MTI Fotó: Soós Lajos
A fiatalabb nemzedékek nemigen tudják már, ki volt ő. Holott a késő Kádár-kor egyik legnagyobb hatalmú politikusa távozott a földi létből. Egy olyan ember, akinek sorsa szorosan összefonódott, sőt, bizonyos értelemben összeolvadt Kádár Jánoséval, olyannyira, hogy nem sok híja volt, hogy akár Kádár utódja legyen.
Csakhogy mindkettőjüket maga alá temette a rendszer – de erről majd később.
Amikor meghal egy olyan ember, aki vezető politikus volt a szocializmusban, sosem tudok nem gondolni arra, hogy az illető ki helyett futott be végtelennek tűnően hosszú karriert. De egyre ritkábban gondolok erre, mert a szocializmus vezetői már majdnem mind meghaltak. Mégis, kísért néha a gondolat: ha győz az 1956-os forradalom, Nagy Imre biztosan durván, még jobban összeveszik Mindszentyvel. Tűz és víz. A földbe tiport arisztokrácia maradékai és városi nagypolgárság akkor még létező erői nem jöttek volna ki a reformkomcsikkal. A kisgazdák sem. Az MSZMP talán be sem jut a parlamentbe, maximum balszélről ordít be néha. Kádár a parlamenten kívül hőbörög.
A nemzeti egység persze valószínűleg hónapokon belül darabokra hullik – mégis, élne több száz kiváló ember,
egy részük talán az országot vagy a települését vezetné, nem pedig dróttal összekötött kézzel, arccal lefelé feküdne egy kutyáknak sem való göröngyhalom alatt – ahogy ez 1989-ig a valóságban történt. Tízezreket nem hurcolnak meg és nem vetnek börtönbe, százezreket nem üldöz el idegen földre a reménytelenség, milliók álma nem törik össze az „jó, hát akkor hát fogunk élni” hamuszürke ködében, minden másként alakul. Antall József talán húsz évvel korábban lesz miniszterelnök, és vígan kormányoz pár ciklust, mert vannak felkészült emberei és nem egy kommunista aknamezőn kell sétálgatnia.
És akkor talán Berecz Jánosról sem írnék most nekrológot, mert megmaradt volna egy balos ibrányi parasztfiúnak, aki 1955-ben politizálgatott egy kicsit, mielőtt a hatvanas években elment volna gazdálkodni (senki nem ütötte-verte volna be egy téeszbe), vagy akár polgármesterségig is eljuthatott volna a Parasztpártba igazolva. De nem. A történelmünk nem így alakult.
Berecz az a kommunista vezető volt, akit mi, az előző évtizedekhez képest (de csak ahhoz képest!) lazább nyolcvanas évek gyermekei is ismertünk a képernyőről. Igen, ha nyolcvanas évek és MSZMP, akkor Berecz János.
Szinonimák. Nem tudom, hogy régebben miként volt, de akkoriban nagyon szerette a nyilvánosságot. Határozottan emlékszem rá, hogy a rendszer első komolyabb megrendülései (1982: államcsőd-közeli helyzet, 1985: a későbbi gazdasági összeomlást okozó erőltetett növekedési (ötéves)terv után sokat szerepelt, egyrészt beelőzve az akkor még csak külügyi altisztként rohangáló Horn Gyula tíz évvel később megvalósított lakossági fórumait.
Műfajteremtőnek tűnt a május elsejei, városligeti Népszabadság-fórumokkal, ahol feltűrt ingujjal egy pódiumról válaszolgatott a melósok kérdéseire, de idővel tartott olyan sajtótájékoztatókat is, ahol újságírók is kérdezhették – valódi kérdésekre is emlékszem a legutolsó évekből. Volt úgy, hogy spiccesen tartott egy fórumot, vagy sajtótájékoztatót, a műfajra nem emlékszem, de arra igen, hogy biztosan nem volt józan, ez átjött a tévén. Igaz, részeg sem volt azért, mint néhány kilencvenes évekbeli vagy mai utódja. Ám ez akkor valamitől emberinek tűnt a kőunalmas, egyenzakós káderek korában. Nem nevették ki érte.
