Az alábbi írás a RedPill irodalom egyik alapvető alkotása, melyet Imran Khan, a “The Futurist” internetes magazin újságírója tett közzé 2010. január 1.-én. A teljes szöveget annak nagy terjedelme miatt 7 részre bontva közli a ferfihang.hu. Eredeti helyén angolul ide kattintva olvasható, a képek és hivatkozások is onnan lettek átvéve. Magyarra fordította: The Mechanic.
Vajon miért tűnik úgy hogy az amerikai társadalom hanyatlásnak indult? A tisztesség visszavonulót fújt, az átlagember számára visszataszító zsarnoki filozófiák rákként terjednek szét társadalmunkban. Azonban akárhogy is próbálunk nyomok után kutatni, az ezt kiváltó okok láthatóan mélyen a felszín alatt rejtőztek el.
Mi van akkor, ha a fenntarthatatlan egészségügy, a szociális biztonság hiánya, a fizetések stagnálása, a bűnözés emelkedése, a rák áttétjeként megjelenő szocializmus, a tönkrevert infrastruktúra valamint a nagy amerikai városok gazdasági hanyatlása (Detroit, Cleveland, Pittsburgh, Baltimore) visszavezethető lenne egy közös kiindulóponthoz? És miért hiányzik gyakorlatilag az egész nyugati világ közbeszédéből ez az extrém módon elterjedt jelenség?
Ma, a 2010-es évtized első napján el fogom mondani, miért van ez, és ezennel elindítok egy nemzeti párbeszédet arról, ami az Egyesült Államok legnagyobb kihívása lesz ebben az évtizedben. Ez lesz a gyökere a legtöbb problémának, melyekkel a mindennapokban küzdünk. Amiről olvasni fogsz az éppen olyan lesz, mint amikor valaki 1997-ben mélyreható részletességgel leírja a 2001-2009 közötti terrorellenes háború históriáját.
Ez egy nagyon hosszú cikk, a leghosszabb, ami valaha megjelent a „The Futurist”-ban. Mivel ez egy útmutató a következő évtized társadalmi, politikai és szexuális küzdelméhez, ne egy nekifutásra olvasd el. Haladj inkább lassan, időt hagyva annak, hogy megemészd az olvasottakat, beleértve a hivatkozásokat is. Úgy gondolom, hogy a hónapok és az évek előrehaladtával ez a cikk, mint egy prófécia, beteljesedik.
Összefoglalva: A nyugati világ csendesen átváltozott egy olyan civilizációvá, amely megmérgezi a férfiak és a nők közötti együttműködést. Olyanná, ahol az állam erővel helyezi át a férfiak erőforrásait a nőkhöz, ahol a férfiakat becsmérelik, míg a nőket ünneplik. Ebben az új világban bizonyos nők alattomos módon vesznek rá egyébként rendes nőket, hogy szenvedést okozzanak a saját családjaiknak. Ez természetesen egyik nemmel sem fair, ráadásul ez a receptje a civilizáció gyors hanyatlásának, melynek árát a férfiak helyett az ártatlan nők következő generációja fizeti meg, mihelyst beköszönt 2020.
A cikk kiindulópontja az, hogy a férfiak és a nők egyenlő értékekkel bírnak, de az erősségeik, a gyengeségeik és a prioritásaik különbözőek. Azok a társadalmak a legerősebbek, ahol a férfi és a női szerepek rivalizálás helyett kiegészítik egymást. Ráadásul, ha az egyik nem rosszul bánik a másikkal, saját magának is árt. Amennyiben ezzel nem értesz egyet, inkább ne is olvass tovább.
A nők elnyomásának mítosza: Amikor sikeresen elhiteted valakivel, hogy el van nyomva, megjelenik benne a félelem és dühbe gurul. Az teljesen mindegy, hogy miden logikus érv és statisztikai adat az ellenkezőjét bizonyítja. Minden nőket sújtó boldogtalanság és minden férfiak elleni indokolatlan megtorló hadjárat ebből a mítoszból származtatható.
