A finn hadsereg védelmi rendszerei és taktikái a Téli Háborúban

A finn hadsereg védelmi rendszerei és taktikái a Téli Háborúban

A második világháború történetének egyik legmeglepőbb katonai teljesítménye a finnek kitartása a szovjet agresszióval szemben volt a téli háborúban. A konfliktus során a finnek egy létszámban és tűzerőben is többszörös túlerőben lévő ellenséget tartóztattak fel hónapokig, ami a hadtörténelem legnagyobb teljesítményei közé emelte a finn erőfeszítéseket.

Előkészületek

A Fő Védelmi Vonal (más néven Mannerheim-vonal)

A finnek számára nyilvánvaló volt, hogy a fő szovjet támadás a Karéliai-földnyelven keresztül fog érkezni, ezért megkezdték egy komoly erődrendszer építését a földszorosra még bőven a szovjet támadás előtt. Kezdetben, a ’20-as években sok kicsi bunkert építettek, amik nehézgéppuskákkal voltak ellátva. A ’30-as években megerősítették a korábban épített bunkereket, és új bunkertípusokat is építettek.

A vonal fő fegyverét a Maxim-nehézgéppuskák képezték. Ezen kívül a finnek kialakítottak speciálisan az erődrendszerhez gyártott Suomi géppisztolyokat is. A fő páncélelhárító fegyver a 37mm-es Bofors páncéltörő ágyú volt, ezek viszont túl kis számban álltak rendelkezésre.

A bunkereket úgy építették, hogy oldalazó tüzet adjanak a támadó gyalogságra. A szemből támadó ellenség ellen páncélozott tornyok álltak rendelkezésre, amiket a bunkerek tetejébe építettek. A tornyokat leginkább tüzérségi megfigyelők és őrök használták.

A legtöbb bunker gázbiztos volt vegyi támadás ellen. A fűtést beépített tűzhelyek biztosították. A bunkereket a zászlóalj-parancsnoksággal földalatti telefonkábelek kötötték össze. Néhány bunkerbe a tüzérségi megfigyelők rádiókat vittek.

A legtöbb bunker vasbetonból készült, de mivel a cári flotta sok páncéllemezt hagyott hátra Finnországban, a finnek úgy döntöttek, hogy felhasználják őket bunkerépítésre. Ezek a bunkerek nagyon alacsony építésűek voltak, és jól beleolvadtak a környező tájba. A Téli Háború előtt a finn hadsereg még egyszer változtatott a bunkerépítési módszerein. Mivel nem voltak megelégedve a nagy bunkerek építési költségeivel, ezért a Muolaa és Salmenkaita szektorokban kisebb bunkereket építettek egy-két géppuskával, amiket közlekedőárkok kötöttek össze a 150-200 méterre hátrébb fekvő óvóhelyekkel. Ez költséghatékony megoldás volt a nagy bunkerekhez képest, és az így készült bunkerek taktikai értéke ugyanakkora volt.

A betonbunkerek mellett a finnek ’39 október-november folyamán sok fabunkert, improvizált beton- és acélbunkert építettek.

Tábori erődítések a Fő Védelmi Vonalban

Lövészárkok

A háború kirobbanásáig sok lövészárkot ástak ’39 októbere és novembere folyamán. Egy finn árok 2 méter mély volt, amihez a tüzeléshez lépcsőt csatlakoztattak, és egyéni állásokat ástak a lövészeknek, valamint a géppuskák legénységeinek, az oldalakat pedig fagerendákkal fedték be. A lőszernek az árkok frontális részébe építettek fülkéket. Lövészgödrök kezdtek megjelenni az árkok elején a háború kirobbanásakor.

Mocsaras szektorokban, mint Merkkinél, Taasinolammnetnél és Munasuónál, ahol leásni nem volt lehetséges, az árkokat a mocsaras talajra kellett építeni.

