Lélekben soha el nem ment szülőfalujából, s hiszem, hogy ma is itt van az itt élők átörökített emlékezetében. Bátka lett számára Jajfalva, Habánfalva vagy Jámborfalva néven is az a hely, amelyen bemutatja az elmúlt évszázad felvidéki magyarságának minden sorscsapását, amelyek közepette is megőrizte Istenbe vetett hitét és reményét a feltámadásra.
– e szavakkal és érzésekkel búcsúztam tőle alig négy esztendeje a bátkai temetőben, ahonnan belátni szinte minden regénye történéseinek helyszíneit.
Két héttel húsvét után az 1931. esztendő áprilisának 18. napja csupán az egykoron gazdálkodó, majd kőműves-iparos és boltos Mács család krónikájában jelesült ünneppé.
A hangoskodó, síró újszülöttnek még rontás ellen való fürdővizet is készítettek, hátha szemmel verte valaki, azért nem csendesedik meg, de erről a sorscsapásról még a bolsevik hatalom sem tudta leszoktatni sem dorgálással, sem fenyítéssel.
A virgonc és rosszcsont gyermeknek kezdetben az iskolában sem a tanuláson járt az esze.
Pedig még a rimaszombati gimnáziumba is beíratták a neves Holéczy Miklós keze alá, de ő csak egy lovas-szekeres gazda akart lenni, aki körbeszántja a bátkai határt Nemesradnóttól Szemszúró pusztáig, a temetőtől a Góbis-hegyig.
Viszont már akkor is úgy tudott mesélni nem létező lováról az osztálytársaknak, hogy a végén már azt sem hitték el neki, hogy nincs is lova. Így aztán be kellett érnie egy Pegazussal, amely a képzelet szárnyán vágtatja körbe a világot, vagy legalább a Felvidéket.
Írói elhivatottságához azonban Eduard Beneš járult hozzá igazán (a maga módján meg is köszöni neki a Bolondok hajóján c. regényében), mert a háború után a magyar iskolák nem nyíltak meg, szlovákul nem tudott, így aztán Sárospatakra, majd Miskolcra járt átszökdösve a határon.
Egyszerre térnek vissza a szülőföldre, amikor Pozsonyban már magyarul fejezhette be a tanítóképzőt. És ez az a korszak, amikor kinyílik a fiatalok szeme és lelke a világra, amikor azt hiszik, hogy övék a világ, övék az élet és a szerelem.
És azt is elhitték, hogy a beneši terror után a deportálások és a vagyonelkobzás leállítása, az anyanyelv, a megszólalás jogának visszaadása, ami más helyen a világ legtermészetesebb dolga, itt a legnagyobb jótétemény, és így gabalyodtak a kommunizmus hálójába…
Sokaknak viszont később sem világosodott meg. Mert elhitték, hogy ez a rendszer a szabadság, az egyenlőség, az igazságosság társadalmát építi, mígnem saját bőrükön tapasztalták, hogy egy rágalom is elegendő az elítéléshez, hogy gőgös és önkényes gazemberek gyakorolják a hatalmat, hogy azt várják el tőlük, hogy hazudjanak a múltról, a jelenről, és ellenszegülés nélkül hajtsanak végre minden utasítást, még akkor is, ha nem tetszik, ha tudják is, hogy az rossz. Valljanak akár szüleik, testvéreik ellen is, ha ezt várják el tőlük…
Ennek a magyar szócsöve volt Pozsonyban az Új Szó, amely ilyen propaganda céljára szerette volna használni a felszippantott tehetségeket. Volt aki behódolt, mert élni kell, mert lakni kell, enni kell, vagy csak pénz kell meg dicsőség, de Mácsnak néhány megrovás után az 1956-os magyar forradalom iránti szimpátiája miatt mennie kellett… nem szereti az Új Szó a más véleményen lévőket ma sem.
Közben megjelentek már derűs elbeszélései a falvak életéről, amelyek még csupán nyelvi, alkotói képességeit csillogtatták meg, de valójában regényt szeretett volna írni, nem is akármiről.
Pedig tudta, hogy az a csehszlovák szocialista álomvilágnak aláaknázott, tiltott területe, mert a dekrétumokat, deportálásokat, halálmeneteket, vagyonelkobzásokat, reszlovakizációt, magyarveréseket említeni sem volt szabad, hiszen a kommunisták közreműködése révén Sztálin jóváhagyásával hajtották végre.
Annál felhősebb volt viszont a kiadók, szerkesztők, de még a barátai arca is a kézirat láttán. A regény, az Adósságtörlesztés csak az 1968-as enyhülés idején jelenhetett meg. Elnyerve a hozzáértők elismerését és a gőgös „államalkotók” ellenszenvét.
És ez az időszak a „szép remények hajnalcsillagával” kecsegtető felszabadultságot is jelentett. Írószövetség, magyar könyvkiadás, Csemadok, ifjúsági klubok, nyári táborozások, lakossági fórumok…. nagy vágyak, tervek, elképzelések.
Alig sejthette valaki, hogy a nagyhatalmi játszmában már rég eltervezték a visszarendezést, hogy a szovjet birodalomnak saját támaszpontjai lehessenek a vasfüggöny szélén, Csehszlovákiában is.
Minden szinten elkezdődött a tisztogatás, és Mács József tevékenysége, könyvei, témái is célkeresztbe kerültek.
Csak az alkalmat várták, mikor csaphatnak le rá. 1973-ban a Mélység és magasság című regénye mindössze három folytatást élt meg a Nő című lapban, máris leállították, a lapot megbüntették, Mácsot pedig először kirúgták, majd mikor kiderült, hogy nincs hová elküldeni, „csak” lefokozták és a szerkesztőség sarkába száműzték örök időkre szóló elhallgattatás céljával.
