Takaró Mihály, a Fidesz által a Nemzeti alaptanterv (NAT) „hazafiasítására” kijelölt irodalomtörténész nagyon meredek kijelentésekkel debütált a 28. Jókai Mór Nyári Egyetemen Komáromban július 11-én.
A féligazságokkal operáló előadásban a kormánypárti tudor az Új Szó tudósítása szerint elsőre még egész szelíden, mondhatni már önmagát meghazudtoló progresszivitással indított, kijelentette ugyanis, hogy:
„a magyar nem arctalan tömeg, hanem mindenki önálló identitás”.
A szélsőséges individualizmusnál nem állt meg a mester, hanem a következőt találta mondani:
„Már-már irracionális, hogy ilyen kis lélekszámú nép fönnmaradt, már rég el kellett volna tűnnie.”
A terebélyesedni játszó gordiuszi csomót végül azzal, az egyébként teljesen rendben lévő meglátással sikerült átvágnia, hogy
„a kultúra a magyarság megmaradásának legfontosabb záloga”, ezért vagyunk még mindig a világon.
Kifejtette azt is, hogy a Kárpát-medencében nincs értelme genetikai alapú magyar identitásról beszélni, mert akinek szlovák, román, zsidó, német és egyéb felmenői vannak (például: Petőfi Sándor, József Attila vagy Radnóti Miklós), azért akar a magyar kultúrához tartozni, mert „a magyar kultúra olyat tud, amilyet semelyik más”.
Már-már kérdezhetnénk magunktól, hogy mi is a gond ezzel a gondolatmenettel, amikor az eddigi ív realista, belátó formáit és az előbb még magasztalt individualizmust Semjén Zsolt vasvesszejével szétcsapkodó éles váltás következik.
Takaró Mihály ugyanis azt tanácsolta a továbbképzésre áhítozó pedagógusoknak – meg úgy általában mindenki másnak -, hogy a történelmi nagyjaink példáitól forduljanak a mindennapi cselekvés, az apró lépések felé, és mindenki tegye föl magának a kérdést:
ő vajon mennyit tett a magyarság megmaradásáért, hány gyereket szült, kivándoroltak-e a gyerekei, mert ha igen, akkor valamit elrontott a kedves szülő.
Mert „a magyar nem arctalan tömeg, hanem mindenki önálló identitás”, ugye, akit ezek szerint egyenként kell lecseszni, ha nem szül naponta ötször és gyermekeiből nem éhbérért robotoló multirabszolgát akar nevelni, hanem azt szeretné, hogy két diplomával ne a szalag melletti negyedik műszakban kapjon gyomorrákot vagy agyérgörcsöt 50 évesen. Kicsit későn ért le az az előadás előtti stresszoldó pálinka, de legalább szép nagyot is csattant…
Végül, mintegy bónuszként a NAT „hazafizátora” saját(os) pedagógiai módszerét is felfedte a nagyérdemű előtt, bár ne tette volna.
Ugyanis, mint kiderült a jeles irodalomtörténészi szaktekintély
csak azt hajlandó tanítani a diákjainak, ami szerinte építi őket, ami rombolja, azt nem.
A rombolásra pedig mi más is lehetett volna a példa, mint Esterházy Péter Így gondozd a magyarodat című, ironikus, a magyarság iránt sohasem kegyes történelem szemszögéből írott műve. Vagyis az abból kiragadott, kontextus nélküli részletek.
Valószínűleg épp azok, amiken tizenöt éve még e sorok írója is háborgott volna, ha közben el nem végez egy magyar szakot – majd annál jóval többet is -, ahol legalább annyira elsajátította a szövegértés nemes tudományát, hogy rájöjjön: az bizony nem egy magyargyalázó, vagy -gyűlölő szöveg. Ehhez a felismeréshez pedig még csak a Magyar Írószövetség vezetőségi tagságáig sem kellett vinni.
Esterházy műve ráadásul még annyira sem félreérthető vagy félremagyarázható, mint mondjuk Wass Albert Patkányok honfoglalása című írása, amelyben minden liberális vagy baloldali műelemzés szereti az antiszemitizmust láttatni, anélkül, hogy észrevenné: az író leginkább a románság Erdélybe való betelepülésének a magyarok számára káros hatásaira, illetve a magyar és a román lumpenproletárság züllöttségére és a szocialista tanok valóságidegen jellegére világít rá a tanmesében.
A magyar jobboldal pedig szeret úgy csinálni, mintha az említett mű nem is létezne, amivel hallgatólagosan ők is elismerik a baloldali ítészek által szuggerált zsidóellenességet. Egy olyan író esetében, akinek utolsó, Magyarországon megjelent művei többek közt a Nyugatban láttak napvilágot. Az inkriminált írása pedig egy olyan lapban jelent meg, ami kifejezetten humanista beállítottságú és nem szélsőjobboldali volt. (A Nyugatot egyébként épp Takaró minősítette „kis példányszámú zsidó lapocskának”, ebből is látszik, hogy nem ártott volna elvégeznie egy sajtótörténet kurzust…)
Végtelenül ironikus, hogy Takaró Mihály tufa, egypontnullás, „az, hogy ki a jó magyar, azt én mondom meg” hozzáállása alapján még azokat a magyar írókat is száműzni kellene a Nemzeti alaptantervből, akikért ő maga is rajong, és akiknek ettől függetlenül egyébként helye és keresnivalója van a kánonban.
Mert Wass Albert irigy és romlott „átoksori kísértetei”, Bánffy Miklós dorbézolva maguk alá piszkító dzsentrijei az Erdélyi történetben, Herczeg Ferenc Északi fényének a Tanácsköztársaságért lelkesedő, erkölcsi nullává váló hígnemese, Nyírő József büszke ellenállóból megtört, megalkuvó nyomorulttá vált figurái az Én népemben, vagy éppen Szabó Dezső Elsodort falujának részegen halottat gyalázó székelyei mint-mind magyarok voltak.
Koruk valós viszonyai közt gyötrődő, harcoló, és sokszor bizony elbukó magyarok, akik semmilyen nemzeti színű szecskavágóval nem faraghatók a fideszes operett- és sanzonvilág árvalányhajjal futtatott, egy-, vagy inkább féldimenziós karaktereivé.
Épp olyanok, akikről a kedves irodalomtörténész úr elmélkedett előadása első felében, és akikbe páros lábbal avatkozott bele a végére.
Ezek után, ha kérhetnénk, akkor lehetőleg ne Takaró Mihály akarja megmondani, hogy ki az építő vagy romboló író, de ha lehet, azt se, hogy ki mennyire jó szülő.
(Pláne azok után, hogy a jól fizető kormányközeli pozíció birtokában most épp ő tagadja meg négy évvel ezelőtti önmagát, aki az N1TV-nek még úgy nyilatkozott: „Nem szabad politikai alapon megítélni az irodalmat!”)
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
