Alábbi cikk részlet Toplak Zoltán: Férfisors 2.0 A férfiak ellen hangolt társadalom c. művéből. A könyvecske megvásárolható a szerzőtől.
Nézzünk meg néhány filmet és sorozatot, hogyan kezeli a férfiakat.
A „Tükröm, tükröm” című film 2012 – ben készült. Egyik főszereplője Julia Roberts. A Hófehérke című mesét dolgozza fel, feminista átiratban.
Az eredetileg, szép, kedves, szelíd és jó Hófehérke itt előfordul, hogy banditának áll, lop, rabol és persze a végén ő győzi le a szörnyet – míg a királyfit börtönbe zárja. Nem baj, hogy Hófehérke győzi le a szörnyet – de miért kell ehhez lelkileg kiherélnie a királyfit? Ha már egyenlőség – miért nem közösen győzik le?
Amúgy is problémás, ahogyan a film ábrázolja a királyfit. Ezúttal saját cikkből idézek:
„Hogy milyen mellette a királyfi? Először is a Hét Kicsi Bandita a film elején simán elbánik vele, és félmeztelenül, megkötözve hagyja fellógatva egy fára a kísérőjével. Természetesen fejjel lefelé, mielőtt bárki is megijedne, hogy simán felakasztják. Ezután a banditává lett Hófehérke is elbánik vele, megint félmeztelenül megy a Gonosz Királyné elé, aki persze teljesen izgalomba jön egy pucér férfi felsőtesttől. A film vége felé Hófehérke könnyedén bezárja hercegünket a Hét Kicsi Bandita házába, hogy egyedül menjen megküzdeni az emberevő szörnnyel. Bizony, a mi királyfink töketlen, köztünk szólva nem is értem, mit eszik rajta Hófehérke.” (66)
És hogy a nőábrázolással itt mi a gond?
„Amikor mindenáron férfimód szerepeltették a királylányt – értsd: Hófehérkét – engem kicsit kirázott a hideg. Kinek kellene egy ilyen nő? Nekem nem, az biztos. Lehet ilyen mellett férfinak lenni, annak érezni magamat? Bunyóban legyőz, amikor megvédeném, bezár, valahogy ez nem oké. Elgondolkodtatott, vajon a fiaim mit tanulnak ebből a filmből, hogyan kell igazi férfinak lenni? Hol van már Jean Marais? Az ő filmjei alatt izzott a levegő a szobában, éreztem, hogy valami csodálatos az, hogy férfinak teremtett az Isten, hogy bennem is az szunnyad, amit ez az ember a vásznon megjelenített. Az én gyerekkoromban még helye volt annak, hogy férfi=bátor, lovagias, hű, szolgálatkész, nemes, megbocsátó. Most meg: szánalmas és lehetetlen dolog férfinak lenni – sugallja a film.” (67)
A kultúránk teli van férfiakat degradáló, a nőket magasztaló alkotásokkal, eseményekkel. Ugyan nem film és nem sorozat, de tartalmát tekintve ide tartozik egy divatbemutató is. Itt a férfi manökeneket disznónak öltöztették, a nőket angyaloknak. (68) Szujó Flórián, a Valódi Egyenlőségért Civil Társaság volt alelnöke így írt erről:
„Üssük ki a disznót!” – Ez volt a mottója a #Metoo Fashion Show, New York-i divatbemutatónak, melyet az American Wardrobe, egy amerikai divatügynökség rendezett, elvileg azzal a céllal, hogy a szexuális zaklatásokra hívja fel a figyelmet. A divatbemutatón a nők angyalszárnyakkal és arccal vonultak fel, a férfiak disznónak öltöztetve, arc nélkül”
Egy másik idézet Fox – tól, a Férfihang szerzőjétől. Ő a kulturális lejáratásra hoz példákat népszerű sorozatokra rámutatva. (69)
„Ma már nincs családi vígjátéksorozat az „evolucionális elv” nélkül, hogy a családi konstellációban szükségszerűen a férfinak kell alulmaradnia. Érdemes figyelni a manapság futtatott sorozatok férfiellenes sugallatára. A 2001-től futó Jim szerint a világ (According to Jim) tipikus példája annak a forgatókönyvi panelnek, amelyben a férj a buta, lusta, szerencsétlen flótás, akivel szemben a „rátermett” feleségnek az epizód végére mindig igaza lesz. Dettó a szereposztás az Igen, Drágám! (Yes Dear, 2000-) című házaspártörténetben, amelyben ráadásul ugyancsak meg akarják előzni egy fiúivadék létrejöttét. Az Életem értelmei (My Wife and Kids, 2001-) nevezetű fekete komédiában az apa, a fiú és az anya megegyeznek abban, hogy „egy családban a nő hozza a döntéseket”.