Mindannyian megtanultuk azt, hogy a nők – állítólagosan – el voltak nyomva az emberiség történelme során és ez rendszerszerűen, a világot behálózva, és az átlagférfiak jóváhagyásával történt, akiknek nem kellett annyi nehézséggel szembenézniük, mint a nőknek. Valójában ez a narratíva teljes mértékben kitaláció. Az átlagos férfit arra kényszerítették hogy a harcmezőn, a tengeren vagy a bányában haljon meg, amíg a nők otthon maradtak, hogy neveljék a gyermekeket és elvégezzék az otthoni feladatokat. A férfiak várható élettartama ezért mindig is jelentősen alacsonyabb volt, mint a nőké és még ma is az.
A modern kor beköszönte előtt a háború mindig állandó része volt az emberi társadalmaknak, és bármikor, ha két törzs vagy királyság háborút vívott egymással, a vesztes oldal harcérett férfiúit lemészárolták, a nők viszont asszimilálódtak a megszálló nép soraiba. Manapság sem túl jó élet az, ha egy nő csak szerető vagy háztartásbeli, de azért annyira nem is rossz, mint ha a csatatéren ölik meg, ahogy régen a férfiakat. Bárki, aki nem ért ezzel egyet: felcserélnéd itt a nők és férfiak sorsát?
A narratíva legjava abból a feminista meséből származik, ami a nők helyzetét a férfiak legfelső rétegéhez (uralkodók és az arisztokrácia) hasonlítja, az átlagférfiak helyett. Ez a gyakorlat úgy ismeretes, mint „csúcspont-tévedés”, és mindegy hogy véletlen vagy szándékos, egyáltalán nem fedi a valóságot. Hogy felbecsüljük az átlagos nők helyzetét az átlagos férfiakéhoz képest (a kulcsszó az átlagos) a nyugati világ elmúlt századaiban, egyszerűen figyeljük meg a mai legszegényebb réteg életét a szegény országokban. A férfiaknak és nőknek is monoton és unalmas munkát kell végeznie, szegényes a ruházatuk és az étrendjük, valamint csekély a lehetőségük a kitörésre.
A kontextusból kiragadott történetek, úgymint a szavazati jog, a legtöbb esetben a férfiak számára sem volt elérhető. Valójában, ha valaki megpróbálja összehasonlítani valamennyi államot valamennyi században, azt tapasztalja, hogy gyakorlatilag mind pontosan ugyanabba az irányba haladt a szavazati jog megléte és hiánya kapcsán a nők és a férfiak szempontjából. Ma kétszáz szuverén államból pontosan nulla azoknak a száma, ahol a férfiak és a nők különböző szavazati joggal rendelkeznek. Elhanyagolható a jelentősége annak az állításnak, mely szerint a nőktől megtagadták a férfiaknak járó jogokat, még ha a történelem 1%-áról beszélünk is. Ez nem az olyan valódi kegyetlenségnek a tagadása, mint például a női genitális csonkítás, amire volt példa és még ma is megtörténik néhol. De lássuk be, hogy a férfiak is elszenvedtek hasonló szörnyűségeket ugyanabban az időszakban, amit egyszerűen elfelejtenek megemlíteni. Sőt, ha egy férfi nemiszervét manapság megcsonkítja egy nő, azt néhány másik nő viccesnek találja, és még büszke is arra, hogy mindezt megoszthatja a publikummal.
Az már régen rossz, ha egy ma élő társadalmi csoport jóvátételt keres egy századokkal ezelőtt történt igazságtalanság miatt. Főleg úgy, hogy azok az emberek már nem is élnek. Ez talán még rosszabb, ha maga az elnyomás is egy kitaláció. Azt a teljesen megalapozatlan narratívát, mely a nők férfiak általi elnyomását hangoztatja, a társadalomnak el kellene utasítania és meg kellene cáfolnia. Lényegében ez a mítosz nem is igazán a történelmi elnyomásról szól, hanem a két nem különbségeiről való panaszkodásról.
A férfiasság hiánya a szórakoztatóiparban: Vessünk egy pillantást a művészek montázsára lentebb (kattints a képre a nagyításhoz), ami talán nem ismeretlen azok számára, akik elmúltak 30 évesek. (Fordító: figyelem, a cikk 2010-ben íródott). A 80-as években mindegyikük kiemelkedőnek számított, néhányuk az évtized mindkét felében is. Ma messze kevesebb ilyen karaktert kapunk a Hollywood-i álomgyártól.
