Válasz Mérő Vera férfiakkal szembeni erőszakkal kapcsolatos véleményére.
Kedves Mérő Vera,
Férfiszervezetek kritizálták az Isztambuli Egyezményt és az IKEA kampányát amiatt, hogy ezek diszkriminálják a férfiakat, ön ennek kapcsán többször is foglalkozott a férfiakkal szembeni erőszak kérdésével. Legutóbb egy Nyugati Fénynek adott interjújában (Mérő Vera: Ennek a járványnak a nők a legnagyobb vesztesei) beszélt erről, korábban pedig részletesebben is írt erről a WMN.hu-n megjelent cikkében („Minden, amit tényleg tudnod kell az Isztambuli Egyezményről”). Az ezekben elmondott véleményére szeretnék reflektálni.
Ön szerint van létjogosultsága annak, hogy beszéljünk a férfiakkal szembeni erőszakról, ugyanakkor indokolt az, hogy a nők elleni erőszakkal külön foglalkozzunk. A párbeszéd fontosságát hangsúlyozza, valamint hogy nem szabad egymással szembeállítani a nőket és a férfiakat. Ezekkel magam is teljes mértékben egyetértek. Ugyanakkor az elmondottak további részével nem, vagy csak részben. Azzal magyarázza, hogy ez a kérdés legtöbbször a nőkről szól, hogy a nők elleni erőszak egy speciális típusa az erőszaknak, a férfiakkal ellentétben a nőket többnyire nemük miatt éri erőszak, ami egy teljes társadalmat érintő strukturális probléma (amit patriarchátusnak hívunk). Azt mondja, hogy a férfiak a nőkkel ellentétben nem alkotnak sérülékeny csoportot, olyan statisztikákat hangsúlyoz mely szerint a családon belüli, kapcsolati és szexuális erőszak áldozatainak elsöprő többsége nő, azzal indokolja, hogy mégis foglalkozni kell a férfiak elleni erőszakkal, mivel attól még, hogy „kicsi szám a statisztikában” nem lehet kirekeszteni a diskurzusból a férfiáldozatokat sem.
A férfiakkal szembeni erőszak ellen felszólalók azonban általában nem csupán azt kifogásolják, hogy van egy pár százalékos férfikisebbség az áldozatok között, akiket nem vesznek figyelembe, hanem az egész erőszakról folyó diskurzusból nemi alapon érzik kirekesztve a férfiakat. Nagyon hiányolom az ön megközelítéséből a kritikus gondolkodást azzal kapcsolatban, hogy az erőszakról folyó politikai diskurzusból a férfiáldozatok perspektívái teljesen hiányoznak. Erre a területére elsősorban a feminista mozgalmak voltak hatással, az általuk felvetetett témák váltak uralkodóvá, így elsősorban nők, női perspektívák határozzák meg az így kialakult politikát, közbeszédet, prioritásokat (mi mennyire számít problémának), kutatásokat.
Amikor azt állítja, hogy ez a kérdés azért szól a legtöbbször a nőkről, mert a nők elleni erőszak statisztikailag nagyobb probléma, illetve egy speciális típusa az erőszaknak, akkor azt ebből az uralkodó nézőpontból teszi. (Megjegyzem a „legtöbbször” helyett pontosabb megfogalmazás szerintem, hogy „szinte kizárólag”. Nem találkoztam még Magyarországon egy olyan kormányprogrammal, pártpolitikai programmal, de még egy nagyvállalat által elindított kampánnyal sem, ami a férfiakkal szembeni erőszakról szólna.) Ahelyett, hogy kritika nélkül elfogadnánk azt, hogy az itt megjelenő nemek közötti különbséget a társadalmi igazságosság indokolja, fel kell tennünk azokat a kérdéseket, amelyeket egy társadalomkritikus megközelítés megkövetel: Nem lehet, hogy a férfiak azért nem vesznek részt az erőszakról folyó diskurzusban, mert bizonyos struktúrák, egyenlőtlenségek hátráltatják őket ebben? Nem lehet, hogy azért tűnik kisebb problémának a férfiakkal szembeni erőszak, mert az ő perspektíváik nem jelennek meg az erőszakról folyó diskurzusban? Valóban statisztikailag kisebb probléma a férfiak elleni erőszak? Valóban nem válnak nagy arányban erőszak áldozatává a férfiak azért, mert férfiak? Valóban nem alkotnak sérülékeny csoportot a férfiak?