Az ifjúsági kabarék hasonlóan méltányos és igazságos hozzáállást rendszeresítenek: a Sok sikert, Charlie! (Good Luck Charlie, 2010-) apai feladatot firtató részében az asszony kijelenti, hogy urának hatásköre a vezetésoktatásra és a fűnyírásra szűkül, előbbi játssza a família tekintélyes fejét, utóbbi a tehetetlen balekot. A 12 év körüli korosztályt megcélzó vígjátéksorozat, a Shake It Up (2010-) poénja végett lánygyerekével fog össze az édesanya azért, hogy jól megalázhassa fiát, mintha mi se lenne természetesebb a családban és a pedagógiában a nemi alapú elfogultságnál. Mindez csupán ízelítő a jelenleg hangadó genderideológiából, de a minta reprezentatív.”
Ha bárki azt hozná fel, hogy művészi szabadság van, és az alkotók had alkothassanak szabadon, akkor a válasz: rendben van. De akkor nőket is ábrázoljanak ostobának megbízható, okos és erős jellemű férfiak mellett.
Pár éve fut egy sorozat, „A szolgálólány meséje”. Ez tipikusan egy a nőket és a jóérzésű férfiakat a férfiak ellen hangoló mű. (70) A főhősnő – Fredé, ez a neve a filmsorozatban, mert egy Fred nevű férfinak kötelessége gyereket szülni. Többet erről a hivatkozáshoz tartozó videóban – egy olyan nő, aki megrögzötten a férfiak erejét és hatalmát akarja. A készítők pl. ezt a mondatot adják a szájába: „Férfiak… kurvára menthetetlenek.”
Van egy jelenet a sorozatban, amikor egy autóvezető nőt egy katona megállít, de az hirtelen mégis továbbhajt. A főszereplő szinte szerelmesen válaszolja arra a kérdésre, hogy a nő mit csinál: „vezet.” Az már csak részletkérdés, hogy a szex jelenetekben mindig ő akar felül lenni. A film ezzel is azt akarja kifejezni, hogy a nők felsőbbrendűek, és nekik kellene, mit is? „Óóh, vezetni.”
Vezessenek a nők, persze, miért ne? De vezethessenek a férfiak is, és ne szégyelljük megmutatni azt a tényt sem, hogy a vezetés általában jobban érdekli a dominanciára fogékonyabb férfiakat. Általában több erőfeszítést hajlandóak tenni egy – egy vezetőpozícióért, mint a nők, és frusztráltabbak is, ha végül mégsem nyerik azt el.
Tehát támogatom, hogy a nők is vezető pozíciókba kerülhessenek, de az irigy férfiellenesség ehhez szükségtelen kellék. (Rejtett péniszirigység a háttérben?)
Mégis akkor, hogyan kellene erős, önálló nőket ábrázolni a filmeken? Esetleg csak az maradt, hogy kis szerencsétlen, a férfiak megmentésére váró hercegkisasszonynak kell lennie mindegyik karakternek?