Bár eltérőek és tökéletlenek voltak, mind a férfiasság mintapéldányaiként jelentek meg. Ők testesítették meg a férfiak archetípusait: az apát, a vezetőt, a nőfalót, a kalandort vagy a védelmezőt. Abban az időben mindannyian a fiatal fiúk példaképei voltak. Annak ellenére, hogy ezek a hírességek különböztek egymástól – mint például Bill Cosby és Mr. T vagy Jean-Luc Picard és a macsó férfi, Randy Savage – rajongótáboruk közt komoly átfedés volt.
Ennél a pontnál talán belül kicsit elfog az üresség érzése, ahogy búcsút mondasz az elmúló éveknek, mert a büszke, inspiráló férfias egyéniségek eltűntek a modern szórakoztatóiparból. A 80-as évek előtt különféle férfikarakterek voltak, melyek mára feltűnően hiányoznak a képernyőről. A férfiakat vagy degenerált gonosztevőként, vagy töketlen androgünként ábrázolják. Természetesen voltak Star Trek és Szuper csapat remake-ek, új részek a Rocky és Indiana Jones sorozatból, de hol vannak az új arcok? Miért csak nosztalgiával tölthetjük be az űrt? Jack Bauer, mint szimpla pozitív ellenpélda nem elegendő, hogy vitába szálljunk a férfiasság eltűnésének egy sokkal nagyobb trendjével.
A modern szórakoztatóipar az üzletembereket jellemzően rosszfiúnak, a férjeket pedig ostoba kétbalkezeseknek mutatja be, akiket mindig az erős és tévedhetetlen feleség irányít. Oprah Winfrey talkshow-ja minden alkalommal rokonszenvesnek ábrázolja a sértett nőt, viszont a nagy igazságtalanságot elszenvedő férfit soha. Abszurdumként, a feminista hiedelmek beszivárogtak még a szituációs komédiák és a jogi drámák párbeszédjeibe is. Ilyenek például hogy a nők a férfiakhoz képest kevesebbet kapnak ugyanazért a munkáért, vagy az, hogy a házasságtörést és a családon belüli erőszakot kizárólag férfiak követik el.
Ezek mind arra tanítják a nőket, hogy ne érezzenek tiszteletet a férfiak iránt, a feleségeket hogy lesajnálják a férjeiket, és a lányokat hogy leértékeljék az apjuk fontosságát. Így egyenes út nyílik a szingli anyaság elterjedéséhez (nyilvánvalóan adófizetői segítséggel), annak ellenére, hogy a legtöbb egyedülálló anya nem áldozat, hanem pusztán olyan nő, aki sok-sok férfit hagyott el meggondolatlanul. Ez oda vezet, hogy az apa nélkül felnövő fiatalokba belenevelik azt a káros gondolatot, mely szerint a férfias viselkedés rossz, a nőies jó. Eközben a média a nőket nyíltan megvezeti a szexpiac valódi működéséről, ahogy megpróbálja normálisnak bemutatni a szingli anyaságot, és dicsőíteni a puma életmódot (fordító: idősebb nő, aki fiatal férfiakra vadászik), ahelyett hogy a valóságot mutatná be és nem kívánt körülményként festené le őket.
A férfiak és a nők elsődleges természete: Genetikai kísérletek kimutatták, hogy a modern kor előtt a nők 80%-a volt sikeres a szaporodásban, míg a férfiaknál ez a szám csak 40%. A nyilvánvaló következtetés ebből az, hogy a legjobb férfiak számára több nő is jutott, míg az alsó 60%-nak egyáltalán nem volt lehetősége a párosodásra. A nők egyáltalán nem bánták, hogy osztoznak a legjobb férfiakon, így végül arra jutottak, hogy inkább egyek lesznek a négyből, mintsem egy béta osztatlan figyelmét élvezzék. A vonzerejüket alapul véve nevezzük a férfiak felső 20%-át alfahímnek, míg a középső 60%-ot hívjuk bétahímnek. Az alsó 20%-nak nincs jelentősége eben a kontextusban.