Berecz kicsit kvaterkázós, picit kikacsintós személyiségében amúgy is volt valami természetes közvetlenség. Ízes tájszólása, nyugodt modora elütött a pesti kommunista elit és a belvárosi értelmiségi világtól. Szinte modernnek számított: a kommer főkáderek általában kerülték a nyilvános szereplést, eleve nem tudtak tisztességesen, jól beszélni magyarul, vagy tökük nem volt kiállni a mikrofon elé.
Sokat tanult, nem is akárhol, hanem a moszkvai pártakadémián, amely az akkor elitet jelentette. Hazatérve egyenesen szárnyalt a karrierje: a hatvanas évek második fele az akkor izgalmassá váló külpolitika frontján érte már és kitartóan lépkedett felfelé az állampárt létráján. Idővel Kádár Jánost kísérte külföldi útjaira, s még több év múltán az „Öreg” egyik utódjelöltjévé vált a másik kedvenc, a vízlépcsős Maróthy László mellett. Találkozott Mitterrand-nal, Olof Palméval, Gorbacsovval, Fidel Castróval, Jaruzelskivel, vezető német politikusokkal. Szédítő karrier a Kádár-rezsimben!
Ehhez persze bűnössé kellett válnia, vagy fogalmazhatunk pontosabban: vállalnia kellett az ősbűnt, amely nála az „Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956” című mű megírása volt, amely a rendszer 1956-tal kapcsolatos ideológiai bibliájának is felfogható – lenne, ha lehetne bibliája egy görcsösen ateista rendszernek.
Ezt megírni 1969-ben (majd kiadatni kétszer is, egyszer a forradalom 25, másszor a 30. évfordulójára) egyértelmű és menthetetlen tett. Közel sem azt jelenti, hogy ettől Berecz egy Biszku 2.0 lett volna – dehogy, más volt a szerepe, eggyel későbbi nemzedék, ő „csak” ideológus volt, igaz a rendszer utolsó évtizedére főideológus. Senkinek nem vette el az életét, de a mártírok becsületét, a tanúk és a nemzet igazságérzetét sértette minden ’56-ról írott, mondott szava.
Ettől nem lehet eltekinteni, ha egyenes vonalúnak tűnő, de mégsem szokványos, és egyáltalán nem sematikus életét nézzük.
Ezzel a rettenetes, hazug könyvvel húzott sorszámot a rendszer későbbi első vonalába, a főideológusi szerepbe. Sőt, innen még lett volna út tovább is.
Amikor Kádár politikailag már haldoklott, tehát 1987-1988-ban, komoly utódlási harc bontakozott ki Berecz János, Grósz Károly és Pozsgay Imre között. S akkor már pályán volt az ellenzék, az MDF, az SZDSZ és a Fidesz is. Bár Berecznek elvileg lettek volna kötődései a népies vonalhoz, ott Pozsgay Imre lett „az úr”, Grósz az MSZMP-n belüli apparátust tudhatta a háta mögött (és elég volt az átmeneti sikerhez); és ugyan Berecz befolyása rendkívül erős volt, első emberré végül nem tudott válni.
A liberális értelmiség különösen utálta őt, ahogyan általában minden „népi” káder gyanús volt nekik. De a történelem – részben akkor már anakronisztikusnak hatóan keményvonalas nézetei miatt is – átlépett felette. Nem lett belőle egy magyar Milos Jakes. Semmivé vált a befolyása, hatalma. Berecz mégis viszonylag könnyen ott tudta hagyni azt, ami már nem is nagyon létezett.
Elismerendő, hogy amikor látta rendszerük összeomlását, nem tülekedett másokhoz hasonlóan az MSZP körül – akik szorgosan kivitték a tőkét a szocializmus romjai alól, Bereczéknek pedig a Munkáspárt gittegyletében ott maradt Marx. A kilencvenes években még vállalkozgatni is kezdett – feltehetően nem KISZ-vagyonból.
Az ő történelmi szerepe 1989-ben véget ért.
Talán egy évtizede megpróbáltam elolvasni egy könyvét, de nem sikerült. A jól beszélő, kellemes orgánumú nyugdíjas politikus nem tudott jól írni, miközben élete fő műve egy könyv volt. Hosszú pályát, komoly karriert futott be egy pályát tévesztő történelemben, a mi történelmünkben. Azt hiszem, hogy az ibrányi parasztgyerek gazdának, vagy akár faluja polgármestereként is megállta volna a helyét. Talán ott állta volna meg a helyét igazán. Mégpedig akkor, ha 1956-ban…
Névai Gábor
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