Nem, ugyanis nem igaz, hogy a férfiegó ne tudná elviselni az erős nők létezését. Nem mindegy azonban, hogy ez az erős nő önmagáért van mindössze, vagy képes oda –, mellé –, illetve alá – vagy egészségesen fölérendelődni is. (Hiszen az életben is az első, amit megélünk, hogy alá vagyunk rendelve egy nőnek, akihez kb. három éven át a legszorosabban kötődünk.)
Még egy példa, ahol elrontották, és utána megnézzük, milyen is az, amikor jól csinálják. (71)
Soko Donau, osztrák bűnügyi sorozat. Jól eltalált karakterek, érdekes sztori. De a nyomozónő. Atyaég! Szép, sudár, mellyes. És ezzel a nőiessége véget is ért. Állandóan feszít, úgy jár, mint aki karót nyelt. Keményebb, mint a férfikollégái, viccet nem ismer – szó szerint. Itt nincs megjegyzés arra, hogy milyen formás popsija van! Ettől a nőtől félni kell, nem tisztelni. Nem fejezi ki a tiszteletét férfikollégái felé, nem habozik, ha fegyvert kell rántani (a’la Clint Eastwood), nem bátorít, nem támogat, nem bízik. Ha úgy látja: engedetlen a kapott paranccsal szemben és természetesen sosem hibázik. Én szívem szerint sikítva menekülnék még a közeléből is. Egy feminista tragédia. (Akárcsak a Terminátor: Sötét végzet c. filmben az öreg Sarah Connor. Már annyira macsó, hogy az önmaga karikatúrája. Izzadságszagú, férfihentelő, mint szinte az összes ilyen női karakter, akik után jellemzően férfihullák maradnak a filmvásznon.)
De akkor nézzünk egy példát, ahol ezt jól megoldották! (72) Deansdale – től idézek ismét. A Firefly sorozat három női karakterét vizsgáljuk meg.
„1. Zoe, a “tökös nő” prototípusa
Zoé keménytökű, ezt nem lehet elvitatni tőle. Katona, aki szemrebbenés nélkül agyonlő bárkit, de ha úgy adódik puskatussal is agyonveri. Fizikailag ott van a szeren – nem egy Chuck Norris, de azért boldogul a közelharcban. Hogy akkor ez miért nem irreális, miért nem szúrja az antifeminista énem szemét? Egyrészt mert nem a levegőben lóg, hanem megvan hozzá a kellő indoklás: a hiteles háttértörténet, az előzményekkel együtt megemészthető életút, amin a karakter éppen ott tart, ahol. Másrészt nincs túlzásba vive a dolog, nem megy át a saját karikatúrájába; nem pofoz le mindenkit fél kézzel, olykor veszít, és ettől nagyságrendekkel hitelesebbé válik. Harmadrészt, és talán ez a legfontosabb, tudja és éli a maga helyét a dolgok rendjében. Elfogadja, hogy a főnöke egy férfi, a férje egy férfi, a legénység további tagjai között is akadnak férfiak, és neki ezekkel nincsen semmi baja. Nem erősködik, nem fitogtatja a (vélt vagy valós) fölényét, egyszerűen teszi a dolgát és együttműködik mindenkivel. Nem él permanens lázadásban a férfinem ellen. A főnökéért és a férjéért akár az életét is feláldozná, vagyis ha úgy tekintünk rá, mint afféle “srácra a brancsból” (amit a státusza és a megformálása jelez), akkor ténylegesen úgy is viselkedik – nem pedig mint egy hercegnőcske aki a férfi és a női világból is csak a desszertet választja. Zoe azért elfogadható karakter, mert bár bőséggel van benne “power”, teljesen hiányzik belőle a feminista vicsor, a “grrrl”.