A tradicionális társadalmak nem csupán patriarchálisak voltak (ahogy azt ön hangsúlyozza), de egyben osztálytársadalmak is. Az ilyen társadalmakban az, hogy a férfiaknak milyen jogai és kötelezettségei voltak, nem demokratikus módon a férfiak szempontjainak figyelembevételével dőlt el, hanem a férfiak szűk elitcsoportjain kívül másnak nem volt ebbe beleszólása. A férfiak számára felállított korlátok közül az egyik legjelentősebb épp az volt, hogy – társadalmi pozíciójuktól, lehetőségeiktől függetlenül – a társadalom nem tekintett rájuk gyengeként, kiszolgáltatottként, áldozatként, védtelenként se egyéni se csoport szinten és magukra sem tekinthettek így, függetlenül attól, hogy valójában a férfiaknak mindig is számos különösen kiszolgáltatott csoportja volt, akár gazdasági/szociális helyzetéből, akár korából, akár testi adottságaiból, akár más okból adódóan. Ez által létrejöttek és fennmaradtak olyan struktúrák, amik a nőkhöz képest kiszolgáltatottabbá teszik a férfiakat az élet számos területén és hátráltatják őket abban, hogy ezeket felismerjék problémaként, illetve ebből adódóan azt is, hogy politikailag szerveződjenek vele szemben és hatással legyenek a politikai diskurzusra, döntésekre. Ezek azt is gátolják, hogy védelmet, támogatást kapjanak akár egyéni, akár intézményi szinten. Ide tartozik a férfiakkal szembeni erőszak problémája is, az erőszak férfiáldozatainak perspektívái mai napig szinte láthatatlanok, lehetőségeik, szükségleteik pedig teljesen ellentétesek azzal, amit a férfiak és nők uralkodó osztályai, illetve a társadalmi sztereotípiák a férfiaknak tulajdonítanak.
Az erőszak azon formái, amelyekben inkább a női áldozatok felülreprezentáltsága jellemző – például kapcsolati és szexuális erőszak – nem csupán oly módon jelennek meg a nyilvánosságban, mintha az a nőket nagyobb arányban érintő probléma lenne, hanem oly módon, mintha szinte kizárólag nőket érintő probléma lenne. Ez abban is megnyilvánul, hogy a „családon belüli erőszak” és a „nők elleni erőszak” fogalmát szinte szinonimaként, egymást felcserélhető fogalomként használják a közbeszédben. Ön például az IKEA kampány esetében azt mondja, hogy elege van abból, hogy „a nők elleni erőszak esetében minden esetben azt rángatják elő hajánál fogva, hogy de a férfiakkal szembeni erőszak is létezik”, holott az IKEA saját megfogalmazása szerint a kampány nem a nők elleni erőszakról szól, hanem a családon belüli erőszakról (ezért releváns kérdés, hogy megjelennek-e a férfiak is áldozatként, vagy sem). Az, hogy rendszerszinten kizárólag olyan kampányok vannak a családon belüli erőszak ellen, amelyben a férfiak nem jelennek meg áldozatként, amelyek a férfiakkal kapcsolatos adatokat nem mondják el, amelyek a férfiakkal kapcsolatos erőszak sajátosságairól nem szólnak a férfiaknak hátrányokat okozó nemi sztereotípiákat erősíti és hozzájárul azoknak az ideológiáknak a fennmaradásához és további terjedéséhez, amelyek elfedik a férfiak áldozattá válását.
Ön olyan eredményekre hivatkozik ezen erőszaktípusok esetén, ami 2-5%-ra teszi a férfiak arányát. Ezek a feminista irányzathoz tartozó kutatások eredményei, amelyek abból a társadalomképből indulnak ki, hogy a férfiaknak hatalma van a nők fölött. Ebből az alapvetésből adódóan, az ilyen szemléletből készült kutatások a nők áldozattá válására összpontosítanak, sokszor nem is vizsgálják a férfiak áldozattá válását, vagy ha igen akkor – már csak a kiindulási paradigmájukból adódóan sem – nem helyeznek hangsúlyt arra, hogy feltárják azokat tényezőket, amely a férfiakkal szembeni erőszak mintázatait elfedik. Azok a kutatások, melyek más megközelítésből indulnak ki, egészen más eredményekre jutottak. Az Országos Kriminológiai Intézet kutatása szerint 30% a férfiak aránya a családon belüli erőszak áldozatai között, egy svéd kutatás szerint ennél is magasabb, 50% a férfiáldozatok aránya a kapcsolaton belüli erőszak áldozatai között. Ezen erőszaktípusoknak vannak olyan aspektusai, amiben egyértelműen jobban érintettek a nők (például a párkapcsolaton belül elkövetett gyilkosságok, súlyos fizikai sérülésekkel járó bántalmazások), vannak olyanok ahol ez vitatható (például a párkapcsolaton belüli fizikai erőszak és lelki erőszak), és vannak olyan aspektusai is, amiben a férfiak érintettebbek jobban (például a börtönökben elkövetett szexuális erőszak, vagy a családon belül elkövetett gyilkosságok).
