Margaret Karrammal, a Fokoláre Mozgalom palesztin, izraeli állampolgárságú elnökével az identitásról, a párbeszédről és a világ szívének megváltoztatásáról beszélgetett a közelmúltban Avrum Burg, Izrael Állam korábbi megbízott elnöke, a Notre Dame Egyetem – Notre Dame Jerusalem által rendezett Jerusalem Talks podcastban. Részleteket olvashatnak a focolaremedia.com szerkesztette interjúból.
– (…) Egy barátom egyszer azt mondta Haifáról, hogy talán ez a legjelentősebb város a Közel-Keleten, mert sem Mózes, sem Jézus, sem Mohamed nem tette be soha oda a lábát. (…) Meséljen a gyerekkoráról Haifában.
– Haifa Izrael északi részén fekszik, a galileai régióban. A családom arab katolikus család, eredetileg palesztinok. Két nővérem és egy bátyám van, és akkoriban egy zsidó negyedben laktunk. Tehát minden szomszédunk zsidó volt, én pedig egy katolikus apácák által vezetett iskolába jártam. Az iskolában minden diák arab volt. Voltak köztük katolikusok, különböző felekezetű keresztények és muszlimok is. Így egy többvallású és multikulturális légkörben nőttem fel. És amikor hazamentem, zsidó fiúk és lányok vettek körül. Amikor tizennégy éves voltam, néhány fiatal jött az iskolánkba, és a Fokoláre Mozgalomról beszéltek. Soha nem hallottam erről. Nagyon új volt ez nálunk, a mi országunkban. Nem igazán érdekelt, mert a szüleim katolikusnak neveltek minket, és már gyakorló keresztény voltam. Minden vasárnap templomba jártunk. Jó kereszténynek tartottam magam, így nem is kellett semmi más. De amikor hallottam ezeket a fiatalokat… annyira lelkesedtek azért, amiről beszéltek. És örömöt láttam az arcukon.
(…) akkor születtem, amikor Izrael állam létrejött, 1948 után. A szüleim is izraeli állampolgárságot kaptak, mert az országban maradtak. Más családtagok, mint például a nagymamám és a nagyapám, nagybátyáim és unokatestvéreim Libanonba mentek, és azt remélték, hogy majd visszatérhetnek. Apai ágról mi voltunk az egyetlenek a családban, akik ott maradtak. Így mindannyian megkaptuk az izraeli állampolgárságot. (…) Gyerekkoromban csak Izrael állam létezett számomra, pedig otthon arabul beszéltünk. Ez volt az anyanyelvem. De iskolába jártam, és ott héberül is tanultam, mert ez volt az állam nyelve. A hébert második nyelvként tanultuk. Azt sem tudtam, hogy néz ki a palesztin zászló. Arabnak tartottam magam, ugyanakkor kötődtem Izrael államhoz, mert abban az államban éltem. Így felnőve sokat megtudtam a zsidó hitről, a zsidó identitásról, Izraelről mint országról, mint államról. De valójában az arab kultúrámban gyökereztem. Később aztán Jeruzsálembe költöztem. (…) ez egy másik város volt, nem olyan, mint Haifa, ahol három vallás élt harmóniában egymás mellett. Számomra az volt a normális, hogy kimentem a buszpályaudvarra és ott zsidó emberekkel találkoztam, és héberül beszéltem. De Jeruzsálem nagyon megdöbbentő hely volt számomra (…) Éppen az ellenkezője volt annak, amit Haifában tapasztaltam. (…) Haifában ott van a tenger, és minden olyan harmonikus, olyan gyönyörű. Jeruzsálemet kövekből építették, tenger nincs. Szóval valahányszor Jeruzsálemből Haifába mentem meglátogatni a családomat, olyan volt számomra, mintha friss levegőt szívtam volna. De nem csak testileg, nem csak azért, mert úgy éreztem, hogy Jeruzsálemben hiányzik a levegő a tüdőmből. Amikor elkezdtem Jeruzsálem keleti részébe járni, rájöttem, hogy én is egy konfliktust hordozok magamban. Jeruzsálem egy megosztott város volt: keleti és nyugati részre szakadt.
– Nyugaton főként zsidók lakták. Keleten főként palesztin arabok éltek.