A gorillák, csimpánzok és primitív emberi törzsek között végzett kísérletek azt mutatják, hogy a hímek gyakran váltják a szexuális partnerüket, illetve többnejűek. Ez nem meglepő a modern olvasónak, de a kísérlet arra is rámutat, hogy a nők nem monogámok – ahogy általában gondoljuk –, hanem hipergám természetűek. Más szóval, a nők lehet hogy csak egy férfihez vonzódnak egy adott időben, de ahogy a férfi státusza csökken, a nő figyelme a hanyatló férfiről a felemelkedőre tolódik. Az alfahímek rangsora folyamatosan változik, aminek a nők rendkívüli módon tudatában is vannak.
Ennek eredményeként a nők akarnak elsősorban monogám kapcsolatot, és általában ők azok, akik ki akarnak abból lépni. Ez se nem jó, se nem rossz, pusztán természet adta tény. Akárhogyan is, ami rossz, az a kulturális és társadalmi nyomás, mely Pán Péter szindrómásnak – olyanoknak, akik félnek az elköteleződéstől – gúnyolva próbálja megszégyeníteni a férfiakat, hogy belépjenek a házasság intézményébe. Eközben viszont már nem létezik az ennek megfelelő hagyományos szégyen, amely a házasságot tönkretevő nőknek járt, annak ellenére, hogy a válások 90%-át nők kezdeményezik. Ráadásul, amikor a nők megtorpedózzák a házasságot, rendszerint a gyermek is sérül. Ezen túl pedig ajándékot és jövőbeli fizetséget követelnek a férfitől, akit el fognak hagyni. A férfi, aki nemet mond a házasságra, se nem károsítja az ártatlan gyermekeket, se nem vár el fizetséget éveken át a nőtől. Ezért a képtelen kettős mércéért láthatatlan, de komoly árat fizet a társadalom.
Hogy arra ösztönözzék a béta férfiakat, sokkal többet termeljenek a gazdaságban, mint amennyire szükségük van saját maguk ellátásához, minden jelentős vallás megalkotott egy intézményt, hogy rákényszerítsen egy építő jellegű viselkedésmódot mindkét nemre és büntesse az őstermészet szerinti főemlős magatartásformákat. Ez az intézmény úgy volt ismeretes, mint házasság, amely kontroll alatt tartotta a nők hipergámiáját – ami megfosztaná a gyermeküket attól, hogy kapcsolatot tartsanak biológiai apjukkal. A társadalmak melyek létrehozták a monogám házasságot, biztosak voltak benne, hogy minden béta férfinek jut feleség, és így a modern kor előttinél nagyobb gazdasági termelékenységre ösztönözhették általában a férfiakat – akiknek egyébként erre semmi okuk sem volt. A nők viszonzásul kaptak egy gondoskodó, védelmező családfőt és egy sokkal magasabb társadalmi státuszt az elszegényedés csapdájába eső hajadonokénál. Ezt a rendszert nevezték „civilizációnak”.
Minden olyan társadalom, amely mély nyomot hagyott maga után és több évszázadon át fent is maradt, kis eltéréssel ezt a formulát követte. Rendkívül figyelemre méltó, hogy a monogám házasság természete mennyire hasonló volt a különböző kultúrában. Azok a társadalmak, melyek ettől különböztek, gyorsan lecserélődtek. Ez a „szerződés” mely a nemek közt köttetett, jövedelmező volt a béta férfinek, a 35 feletti nőknek és a gyerekeknek, míg megfékezte az alfa férfiakat és a 35 év alatti nőket (együtt sokkal kisebb csoport, mint az előző). Ezzel szemben a civilizáció előtti alfa férfi mindegyike lefoglalt 3 vagy több nőt, helyettesítve az éppen idősebbet egy fiatalabbal, mindeközben a béta férfiak tömege kaotikus módon harcolt a maradék idősödő nőkért. Az alfák a béta férfiakra hagyták az erőszakosakat, a terméketleneket, és az általuk kidobott, elszegényedésre ítélt öregedő anyákat. Szóval mi történhet, ha a civilizáció hagyományos irányítása egyaránt leveszi a kezét a férfiakról és nőkről is?