Ez arra utal, hogy a kapcsolati, családon belüli, illetve szexuális erőszak olyan komplex jelenség, ahol a nemi arányok eltérnek attól függően, hogy miként határoljuk le a vizsgált csoportot és a vizsgált erőszakot, ezért is fontos, hogy ne egyszerűsítsük le ezt oly módon, hogy tévesen azt a következtetést vonjuk le, hogy mindent egy mintázat magyaráz. Azt gondolom, hogy itt többféle mintázata van, a feminista megközelítés rámutatat az egyikre, de ahhoz, hogy a többi mintázatot is lássuk – például azokat is, amelyek a férfiak áldozattá válását elősegítik – szükségszerű más megközelítések mentén is vizsgálni ezt.
A probléma másik része, hogy az erőszak számos formájában a férfiak egyértelműen felülreprezentáltak. A férfinézőpont hiánya az erőszak problémájáról való gondolkodásban az erőszak problémakörének lehatárolásában is megnyilvánul. Kiemelt társadalmi problémaként gyakorlatilag csak az erőszak azon formái vannak kezelve, amiket a feministák felvetettek (például kapcsolati erőszak, szexuális erőszak, szexuális zaklatás, női nemi szervcsonkítás). Ezek kivétel nélkül olyanok, amelyekben a legkisebb a férfiak aránya az áldozatok között. Egy férfiperspektívából való megközelítés aligha korlátozná e területekre a nemi alapú erőszak elleni küzdelmet, figyelmen kívül hagyva az erőszak azon típusait, ahol a legmagasabb a férfiak aránya. Ha a statisztikákat megnézzük, akkor azt láthatjuk, hogy az erőszak leggyakoribb áldozatai világszerte és Magyarországon is a férfiak. A Földön elkövetett gyilkosságok áldozatainak 78%-a fiú és férfi, a belügyminisztérium bűnügyi statisztikai adatai szerint Magyarországon a gyilkosságok áldozatainak 58%-a, a testi sértések áldoztainak 66%-a férfi volt. Mind a Belügyminisztérium adatai, mind az OKRI kutatása szerint a kiskorúak ellen elkövetett erőszak áldozatainak kétharmada fiú. A fiúk nemi szerv csonkítását a világ összes országában szabadon lehet gyakorolni, világszerte minden 3. fiút érint. Ezek mind olyan problémák, amik egyben nemek közötti egyenlőtlenségek is.
Egy olyan világban, ahol egy ma született fiúnak közel ötször akkor esélye van arra, hogy gyilkosság áldozata lesz, mint egy lánynak, hogy ne lenne strukturális probléma a férfiakkal szembeni erőszak? Mi másért halnának meg ötször akkora arányban a férfiak, ha nem azért, mert férfiak? A kultúra jelöli ki azt, hogy egy társadalomban mi a férfiak kötelessége, szerepe, hogyan kell viselkedni, hogyan nem lehet viselkedni. A környezet által közvetített kultúra adja az ember számára azokat az információkat, hogy kinek (milyen neműnek) kivel (milyen neművel) kell, vagy lehet erőszakot alkalmazni. A férfiak feláldozhatósága és ennek megfelelő szocializációja történelmi sajátossága a legtöbb kultúrának. Jelenleg Magyarországon nincs háború, nincsenek erőszakos konfliktusok, de az adatok még itt is azt mutatják, hogy egy férfinak 40%-al több esélye van arra, hogy gyilkosság áldozata legyen. A férfiak feláldozhatósága része a kultúránknak, ami megjelenik a törvényeinkben, szocializációnkban és elvárt nemi szerepeinkben is.