Ő az, aki amellett hogy szuperzseni, puszta kézzel csomagolja össze a rátörő férfihordákat. Vagy éppen egy akkora baltával mint ő maga. Ez eddig úgy hangzana, mint egy feminista álom… Akkor mégis miért hiteles (a maga módján, nyilván), miért elfogadható? Mert megfizeti az árát. Ha csak letáncolna tűsarkúban a falvédőről és porrá szégyenítene minden pasit, akkor úgy illene a filmbe mint egy hupikék orángután. Ő viszont a vásznon töltött idejének többségében egy 6 éves gyerek, egy traumatizált idegroncs és egy sebészetileg lebutított zombi kombinációjaként tárul elénk. Oké, tehetségesnek született, és olykor úgy is viselkedik, de ahogy a kormányzat megpróbálta titokban felturbózni (a potenciális emancipunciból így csináltak volna feminista csodafegyvert), valamit csúnyán elrontottak és a terminátorból selejtes cséphadaró lett. Valamit valamiért, ugye – a nagy hatalom nagy árral jár. Ez az, amit a feministák sosem tudnak megérteni, és ezért csodálkoznak, hogy a nők “nem érhetnek el egyszerre mindent” – és amelyik mégis, az belerokkan. Ezek mellett River életének egyetlen stabil horgonypontja a bátyja, akinek irányító, gondoskodó szerepét (amit az elmeállapota több mint indokolttá tesz) ellenvetés nélkül viseli. River azért elfogadható karakter, mert bár bizonyos értelemben túlszárnyalja a realitás adta lehetőségeket, ennek kőkeményen meg is adja az árát.
Megvolt a férfiakkal lépést tartó katonalány és a kivételes szuperzseni, akin ámulnak a pasik – mi maradt? A szarkasztikus megmondócsaj, akinek egyformán borotvaként vág az esze és a nyelve, s természetesen nem tűr semmiféle beszólást vagy tiszteletlenséget. Ezt a karaktert is éppúgy elronthatták volna, mint a másik kettőt; lehetett volna kiállhatatlan és nézhetetlen férfipukkasztó verbálmaszturbátor – de mégsem lett. Az ő “éle” is le van tompítva, a pozitívumai mellett neki is vannak negatívumai, amik megfelelően ellensúlyozzák egymást. Igaz, hogy intelligens és határozott, és bárkit kioszt ha olyan a kedve, de azért mégiscsak egy prosti, aki ezen az ütött-kopott hajón ragadt. És ezzel ő is tisztában van, ezért amellett hogy nem hagyja mások által le- vagy alulértékelni magát, közben ő azért tisztában van a saját korlátaival. Nem keresi a konfrontációt, ha nem muszáj, és nem ellenségeskedik a férfinemmel üres sportból – elfogadja, hogy a jóindulatukból él. Ő is betagozódik az univerzális rendbe, mint Zoe. Kiegészíti és tulajdonképpen felemeli a férfi főszereplőt ahelyett, hogy kötözködne vele és lerángatná a nemek harcának bűzös mocsarába. És hát a rázós érzelmi szál kettejük között mindkét félből előhoz bizonyos sebezhetőséget, amitől nem szánalmasabbak lesznek, hanem emberibbek. Igen, Inara felvállalja a sebezhetőséget és a nő(i)séget, és ettől nem lesz kevesebb a többiek (vagy a néző) szemében. Ilyen egy hiteles és valódi nő, aki a szinte kézzelfogható intelligenciája és önállósága ellenére sem adta fel női mivoltát és nem akar férfivá változni. Inara azért elfogadható karakter, mert nem teng benne túl a harciasság, valamint vannak gyengeségei is, amikkel ő maga is tisztában van.”
Tehát lehet ezt jól is csinálni. A lényeg: a férfiakkal együttműködni, konfrontálódni, alá és fölé rendelődni tudó és akaró női karakterek kellenének a filmekbe. Akik végül is, lényegét tekintve pont olyanok, mint a hétköznapi egészséges, kapcsolódni és elszakadni egyaránt tudó nők.
Lehetne sokkal több példát is felhozni, de a trend érzékeltetéséhez elég ennyi is.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