– Pontosan. Szóval, amikor a keleti részre mentem vásárolni, vagy ismerősökkel találkozni – keresztényekkel, akiket ismertem, akikkel templomba jártam –, akkor arabul beszéltem, ami az anyanyelvem. A Jeruzsálemben élő palesztinok azt mondták nekem: „Margaret, a kiejtésed más, mint a miénk. Te északi arab vagy.” Amikor munkába mentem, és buszra szálltam, átértem a zsidó negyedbe, ahol héberül beszéltem (a hébertudásom elég jó volt). A zsidók azt kérdezték tőlem: „Honnan jössz?” Azt mondtam: „Haifából.” Erre ők: „De nem úgy hangzik, mintha zsidó lennél, tehát nem vagy zsidó.” Mintha azt mondták volna: „Tehát nem vagy izraeli.” Ez volt az a pillanat, amikor azt éreztem magamban: Akkor ki vagyok én? Izraeli vagyok?
(…) Hogyan oldottam meg ezt a problémát? Először is eldöntöttem, hogy keresztény vagyok, és ehhez a néphez tartozom. Istenhez tartozom. Nagyon fontos, hogy legyen hazánk; nagyon fontos, hogy egy földhöz kötődjünk, mert ez azonosít minket; de keresztényként azonosulok a keresztény hitemmel, a hazámmal is, amely egy másik világban lesz. És elindultam abba a világba, amelyről álmodom, hogy egy jobb világ lehet, és azóta ezért dolgozom.
– (…) A Fokoláre Mozgalom egy olyan mozgalom, amely többek között különféle hidakat próbál építeni emberek között. Mi volt az első híd, amelyet a Fokoláre épített önben?
– (…) Az volt az első lépés, hogy valóban kapcsolatba kerüljek Istennel. (…) Istenen keresztül léphettem kapcsolatba másokkal. A Fokoláre segített abban, hogy meglássam Isten képmását minden emberben – és ez újdonság volt számomra, mert korábban talán így gondolkodtam: ez egy zsidó ember, akit tisztelhetek vagy utálhatok; ez egy muszlim ember, akit tisztelhetek vagy gyűlölhetek, és ez csak attól függ, hogy ő hogyan viselkedik velem. De
(…) ez a felismerés tényleg megváltoztatott engem. Az is átalakult bennem, hogy meg akartam változtatni a társadalmat, mert úgy éreztem, hogy a társadalom, amelyben élek, nem békés. Tehát meg akartam változtatni valamit. De a Fokoláre szellemében megértettem, hogy nem másokat kell megváltoztatnom. Nekem kell a szívemet megváltoztatnom.
(…) A Fokoláre az egységre, a testvériségre összpontosít. Úgy éreztem, hogy egész életemet, minden energiámat ennek az ügynek akarom szentelni. A Fokoláre pedig a különböző vallások, a különböző emberek, a különböző egyházak közötti párbeszédért dolgozik. Tehát
(…) Az amerikai zsidó egyetemen, Los Angelesben, a diákok többsége zsidó volt. (…) minden, amit ez alatt a négy–öt év alatt tanultam, segített megérteni egy másik nép történetét. Azon az egyetemen nem katolikus vagy keresztény szemszögből vizsgáltuk a dolgokat. Mindent, amit ott tanultam, csak zsidó látásmód volt. (…) nagyon kötődtem a katolikus egyházhoz, a szüleimtől és az iskolámtól kapott katolikus neveléshez. Amikor Los Angelesből ismét visszatértem Jeruzsálembe, ott elkezdtem teológiát tanulni – keresztény teológiát, hogy egyensúlyt teremtsek magamban.
Ha valódi párbeszédről van szó, akkor készen kell állnunk a kölcsönösségre. Különben csak az egyik fél beszél. (…)
(…) a párbeszéd számomra azt is jelenti, hogy félreteszem, amit gondolok (…) az igazi párbeszéd, az őszinte párbeszéd nem azt jelenti, hogy elvárjuk az emberektől, hogy áttérjenek egy másik vallásra, megtérjenek, vagy megváltoztassák azt, amik ők – mert különben az én beszédem önérdekű lesz. A párbeszéd inkább azt jelenti, hogy készen állunk arra, hogy tiszteljünk és szeressük a beszélgető társunkat. Nem várunk el semmit.
Általában falakat emelünk magunk közé, és előítéleteink vannak. „Ez az ember terrorista. Ennek meg más politikai nézetei vannak, mint az enyémeknek. Ez nem katolikus.” (…) különböző dolgokat húzunk rá másokra. Ez az, ami valójában falakat épít közénk.
A beszélgetés szerkesztett változatásnak magyar fordítását teljes terjedelmében ITT olvashatják. Az angol nyelven elhangzott interjút ITT lehet meghallgatni.
Fordította: Tóth Pál
Forrás: focolaremedia.com; ujvarosonline.hu
Fotó: Jerusalem Talks
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