Egy lövészárok-hálózat szakasztámpontokból állt, ami felkínálta az oldalazó tűz lehetőségét és a körkörös védelmet ellenséges áttörés esetén. Összekötő árkok és oldalazó állások szintén jelen voltak.

Műszaki zárak

A leggyakoribb műszaki zár a Fő Védelmi Vonalon a szögesdrót volt. A Lähde és a Salmenkaite szektorban a földből 30-40 centiméterre kiálló acélpóznákhoz rögzítették a szögesdrótot, ami az 50-100 centiméteres téli hóban nem látszott ki, így a támadó gyalogság csak akkor vette észre, amikor belegabalyodott. Néhány esetben a szögesdrótot kombinálták sziklából készített harckocsigúlákkal.

Más szektorokban a szögesdrótot fából készült póznákhoz kötötték, ami a földből 60 cm-re állt ki. 4-6 sornyi drót volt az első műszakizár-vonalnál. Szögesdrótos kerítések szintén voltak a Mannerheim-vonalon belül, gyakran csapdákat formálva a támadó gyalogságnak. Az első szögesdrótos kerítés a bunker oldalazó tűzének szektorának előtt volt, míg a második közvetlenül utána. Ahogy a támadó gyalogság keresztülhaladt az első szögesdróton, tűzzáporban találták magukat a két kerítés között.

Egy másik variánsa a szögesdrótok alkalmazásának a fákhoz való csatolásuk volt. Az ilyen akadályokat a támpontok között építették, hogy megakadályozzák az átkarolást és a felderítő osztagok tevékenységét.

A finn hadsereg tisztában volt azzal, hogy a Vörös Hadsereg nagy mértékben alkalmaz páncélos egységeket, ezért tankelhárító akadályok voltak mindenhol a Mannerheim-vonal mentén, ahol a terep kedvező volt a harckocsik bevetésére. A harckocsiakadályok leggyakoribb formái a gránitból készült kősorok voltak (harckocsiakasztó gúlák), amiket 4-12 sorban helyeztek el. A finnek úgy ítélték meg, hogy a 70 centiméter magas kövek áthatolhatatlanok a harckocsik számára. Ez viszont hiba volt, aminek az volt az oka, hogy a finnek számára csak elavult harckocsik álltak rendelkezésre, amelyeknél az újabb orosz harckocsik nagyobbak voltak. A háború során a nagyobb szovjet tankok ezeken a műszaki zárakon könnyen áthaladtak.

A finn harckocsiakadályok másik súlyos hibája az volt, hogy nyílt terepen helyezték el azokat, aminek következtében tisztán láthatók voltak a szovjetek oldaláról. Ez lehetővé tette, hogy tüzérségi tűzzel réseket alakítsanak ki bennük. A szovjet harckocsik az ágyújukkal szintén meg tudták semmisíteni a köveket.

A mocsaras vidékeken, ahol a kövek belesüllyedtek volna a talajba, harckocsiárkokat alkalmaztak. Az árkok oldalát gerendákkal erősítették meg. Ezek az akadályok komoly problémát jelentettek a szovjet harckocsik számára.

Erdős területeken a kivágott fákból készített barikádok jelentettek nyilvánvaló harckocsiakadályokat. Az ilyen akadályokat néha ellátták robbanó csapdákkal, és szögesdróttal kombinálták.

Az akadályok másik formáját a területek elárasztása jelentette gátakkal, akár átmeneti, akár állandó gátakkal. Egy magas beton gátat építettek a Leningrád-Viipuri vasútvonaltól nyugatra a Peronjoki folyón. Amikor le volt zárva, a gát egy hatalmas területet árasztott el a vasút mentén. Egy hasonló gátat építettek a Majajoki folyón, nyugatra a Lähde szektorban. Mikor a területeket elárasztotta a víz, és az első fagy beköszöntött, a finnek mindkét gátat felrobbantották. A robbantás eredményeként egy vékony réteg jég maradt a levegőben, amit a terephez kapcsolódó pontjai tartottak. Ez teljesen járhatatlanná tette a terepet a gyalogság és harckocsik számára is.