A Négy Szirén: Négy egymástól független erő egyidejűleg fejti ki hatását, hogy teljesen eldeformálja a civilizációt, mely a férfiak és nők biológiai valóságára épült. Mások korábban már bemutatták a saját Négy Szirén verziójukat, de én egy picit másképp definiálom azt:
1) Könnyű fogamzásgátlás (Óvszer, tabletták és abortusz): A múltban rendkívül kevés nőnek volt élete során egy vagy kettőnél több szexuális partnere. Anyának lenni házasság nélkül egyet jelentett a szegénységgel és a társadalmi kiközösítéssel. A fogamzásgátlás lehetővé tette a nőknek, hogy korlátozás nélkül megélhessék hipergámiájukat.
2) „Problémamentes” válás, vagyonelosztás, házastársi tartásdíj: Régen, ha egy nő el akarta hagyni a férjét, bizonyítania kellett a házastárs problémás viselkedését (például szenvedélybetegség, házasságtörés, családon belüli erőszak, stb.). Mára a törvények olyan mértékben megváltoztak, hogy a nő ok nélkül elhagyhatja a férjét, miközben jogosult marad a férjtől kapott évekre nyúló pénzbevételre. Ez katasztrofális helyzetet teremt, mivel így a nő a felelőtlen viselkedésének az árát a férfiakra és gyerekekre tolhatja.
3) Női gazdasági szabadság: A feminista állítás ellenére, hogy ez az ő kemény munkájuk gyümölcse, a porszívó, a mosógép és a sütő feltalálásának elsődleges oka az volt, hogy felszabadítsa a nőt a házimunka terhe alól, ezzel utat nyitva neki a munkaerőpiacra való belépéshez. Ezek a találmányok lecsökkentették az addig egy teljes napot is igénybe vevő házimunka idejét egy órává, vagy kevesebbé. A nők munkaerőpiacra lépése ellen soha nem indult semmiféle férfi ellenállás (Kínában úgy szedték az adókat, hogy azzal ösztönözzék a nők termelőképességét). Az egyre nagyobb számú munkás csökkentette a munkaerőköltségeket, és új fogyasztókat hozott létre. A nők házasodásának egyik fő okára – a pénzügyi támogatásra – viszont már nem volt szükség.
A nők belépése a munkaerőpiacra általában véve egy pozitív fejlődése a társadalomnak, és én lennék a legelső, aki büszke lenne rá, ha ez kizárólag az érdemeik alapján történne (ahogy azt az old-school feminista eltervezte). Sajnálatosan ez ma már inkább a korrupt politikai lobbi számlájára írható, ami erővel akarja elvenni az erőforrásokat a férfiaktól, hogy a nőknek adja azt.
4) Nőcentrikus társadalomtervezés: a nők érdekeit védő válási törvények; az állami beavatkozások, ideértve az egyedülálló anyaság pénzügyi támogatását; az olyan törvényeket, amelyek kriminalizálják a nők ellen elkövetett erőszakot (de nem nyújtanak védelmet a férfiaknak, akik maguk is áldozatai az ugyanolyan gyakran előforduló, nők által elkövetett erőszaknak); a szexuális zaklatás törvények, melyek olyan homályos definíciókkal rendelkeznek, hogy a nők hatalmában áll megvádolni a férfiakat bármiért, anélkül hogy a férfit valamilyen jog is megilletné.
Ez a négy erő együttesen hihetetlenül nagy hatalmat ad a nők kezébe. A technológia megadta nekik a szabadságot a karrierhez és a promiszkuitáshoz, a feminista törvények pedig figyelemreméltó munkát végeztek abban, hogy megvédjék a nőket a saját tetteik következményeitől. Olyan közel kerültek a hipergám utópiájukhoz, mint még soha. Az alfahímek után futnak, míg a béta hímektől anélkül kapnak támogatásokat, hogy bármiféle módon kellene viszonozniuk. Az új elérhető szabadság ellenére – mely a nőket felszabadította a hagyományos kötelezettségeik alól –, a férfiaktól még mindig elvárják, hogy ragaszkodjanak a saját hagyományos kötelezettségeikhez.
Folytatása következik…
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
