élhetünk. Lehetünk hálásak mindazért, amit kaptunk. Hiszen mosolyogva minden könnyebb.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/31. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Thoreau óta természetesen alapvetően megváltozott, mit jelent a természethez való visszatérés – és az is, milyen természetbe térünk vissza. A technikai fejlődésnek és a virtuális világok térnyerésének köszönhetően olyan mértékben távolodtunk el a természettől, amelyet a 19. századi ember aligha tudott volna elképzelni. Ráadásul maga a természet is másként fest: míg Thoreau idején Észak-Amerikát egykor érintetlen vadon borította, addig a vadon – abban az értelemben, ahogyan a természet ránk hagyta azt – a mai ember számára megszűnt, vagy legfeljebb foltokban található. Abban a térségben, amelyről Száz Ildikó ír – a Vág és a Duna dél-szlovákiai szakaszán –, az erdők csupán szigetszerűen, töredékesen maradtak meg.
Például a folyópartokon. A folyók mentén, amelyek medrét, tegyük hozzá, már régen átalakították – vagyis a természet itt sem eredeti állapotában van jelen.
A Hajónaplót olvasva mégis időről időre úgy érezzük, mintha visszatérnénk az ősvadonba.
Ilyen pillanat például a szerző születésnapján tett hajóút leírása: „a Vág nagy kosárnyi ajándékkal üdvözöl, hódok mosdanak a parton, apró, fényes ki mancsaikkal falobot vonszolnak rejtekhelyükre, tőlünk zöldséget kapnak ajándékba, közben vadkacsák bújnak elő tengerszemnyi kis öbleikből üdvözlésemre, a törpekócsagok nagyot rikkantgatva végigkísérnek utunkon, majd ünnepélyesen köröznek felettünk” – írja a szerző.
A Hajónaplót olvasva abban reménykedünk, hogy a természet aprólékos megfigyelésének képessége talán nem adott, hanem tanulható, hogy egy olyan képesség, amely bizonyos idővel elmélyül. Száz Ildikónál ez a képesség azzal is párosul, hogy a természetben szerzett tapasztalatait képes nyelvileg is remekül megragadni.
Előszeretettel használ hosszú mondatokat, gondolatait csupán vesszővel választja el, bekezdései elnyújtottak és sosem végződnek lezárást nyújtó ponttal. A szöveg tagolását nem az írásjelek, hanem az egyes részek elején feltüntetett dátumok adják meg, mintegy időbeli jelzőbójákként. Ezek a gondolatfolyamok olyanok, mint maga a Vág és a Duna, amelyeket a szerző behajóz: lassan, megfontoltan, méltóságteljesen hömpölyögnek. Lehetetlen volna megállítani őket – és nem is akarjuk; inkább hagyjuk, hogy lágy hullámaik végigsimítsák az olvasó lelkét.
Vízen lenni és hajóról megfigyelni a természetet sajátos, meditatív állapotot igényel.
A kötet szövegei 2018 és 2025 között íródtak. A kezdőpont a hajó megvásárlása és a kapitányvizsga letétele. Ezt követi az első, még – technikai meghibásodás miatt – meg nem valósulható hajóút, majd az első tényleges indulás, amely zátonyra futással végződik. A hét év során Száz Ildikó és társa fokozatosan tapasztalt hajósokká válnak, csak hogy ironikus ellenpontként egy hajóbüntetés történetéről szóljon a 2025-ös záróbejegyzés.
Hét év nagy idő – számos olyan életesemény sűrűsödik össze ebbe az időszakba, amely nem a hajózásról szól elsődlegesen, mégsem különíthető tőle el. Megjelenik egy közeli rokon elvesztése, majd egy barátnő és végül az édesapa halála, a veszteségek sorát pedig mindvégig áthatja egy kapcsolat lezárásának folyamata. A továbblépés szükségessége mintha a természettől várna megerősítést. Mintha a sodrás, a természet ritmusa szolgálna tájékozódási pontként a belső bizonytalanság idején.
Ami hangsúlyosan összecseng a Hajónaplóban Thoreau-val, az az, hogy a természethez való visszatérés az önmagunkhoz való visszatérést jelenti. Mondhatnánk így is:
a hajózás egy szükségállapot számára az áhított teljesség felé.
Ahogyan egy helyütt írja:
„kikapcsolt motorral, a víz sodrásában ereszkedünk alá a folyón; ilyenkor a nyugalom hullámain parttalan ringássá, búcsúzó vasárnappá, fényekkel játszó árnyjátékká válhat az ember; és a hétfő esti evezésben mindez visszaköszön, amikor az alkonyatban kecses madarak ívét utánozzák a part menti fák, és megina remélt teljesség ígéretével búcsúzik a nap”
De mit is jelent ez a teljesség?
Száz Ildikó számára egyfajta összhang az ember belső élete és a természet rendje között. Nem végállapot, sokkal inkább célt jelöl. Közelebb és közelebb jutni hozzá azt kívánja meg az embertől, hogy képes legyen benne lenni a jelen pillanatban – éberen, kilépve a megszokottból. És aki képes kilépni a kerégvágásból, az megtapasztalhatja a belső szabadságot.
Száz Ildikónál a teljesség szorosan összefügg az alázattal is, mégpedig a természet iráni alázattal. Annak felismerésével, hogy az ember nem képes uralni azt, ami nála hatalmasabb, bölcsebb. De a saját erőnkkel szembeni alázatot is jelenti: „Adottak a határaink, és azok nem haladhatók meg” – írja egy kegyetlen nyári vihar során megtett hajóút befejeztével.
Egy másik, a kötet hátlapjára is felkerült történetben arról mesél, hogyan sietett segíteni az indulásnál, miközben az ebéd szénné égett. A természetben azonban felesleges mérgelődni egy ilyen eseten:
„az itt lakók már az első áradáskor megtanítottak arra az alázatra, hogy ez az a hely, ahol az emberi tervek vagy valóra válnak a teremtő segítő erejével, vagy egyáltalán nincs is szükség arra, hogy megvalósuljanak”
A Hajónapló nem hőstörténetet ír, hanem egy belső út állomásait jegyzi fel, mégpedig egy veszteségekkel és kételyekkel is teli útét. Ilyen értelemben nagyon női ez a fajta életmegélés, amely a figyelem, a gondoskodás, az alázat nyelvén beszél. A teljesség nem végállapot, hanem pillanatok sora – emlékeztet a Száz Ildikó – ezekhez a pillanatokhoz pedig olykor elég lelassulni, és hagyni, hogy vigyen a folyó.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