Az aknamezők voltak az utolsó elemei az akadályoknak. Mivel a finn hadsereg nem bővelkedett a pénzben, ezért a gyalogság elleni aknamezők alig léteztek. A legtöbb aknamező kicsi volt, és legvalószínűbb harckocsiutakat fedezte. Sok esetben a harckocsiaknák improvizált eszközök voltak, amik fadobozokba tett robbanóanyagból álltak, egy egyszerű gyújtóval működtetve. Az Inkilä szektorban a finnek használtak haditengerészeti aknákat is az aknamezőikben. Ezek hatása hatalmas volt.

A finn hadsereg fegyverzete

A finn hadsereg a Téli Háború idején nagyrészt elavult fegyverekkel rendelkezett. A Nosin-Nagantokat és a tüzérségi ágyúikat még a cári orosz hadseregtől örökölték meg, amiknél a szovjetek jóval újabb fegyverekkel rendelkeztek. A finnek számára rendelkezésre álló kevés harckocsi szintén nem volt összemérhető a szovjet tankokkal sem mennyiségben, sem minőségben. A finnek legnagyobb problémáját nem ezek, hanem a páncéltörő fegyverek hiánya jelentette. A finnek a háború kirobbanásakor kevesebb mint 150 páncéltörő ágyúval rendelkeztek a több mint 1400 szovjet harckocsival szemben.

Finnország a második világháború idején ugyan nem volt ipari nagyhatalom, viszont attól még próbálkoztak fegyverfejlesztésekkel. A finnek egyszerű és hatásos fegyverek gyártására fókuszáltak, annak érdekében, hogy ki tudják használni a limitált iparuk lehetőségeit.

A finnek legjobb fegyvere és emellett a világháború egyik legjobb kézifegyvere a Suomi géppisztoly volt. A Suomi tulajdonságait tekintve a modern gépkarabélyokhoz volt hasonló, mivel a hatásos lőtávolsága nagyobb volt, mint a többi korabeli géppisztolyé. Ideális volt a finn erdőkben vívott harchoz a megbízhatósága és megfelelő pontossága miatt, emellett nagy tárkapacitása volt. A Téli Háború idején még kevés volt belőle, igazán jelentőssé a későbbi harcokban vált. A Suomit a szovjetek „fehér halál” becenévvel illették, és a finn géppisztolyok alkalmazása megváltoztatta a Vörös Hadsereg fegyverkezési prioritásait is: a szovjetek ezek után kezdtek nagy mennyiségben géppisztolyokat gyártani, mivel azok hatékonyságát látták a finnek kezében.

A Fő Védelmi Vonal működése

A géppuskákkal felszerelt bunkerek az ellenséges gyalogságot állították meg, miután az áthaladt a műszaki zárak vonalán. A bunkereket úgy helyezték el, hogy oldalazó tüzet adhassanak a szögesdrótvonalakra és a harckocsiakadályokra. A bunkerek által tűz alá vehető területek gyakran átfedték egymást. A harckocsikat a műszaki záraknak kellett megállítaniuk, mielőtt a páncéltörő tüzérség és a finn gyalogság közelharci fegyverei kiütötték őket. A finn tisztek tisztában voltak azzal, hogy a páncélvédelmi képességeik gyengék, viszont azt is tudták, hogy a tankok egyedül nem tudják irányítani az elfoglalt területet. Ennek következtében a finn védők a Vonalban azt tartották a fő feladatuknak, hogy az ellenséges harckocsikról leválasszák a gyalogságot, és külön bánjanak el velük. A finn csapatok szigorú parancsot kaptak, hogy tartsanak ki akkor is, amikor körbezárta őket az ellenség.

A finnek jól képzett katonákra építettek, akik emellett makacsok voltak, és jól ismerték a terepet. Minden finn zászlóalj, amely állásokat alakított ki a Mannerheim-vonal mentén, rendelkezett 2 hónappal arra, hogy minden típusú műveletre felkészüljön.