Mai napig olyan jogszabály van érvényben Magyarországon, hogy a férfiak hadkötelesek. Az, hogy a kiskorúak ellen elkövetett erőszak áldozatainak kétharmada fiú jól mutatja, hogy a fizikai bántalmazás mai napig módszere a férfiaktól elvárt társadalmi szerepre nevelésnek. A filmekben megjelenő erőszak túlnyomórészt férfiak ellen irányul, ráadásul nagyon sokszor kifejezetten szórakoztatás céljából jelenik meg ez. Rengeteg olyan kulturális üzenet ér minket, ami a férfiakat arra ösztönzi, hogy a többi férfiakkal szemben lehet, vagy akár kell is erőszakot alkalmazniuk, hogy saját rátermettségüket igazolják. Az, hogy a férfiak az erőszakkal szemben meg tudják védeni magukat még mindig olyan elvárt társadalmi szerep, ami feljogosíthatja a nagyobb hatalommal rendelkezőt (akár nő, akár férfi) arra, hogy erőszakkal is érvényesítse akaratát a gyengébb pozícióval rendelkező férfival szemben.
Az Isztambuli Egyezmény esetében sokan abban a tévhitben vannak, hogy az a kapcsolati erőszak ellen jött létre és azért foglalkozik kiemelten a nők elleni erőszakkal, mert a kapcsolati erőszak a nőket aránytalanul érinti. Az Isztambuli Egyezmény valóban a kapcsolati erőszakra helyezi a legnagyobb hangsúlyt, azonban ez egy nőjogi egyezmény, ami azért jött létre, hogy a nők elleni erőszak minden formáját visszaszorítsa. Az Isztambuli Egyezmény egyebek mellett olyan intézkedéseket irányoz elő, mint a nők biztonságának garantálása a köz – és magánszférában, a nőket hátráltató előítéletek, szokások, hagyományok és más gyakorlatok megszüntetése, a nők elleni nemi alapú erőszak beemelése a tantervbe az oktatás minden szintjén, a nők helyzetét javító szakpolitika kidolgozása, rendszeres időközönként leválogatott statisztikai adatokat gyűjtése a nőkkel szembeni erőszakról, illetve a nőkkel szembeni erőszakkal foglalkozó kutatások támogatása.
Ezek azonban mind a férfiak elleni erőszak esetében is relevánsak és fontosak lennének. A probléma nem az, hogy megfogalmazódott célként, hogy figyelembe legyen véve az, hogy a nőket érő erőszaknak vannak mintázatai és ennek felszámolása érdekében intézkedések születnek (ez az erőszak visszaszorítását és az egyenlőséget segíti), hanem az, hogy nincs figyelembe véve az, hogy ezek a férfiak szempontjából is releváns kérdések, a férfiakat érő erőszaknak is vannak mintázatai, sajátos jellemzői, és azok ellen nem születnek ilyen intézkedések. Egy olyan társadalomban, ahol a férfiak halnak meg és sérülnek meg leggyakrabban az erőszak miatt ez implikálja azt az üzenetet is – akkor is ha nem ez a célja -, hogy a férfiak megölése és bántalmazása nem probléma.
Vagyis azt gondolom, hogy a férfiakkal szembeni erőszakról nem azért nem beszélünk, mert statisztikailag kicsi probléma, vagy, mert nincs sajátos nemi vonatkozása, hanem azért, mert egy általánosan elfogadott jelenség, a férfiszereppel ez együtt jár. Az, hogy a gyilkosságok áldozatainak többsége férfi, a testi sértések áldozatainak többsége férfi, a családon belül elkövetett emberölések áldozatainak többsége férfi, a gyermekek ellen elkövetett bántalmazások áldozatainak többsége fiú, hogy a fiúgyermekek nemi szerv csonkítását még mindig gyakorolják, hogy a társadalom egy része megbélyegzi, kigúnyolja az férfiakat, ha áldozatokká válnak, hogy a politika számára egyáltalán nem léteznek ezek a kérdések mind nemi alapú strukturális problémák. Amikor a férfiakkal szembeni erőszakról beszélünk, akkor ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül.
Válaszolva a cikk elején feltett kérdésekre: A férfiakat egyenlőtlenségek hátráltatják abban, hogy részt vegyenek az erőszakról folyó diskurzusban és politikailag képviseljék a nézőpontjukat. A férfiak – nagyon sok esetben – azért válnak az erőszak áldozatává, mert férfiak. A férfiakkal szembeni erőszak statisztikailag súlyos probléma, a férfiak sérülékeny csoportnak számítanak és a férfiakkal szembeni erőszak egy speciális erőszakforma. Ahhoz, hogy változás legyen a társadalom fontosabb intézményeire, szereplőire egyaránt vonatkozó, a fiúkat, férfiakat védő, az őket érő erőszak nemi sajátosságaira fókuszáló intézkedésekre van szükség – olyanokra, amiket az Isztambuli Egyezmény a nőkkel szembeni erőszak területén előirányoz.
Tisztelettel,
Szujó Flórián
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