Ebben az időben került tilalmi listára Dobos László, Tolvaj Bertalan, Szabó Rezső és Duray Miklós is. Még a Csemadok központ vezetésébe is senkiházi talpnyalók furakodtak be gyomorforgató ízléstelenséggel. Kellett egy idő, amíg valami újra elkezdődhetett.
Valamennyi középpontjában a Trianon utáni felvidéki magyar sors, a visszacsatolás, valamint az 1945 utáni teljes jogfosztás időszaka szerepel. Más és más látószögből, a túlélés, a megoldás, az ellenállás vagy behódolás esélyeit, lehetőségeit és következményeit latolgatva.
Mert 1920-ban nem csupán az történt, hogy a nagyhatalmak fogták a térképet, és osztogatták a Szent Korona széles határát boldognak, boldogtalannak, aki többet ígért vagy nagyobbat hazudott.
Legfeljebb azzal, hogy hátba szúrták eddigi jótevőiket, akik vagy 6-700 éve befogadták őket, akik teret és földet adtak családjaiknak, és a Szent Korona védelme alatt a sokféle ide menekült szláv népcsoport a 19. századra nemzetté formálódhatott (s talán azért rekedtek meg a kiskorú magatartásformák mellett, mert ezt a védelmet saját maguk dobták el maguktól…).
Olyannyira, hogy még gondolataink, álmaink és képzeletünk fölött is uralkodni szeretnének.
A megszálló hatalommal jött a nyelvtörvény, földtörvény, iskolatörvény – és az igazságtalanságnak még sokféle jogi változata.
És amikor még ezzel sem tudták megtörni, beolvasztani vagy elüldözni az itt élőket, akkor Beneš dús képzelete révén jött a teljes jogfosztás, elüldözés, deportálás, lakosságcsere, száműzetés, reszlovakizáció, betelepítés… majd a koronát az elnyomásra a kommunista diktatúra tette fel, amely visszaadott néhány morzsát az elrabolt javakból és jogokból annak fejében, hogy mindezért önként behódolva mondjunk le hitünkről, földjeinkről, és a meghirdetett jobb érvényesülés érdekében édes anyanyelvünkről is.
Hogy talán a feledésre ítélt múlt megírásával megmenti népének önismeretét, hogy az megőrizhesse önbecsülését. Ezt soha nem bocsátották meg neki! Nem csupán a hatalom bitorlói, de semmirekellő magyarul beszélő és kiszolgáló cselédjeik sem.
1993-ban jelenik meg az Égig érő palatábla című regénye, amelynek főhőse Bogár Márton, akinek az az ötlete támad, hogy a padlás kacatjai között megkeresi a rég kidobott palatáblát, amin még ő tanulta a betűvetést. Jön a csehországi kisunokája, meg kell tanítania ősei nyelvére, amit az apja elmulasztott s a morva anyja nem szorgalmazott.
Megpróbálja a lehetetlent, mert nem csupán beszélgetni akar unokájával, hanem a lelkét is megmenteni a semmivé válástól. Néhány hét a nyaralásból. Elég lenne? És hogyan?
Vajon milyen világ, milyen társadalom az, amelyik arra ösztönzi a szülőket, hogy ne tanítsák meg gyermekeinket a magyar nyelvre, hogy megfosszák gyermeküket attól a tudástól és bölcsességtől, amely legalább ezer év óta megmaradásunk tartópillére?!
Közben nagy pénzeket fizetnek azért, hogy valamilyen más idegen nyelvet megismerjenek. Honnan ez a bűntudat, amely a szégyenérzetet táplálja? Vagyis micsoda elkorcsosult államhatalom nem akarja a kollektív bűnösség hamis bélyegét felszámolni?
Bogár Mártonnak a nagyhatalmak bűnszövetkezetéről vajmi fogalmai sincsenek, mégis bűnösnek és tehetetlennek érzi magát ebben a kiszolgáltatott helyzetben. Csak annyit tud, hogy unokájával szót kell értsen, és ha az egész világ megmentése nem is az ő dolga, de legalább egy ember lelkét talán megmentheti. S ezzel a saját lelkiismerete is egyensúlyba kerül. Unokájának sorsa, jövője a tét.
Mács József végül családjának, életének regényes történetét is feldolgozta négy kötetben Öröködbe Uram... címmel (Apám regénye, A Kos jegyében, A sötétség gyermekei, Az üstökös visszatér). S megjelent még néhány kiváló kötete: Trianon harangjai és Az elcsatolt vagon.
Egy letűnt (vagy eltüntetett) paraszti társadalom utolsó évtizedeinek világába is bepillanthatunk általuk. A kiadója jellemzi úgy, hogy ezzel megteremtette az abszurd realizmust.
Így visszapillantva ezekre a tragédiákra, a jövőbe csak úgy nézhetünk optimista derűvel, ha ezt a történelem szemétdombjára való söpredéket kikacagva lépünk túl rajtuk.
Mert a dolgok megváltoztatásához egyre kevesebben vagyunk, hacsak nem számítjuk a Jóistent, aki még tartogathat néhány meglepetést a felfuvalkodott területbitorlóknak…
„Köszönöm, ezzel megvigasztaltál!” – mondaná most Mács József, mint oly sok telefonbeszélgetés végén tette, és így folytatta:
„Ezt érdemes tovább gondolni!” … és írt, amíg tehette.
2017 nyarának végén búcsúztunk végleg tőle, de nem a műveitől.
Ide illik tehát a búcsúztató vers másik részlete:
Legyen áldott az emléke!
(Mihályi Molnár László/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