A Vonal fő gyengesége az volt, hogy a bunkerek nem rendelkeztek páncéltörő fegyverekkel. Néhány bunkerbe megpróbáltak Boys páncéltörő puskákat telepíteni, de ez kevés segítségnek bizonyult. A szovjet könnyű tankokat a Boys puskák ugyan könnyen kilőtték, viszont azokból túl kevés volt.

A finn védelmi taktikák a Fő Védelmi Vonalon az átlagos katona képességeire építettek. Minden támpontot, bunkert vagy más állást az utolsó emberig kellett védeni. A gyalogságnak azt parancsolták, hogy maradjanak az árkokban és ütközzenek meg az ellenséggel még akkor is, hogyha az ellenséges harckocsik áttörtek. Amennyiben egy támpontot lerohant az ellenség, akkor azt azonnali ellentámadással kellett visszanyerni.

Finn taktikák a Ladoga-tótól éjszaka

A finnek a frontvonal nagy részén elsősorban a kiváló taktikáiknak köszönhették, hogy aránytalanul nagy veszteségeket okoztak a szovjeteknek, és megállították a Vörös Hadsereg támadásait.

A finn taktikákat utólag „motti” taktikáknak nevezték el. A motti finnül a gyújtásra előkészített fát jelenti, ami arra utalt, hogy finnek előbb beszorították a szovjeteket kis térségekbe, majd „meggyújtották” őket. A motti taktikák a következő műveletekből álltak: az első fázisban a finn járőrök felderítették, és minden irányból támadták az ellenséget. Ez azt a hatást keltette, hogy a finnek mindenfelé vannak, és az ellenség soha sem tudta, hogy mikor számítson a következő támadásra. Maximálisan kihasználták az erdők és a sötétség által biztosított álcázást. Az ellenséges biztonsági őrsöket elkerülték. Ahhoz, hogy megnöveljék a demoralizáló hatásukat, a járőrök visszatartották a tüzelést, amíg elég közel nem kerültek. Jó célpontoknak a menetelő csapatok, a táborozó egységek, a motorizált oszlopok és az utánpótlásraktárak számítottak. Gerilla járőrök aknákat telepítettek az ellenség hátába, különösen a hátsó zónába vezető utakra. Néhány járőrnek felderítő és harci küldetéseket is adtak, de a legtöbbnek csak harci küldetése volt. Az egyes járőrök több küldetést is végrehajtottak; miután támadtak egy ponton, utána gyorsan mozogtak sílécekkel, és egy másik pontot támadtak meg az oszlopban. Sporadikus támadásokat intéztek meghatározott limitált célpontok ellen század és zászlóalj erősségben. Miután a célpontot megsemmisítették, vagy az ellenséget felfejlődésre kényszerítették, utána a támadó erő elszakadt az ellenségtől. Ezek a műveletek arra kényszerítették az ellenséget, hogy megnövelje a biztosító erői méretét, továbbá összességében a hatása félelem és bizonytalanság volt.

Miután a csapdát felállították, a finn egységeket az ellenség szárazföldi felderítésén kívül eső területekre rendezték az éj vagy a köd leple alatt, és már elkísérték őket utánpótlási és támogató egységeik. Nehezebb fegyvereket mozgattak előre szánkókon, vagy pedig ember által vontatott csónakszerű „ackjákkal”. Az útmutató osztagok fenntartották az útirányt, és ösvényeket jelöltek meg, amely közben a gyalogság nagy része alacsony sebességgel mozgott, hogy erőt tartalékoljanak a támadásra. Ahol lehetséges volt, ott az erőket az elvágandó út néhány száz méteres körzetébe vitték; a támadást meglepetésszerűen vitelezték ki. Az ellenség képességét a reagálásra tovább ronthatták azáltal, hogy több utat egyszerre vágtak el. Miközben az ellenség megpróbált kitörni, a finneket kedvezőtlen esélyekkel kellett támadnia, és közben további támadások a védőket kisebb részekre vágták átkaroló hadműveletekkel. Ahol a szovjeteknek sikerült erős körkörös peremvonalat kiépíteniük, ott a védőket mesterlövészeknek, éjszakai támadásoknak és aknavető tűznek tették ki. Végtére a kimerültség, az utánpótlás hiánya és veszteségek befejezték a megsemmisítést, habár az elszigetelt egységeknek egyes helyeken sikerült légi szállítású utánpótlással kitartaniuk.

A finn taktikák ugyan tagadhatatlanul hatékonyak voltak, viszont az tévhit, hogy előre kidolgozták őket, ugyanis ezek a taktikák nem szerepeltek a finnek kiképzésében, hanem elsősorban a finn parancsnokok improvizációi voltak. A háború előtti finn taktikák a bekerítésre építettek, és az utakhoz kötött oroszok csapdába hajtottak. A szovjet egységek egy része a bizonytalan előretolt helyzetben maradt, mivel azt hitték, hogy a felmentés közeli, vagy pedig azért, mert a kitörést hátrafelé árulásnak tartották.

A motti taktikák kialakulásában több tényező is szerepet játszott. Az egyik a finnek elszántsága a hazai terepen. Ezzel szemben a Vörös Hadsereget megbénították a tisztogatások, amik a tisztek jelentős részét kiiktatták, és aminek minden mozdulatához most már politikai hozzájárulás szükségeltetett. Nagy szerepet játszott, hogy a szovjetek az utakhoz voltak kötve, ahol egy jármű lerobbanása vagy megsemmisülése az út blokkolásához vezetett, ami egy katasztrófa kezdete lehetett.

A fenti kép jól illusztrálja a finnek a motti taktikáinak működését: a szovjetek az erdőségekben a kevés rendelkezésre álló út mentén haladtak (vörössel jelölve), amiket a finnek aknákkal, úttorlaszokkal (roadblock), csapdákkal könnyen blokkolhattak. A finnek leginkább azt használták ki, hogy az utak mentén haladó gépesített szovjet erőkkel szemben ők az erdőségeken keresztül gyorsan haladhattak síelve, aminek következtében az utakat el nem hagyó szovjet erők közötti résekbe behatolhattak, és a szovjetek hátába kerülve elvághatták a szovjet csapatokat az utánpótlástól és az erősítésektől. Ezek után az izolált szovjet csapatokat sorozatos támadásokkal zaklatták és semmisítették meg, amiket az utánpótlás hiányában a hideg és az éhezés is megtizedelt.

Összegzés

Következtetésképpen megállapítható, hogy a finnek alapvetően a kiváló taktikai érzéküknek köszönhetően okoztak aránytalan veszteségeket a szovjeteknek, mivel a fegyverzetük elavult volt, és a Fő Védelmi Vonal nem volt hatékony a harckocsikkal szemben. A szovjetek ugyan a Vonalra fogták a kudarcaik okát, és azt a Maginot-vonalhoz hasonló erősségűnek állította be a szovjet propaganda, de a Fő Védelmi Vonal költségvetése összehasonlíthatatlan volt a francia erődrendszerével A szovjetek aránytalanul magas veszteségeihez a Vörös Hadsereg hiányosságai is hozzájárultak: egyrészt a magasabb rangú tisztek között a sztálini tisztogatások végeztek súlyos pusztítást. Másrészt, ami kevésbé ismert tényező, hogy az alacsonyabb rangú tiszteket a büntetéstől való félelem bénította meg: a rossz döntésért akár halálbüntetéssel is felelhettek, aminek következtében a harcba került szovjet alakulatok gyakran passzívak voltak, ami a finnek kezére játszott.

(Olvasónktól)

Források:

– Osprey Publishing: Finland at War 1939-1945

– Osprey Publishing: The Mannerheim Line

– Winterwar.com


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »